Kedves Mariko, talán túlságosan egyszerűsítenénk azt állítva, hogy bizonyos hangzásokkal kapcsolatos kellemetlen érzéseink előítéletből fakadnak. Kézzelfoghatóvá téve, egyben sarkítva: az ajtónyikorgáshoz, fémek súrlódásának hangjához nem fűződnek kellemes érzéseink. Disszonáns hangzások után pedig a feloldó összhangra vágyunk. Ez a klasszikus összhangzattan szabályai szerint mindig beteljesülő ígéret volt. A XX. századi zenéhez szokott ember nem az értelem, de mégis valamiféle belátás, ráérzés útján jut el odáig, hogy (készséggel?) lemond erről, ha a hangzásokat, dallamokat indokoltnak találja, tehát megfeleltethetőnek saját érzelmi állapotával.

(A párhuzam más művészetekkel talán jogos, talán nem.
A Kálvin téri üvegházakra én még jót nem hallottam – nagyjából mindegy, hogy azért-e, mert nem illik a környezetébe, vagy mert csúnya. Már az egyik ok elég ahhoz, hogy ne szeressük, bármennyire tud amúgy lelkesíteni a jó kortárs építészet.

Picasso elég sokféle „nyelven beszél”. Például a Harlequin-képei – talán ismersz belőlük néhányat – szerintem minden klasszikus ízlést kielégítenek. A Guernica-típusú képek „disszonanciáit” függetlenül attól, hogy szeretik-e, általában a tárggyal összhangban a nézők értik. Vannak olyan munkái, amivel kapcsolatban a várakozásokkal, előfeltevésekkel van baj. Volt valamikor egy kiállítása Pesten. Egy kép előtt sorba kellett állnunk. Az előttünk állók csöndes komorsággal nézték a képet, belőlem pedig kitört a röhögés. A címe tán Napozó nő vagy ehhez hasonló volt. Ahogy felidézem, kifacsart testtartásban hever, tán könyökölt, egyik lába az égbe kalimpált, Picasso-s lábujjai pedig szerte álltak. Az előttem állók várakozása pedig az volt, hogy ott a nagy művész nagy mondanivalója, pedig csak a felhőtlen derű volt.)

Scsedrint én a Carmen-szvit alapján egészen hagyománykedvelő, fősodratú zeneszerzőnek képzelem. Tévedek?

Azt hiszem, a modern mai zene legjellemzőbb tulajdonsága, hogy kiveszett belőle a dallam, a harmónia. És a zeneszerető emberek nagyrészének ez hiányzik. Ha nekem akkor a meglepetés-hangversenyen nem játszanak Scsedrint, sose jöttem volna rá, hogy ez nekem tetszik. Mert ha tudtam volna, hogy ez lesz, el sem megyek. Ez is egyfajta előitélet, méghozzá meglehetősen erős. Sok emberben megvan. Dehát minden művészetnek változik a stílusa, miért pont a zenének ne változna? És ha ránézek pl a Kálvin téri üvegházakra, zokogni tudnék, pedig ez olyan, mint a modern zene. Biztos sokaknak tetszik. Meg Picasso is sokaknak teszik. Nekem nem.

Kedves te-is, természetesen elfogadom a feltételeket. Játsszunk fogócskát! Hegel és Hesse a ház, aki beáll a hátuk mögé azt tilos megfogni. Ha háromra nem jössz ki, te vagy a fogó.

Kedves Mariko, esni itt is esett, de többet nyomott a latban, hogy húsvét hétfő van, a belső népvándorlás napja.
Amit írtál, azon egy cseppet sem botránkozom meg. Szerintem abban tévedsz, hogy „a zene neked nem arra való, hogy bármit is kifejezzen”. Mert a zene, amit épp azért választasz, mert úgy véled az jól fog esni, kifejezi azt az érzelmi-hangulati állapotot, amiben leledzel. Az is lehet, hogy nem a hangulatodhoz választod, hiszen két hónappal korábban megvetted az előadásra a jegyet. De ott ülve, még ráhangolódhatsz.

A téma kapcsán azon meditálok – többek között – hogy a belső érzelmi ingánk milyen hangzásokat tesz vonzóvá, amikor újra meg újra a nyugalmi állapotot keresi? Különbözik-e ebben a vitaindítóban lefestett, feloldódásra vágyó jóember (nyárspolgár?) és a kifinomultabb zenehallgató zenei igénye? Művészi oldalról elfogadható-e, teljesíthető-e, és ha igen, mennyiben az az igény, hogy a kor zenéje ezt a vágyat új módon kiszolgálja? Ha nem, miért nem? Egyáltalán, igaz-e, hogy a XX. század zenéje elkomorult? Valóban kérlelhetetlen volt a régi harmóniák kiseprűzésében? Ha igaz, megengedheti ezt magának a művészet? Ha pedig nem seprűzte ki, miért nem találja az utat a koncertlátogatók egy tetemes részéhez?

Én sajna most nagyon ráérek, mert itt szakad az eső...

OK! Akkor jáccunk....
Én pl azt, hogy egyelőre nem válaszolok... Lehet ez is a játék része??:-))

Aztán vegyük leltárba a fórum legkedveltebb témáit… Hogy is van ez?

Lehet, hogy amit most le fogok írni, az eretnekség, és meg lesztek botránkozva. Nekem a zene nem arra való, hogy bármit is "kifejezzen". Én azért hallgatom a zenét, hogy kellemes legyen a fülemnek, meg az agyamnak, és jó érzés legyen hallgatni. És lehetőleg ne kelljen közben gondolkozni. A "mai" zenével és a "régi" zenével kapcsolatban viszont van egy saját magam számára is rendkívül megdöbbentő tapasztalatom.Nemrég voltam egy érdekes koncerten a Zeneakadémián. A Fesztiválzenekar "meglepetés-hangversenye volt. Játszottak egy Scsedrin darabot, amitől még 10 évvel ezelőtt visítva kirohantam volna a teremből, most viszont számomra volt a legdöbbenetesebb, hogy eszméletlen élvezettel hallgattam végig. Utána volt egy Mozart zongoraverseny, amit - sokáig magamnak sem mertem bevallani - határozottan untam. Lehet, hogy egyszer még Bartók zenéjét is szeretni fogom?Mindebből azt akartam kihozni, hogy talán az, hogy az embernek milyen zenére van szüksége, az az életkortól is függ, az ember zenei ízlése is erősen változik. Ami nem változik - legalábbis nálam - az Beethoven imádata. Meg Verdié. Az ő zenéjüket még sohasem untam. Valszleg nem is fogom.

Hegellel szemben hadd hozzak fel egy másik szaktekintélyt: Pilátust, aki állítólag egyszer azt kérdezte: "Was ist Wahrheit?" (Bocs, de ezt így a húsvéti ünnepkörben nem hagyhattam ki. :) )

Kedves ti-is, nem találkoztunk még össze. Egy okkal több, hogy ne legyen közöttünk perpatvar, háborúság, ráadásul amiről és ahogy szó van, az játék. Az alább írott provokatív kijelentések egy alapelvet követnek: a kész gondolatokat ne tekintsük magától értetődőnek, vizsgáljuk meg, rostáljuk át őket. Tegyünk fel jó vagy rossz kérdéseket, tévedni is szabad, sőt elkerülhetetlen, de az is a játék része. Szép idézeteket fűztél be ide, de hadd legyek ezekkel kapcsolatban is tamáskodó:

Jócskán védelemre szoruló állítás, miszerint a zene az igazság kifejtése. Hogyan ragadható meg a kifejtésében az igazság maga? Miben különbözik az öncélú polgárpukkasztástól?

Nyugodt szívvel állíthatod-e, hogy miközben a művészet újabb és újabb nyelven szólal meg, a régit „elfelejti”, kitörli az eszköztárából?

Mivel nincs szándékomban "veszekedni", néhány korábbi okos ember gondolatait mellékelem:
"Mert a művészetben nem csupán kellemes vagy hasznos játékokkal van dolgunk, hanem... az igazság kifejtésével."
Hegel
"A művészet új arcokat, új nyelvet, új éneklő hangokat és mozdulatokat mutat, elege van abból, hogy mindig csak a tegnap vagy a tegnapelőtt nyelvét beszélje, végre egyszer táncolni szeretne, ki akar rúgni a hámból, ferdén szeretné feltenni a kalapját és kacsázva haladni. És a polgártársak haragosak lesznek emiatt, kicsúfolva érzik magukat és úgy érzik értékeiket a gyökerükben vonják kétségbe, szitkozódnak és képzettségük takaróját húzzák a fülükre. És ugyanaz a polgár, aki személyes méltóságának a legkisebb sérelmét vélte felfedezni, bírósághoz fordulva, most a legszörnyűbb sértések megfogalmazásán fáradozik."
Hesse

folyt.
Számos nagy szerzőről tudjuk, hogy művének bemutatója piszok nagy bukás volt, a közönség nem tudta megemészteni a képtelennek tűnő új dallamvezetéseket, hangzásokat. Ahogy időben közeledünk a mához, a jelenet mind sűrűbben ismétlődik, csak már a közönség nagy része ezekre a bemutatókra el se megy, és ha a jó polgár olyan zenét hallgatna, ami nem háborítja a heti verkliben kizsigerelt lelkét és a vasárnapi ebéd utáni emésztését, akkor legalább a romantikus szerzőkig megy vissza, de sokszor tovább. Rendben van-e ez így? – kérdezi az ebéd utáni kávéját a fotelban kortyolgató emberünk az egybegyűlt társaságtól, mert úgy véli, hogy mindinkább kivész a zenéből a játékosság, a derű, a harmónia, korunk zenéje (és szerzője) elkomorult, Handel és Mozart madárfüttyei helyett hidegség, rosszkedv, bánat, sőt erőszak költözik a zenébe annak ürügyén, hogy a világ is ilyen. Emberünk egyszerű gondolataiban szárba szökik, sőt virágot bont az eszme: a zeneszerzők írjanak újra olyan rendes, szép zenét, mint a régiek. Erre a zenében avatottabbak a társaságból az idő kerekét és fejlődés út-ját emlegetik, újabb művek szépségeivel példálódznak, emberünk pedig a lepengetett adóforintjairól kezd beszélni, amiből az éhenkórász zeneszerzőket eltartja. Ezzel a politikára terelődik a szó, miszerint nincs az állami mecenatúra védernyője a zeneszerzők feje fölött, van mindegyiknek rendes, kereső foglalkozása is, ahol megdolgozik a pénzéért. Micsoda pazarlás ez az alkotóerővel- mondja erre hősünk -, csoda-e a rosszkedv, de leintik azzal, hogy hol lát itt jelentős alkotóerőt, amelyiknek akárcsak egy műve legalább a hazai háztartások – ne mondjunk többet - egytizedébe eljut.

Eddig tart a képzelt eset valódi és álproblémáival, várva, hogy darabokra szedjétek.

Törtem a fejemet, mit lehetne így húsvétra a kakaós tejbevonó masszából készült álcsokoládé piros tojás vagy a kifújt kalocsai mintás írott tojás helyett a fórum asztalára tenni (jó, tudom, Milka tojást), aztán a következő téma jutott eszembe. Lehet hogy záp, érdektelen és unalmas, akkor hamar kiderül, és utoléri a sorsa.