A magyarokhoz...

Az Akik mindig elkésnek felvételét ajánlva hiányosan írtam Tillai Aurél nevét :-(

 

xxx

 

(2006.04.25.)

 

Az "Éneklő Ifjúság" mozgalom 3., budapesti hgv.-én, 1936. ápr. 25-én hangzott fel először Kodály új műve, az alábbi Berzsenyi (1776-1836)-versre írt 4-szólamú kánon:

               A MAGYAROKHOZ

Forr a világ bús tengere, óh magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
    S a föld lakóit vérbe mártott
        Tőre dühös viadalra készti.

Egy nap lerontá Prusszia trónusát,
A balti partot s Ádria öbleit
    Vér festi, s a Cordillerákat
        S Haemusokat zivatar borítja.

Fegyvert kiáltanak Baktra vidékei,
A Dardanellák bércei dörgenek,
    A népek érckorláti dőlnek,
        S a zabolák s kötelek szakadnak.

Te Títusoddal hajdani őseid
Várába gyűltél, hogy lebegő hajónk
    A bölcs tanács s kormány figyelmén
        Állni-tudó legyen a habok között.

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély:
    Nem félek. A kürt harsogását,
        A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
    Ez tette Rómát föld urává,
        Ez Marathont s Budavárt hiressé.

 

/1807/

 

 

Valószínűleg minden kórus eljut ehhez a műhöz. A költő írt ezzel a címmel egy másik ismert verset is:

 

                 A MAGYAROKHOZ

 

Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
     Nem látod a bosszús egeknek
         Ostorait nyomorult hazádon? 

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
    Ámbár ezerszer vak tüzedben
        Véreidet, magadat tiportad. 

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
    Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
        Ostromokat mosolyogva nézett. 

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
    S világot ostromló töröknek
        Napkeletet leverő hatalma; 

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
    A szent rokonvérbe feresztő
        Visszavonás tüze közt megálltál: 

Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
    Birkózva győztél, s Herculesként
        Ércbuzogány rezegett kezedben. 

Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
    Szélvész le nem dönt, benne termő
        Férgek erős gyökerit megőrlik, 

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
    A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
        Róma ledűl, s rabigába görbed. 

Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
    S hazája feldúlt védfalából
        Rak palotát heverőhelyének; 

Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
    A nemzet őrlelkét tapodja,
        Gyermeki báb puha szíve tárgya. - 

Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
    A fél világgal szembeszállott
        Nemzeteket tapodó haragja. 

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
    Oh! más magyarral verte vissza
        Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát! 

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
    Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
        Játszva emel, s mosolyogva ver le. 

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
    A büszke Karthágó hatalma,
        Róma s erős Babylon leomlott.

[1796-1810 között. Végleges formája: 1810]

 

xxx

 

TŰZCITERÁK

Vadak idege rezzen,
gímek bőgnek,
zokognak a karcsú
selyem-gubó-ajkú
ünőknek,
akik habozva
lesnek a holdba
ó, alig bírnak megállni,
inognak szélben a testek,
kikericsek összenevetnek,
október óriás
ibolyái.
Csipkefák pengenek,
piros-arany hangszerek,
citerák, tűzciterák -
mézzel gyöngyözött faodvak,
bombardon-kürtök bufognak,
skarlátvörösen zúgva,
szél ölén kitárúlva
sombokrok harmonikálnak,
magasan ágak hegedülnek,
süvítnek a vadak örömére,
ünnep van, ünnep.

/Nagy László, 1955/

 

 

Ezen a lemezen is meghallgatható az 1973-ban nőikarra írt kórus Nagy László más verseire, ill. Kányádi Sándor, Csanádi Imre és Carl Sandburg verseire írt kórusok között

 

Kodály több mint 50 verset zenésített meg, az egyetlen Verlaine mellett magyar szerzőkét. Weöres Sándorral jó barátságban is volt, alig 400 m-re laktak egymástól egy időben, és mivel a Weöres-versek maguk is zenélnek, nem volt nehéz közülük többet is tovább-zenésíteni. Ezek a művek " a capella" kórusok, mint a hasonló Kodály-dalok majdnem mindegyike.
Az alábbit Weöres még Kodálynak is ajánlotta, hiszen éppen Kodály kérte meg, hogy írjon neki egy megzenésíthető verset. Az 1934-ben vegyeskarra írt dalt 1935. március 10-én adta elő Budapesten a 75 éves Kecskeméti Városi Dalárda. Egy másik kórussal meg is hallgatható!

                   ÖREGEK

                                         Kodály Zoltán mesternek

Oly árvák ők mind, az öregek.

Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé -
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban -
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóizűen -
nyujtott tenyérrel a templom előtt
úgy állnak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.

És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
"Jónapot, bácsi."

A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
"Élet-katlanban régi étek,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni..."

Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.

És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.

És rabok ők már,
egykedvü, álmos, leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bűne, baja, bánata -
hetven nehéz évtől leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát:

"No gyere, tedd le."

 

/1928/

 

xxx

 

Az előbb említett nevezetes hangversenyen további új Kodály-kórusok is elhangoztak:

Akik mindig elkésnek, Székely keserves, Mátrai képek, Jézus és a kufárok.

Kodály 1934-ben zenésítette meg Ady Endre "Akik mindig elkésnek" c. versét. A vegyeskarra írt kórus a kecskeméti "Hírös hét" /július 22-29./ alkalmából készült, a bemutatón Kodály is részt vett. A Városi Dalárda énekelte, /vez.: Vásárhelyi Zoltán/.  A videó alig egy éves (vezényel: Till Aurél).

   AKIK  MINDIG  ELKÉSNEK

Mi mindig mindenről elkésünk
Mi biztosan messziről jövünk,
Fáradt, szomoru a lépésünk.
Mi mindig mindenről elkésünk.

Meghalni se tudunk nyugodtan.
Amikor már megjön a Halál,
Lelkünk vörösen lángra lobban.
Meghalni se tudunk nyugodtan.

Mi mindig mindenről elkésünk,
Késő az álmunk, a sikerünk,
Révünk, nyugalmunk, ölelésünk.
Mi mindig mindenről elkésünk.

 

/1907/

 

xxx

 

Reggel (2006.04.18.) Mozart K 456 /B-dúr/ zongoraversenyének lassú tétele (g-moll) volt a rejtvény. A felvétel friss, vidám. A versenymű bemutatója 1785 elején volt.

Az alábbi verscím ugrott be.

         Mozart hallgatása közben

"Csak a derű óráit számolom",
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé. Láttam én is a
latin szöveget, s lelkem bánata
irígyelte a vidám öreget,
aki oly bölcs betűket vésetett
a buta kőbe... Bár, ki tudja, nem
rögtönzés volt-e csak, szellemesen
dacos sugallat az a gondolat?
Dac és sugallat bennem is akadt
egykor, de az árny mindig súlyosabb
maradt a fénynél... A felhők fölött
kellett volna elfogni az örök
tündöklést! a nap arany árvizét,
tengerét! az édes könnyelműség
lepkeszárnycsókú pillanatait,
s főképp azt, melyben a mámor lakik,
az ifjú gyönyört, melynek kései
mása most annyi váddal van teli:
a szeszként libbenőt, a legvadabb,
a villámgyors tigris-szitakötőt,
a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
ki kedvesével a kéj nyolcasát
gyűrűzve libben láng-deleken át
s alkonyi csöndön!... Tavak, mocsarak
szittyói közt, szikrázó ég alatt
ma is szállok én... csak testben öreg...
(Nono! - mordul bennem a szörnyeteg
igazság)... Igen, azt a testtelen
úszást, lebegést kéne, istenem,
utolérni, a könnyűt, úgy amint
a gyermekkor csinálta, most, megint:
a sellőkét a vízben, szúnyogét
fátyolködében, csak az örök ég
örök hajósa lenni, ahogyan
ma is visz a képzeletem-agyam,
valahányszor párologtat-emel
a kép, mint karmestert a pálca, mely
fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!

Ó, igen, a fényt, napot, a derűt,
illatok táncát, szélhalk őzikét,
s fenn a kékben a habos gőzökét,
azt kellene most visszahozni, hogy
átjárjanak új, forró áramok,
nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
a jegesmedve s rozmár hidegek,

melyektől annyit szenved a szegény,
hogy a pokolba vágyik, s annyit én; -
kinti rémüktől félve hallgatom
Mozartot, s tünődöm a tavaszon
vagy akárcsak a múlt nyáron (pedig
az is vén volt már, ötvenötödik!):
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
te, Mindenségé, édes üteme
a fájdalomnak, Varázsfuvola,
varázsjáték, te, tündér mámora
hitnek, reménynek: árnycsík a falon
a nagy fényben, s a szívben nyugalom,
s üvegparázsként égő sugarak
az élő lomb tengerzöldje alatt,
s bölcseség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki - "Non numero
horas nisi serenas!" - drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
"Csak derűs órát veszek tudomásul!"

/Szabó Lőrinc, 1955/

 

xxx

 

A többször idézett Képes Géza az alábbi verse miatt nem kapta meg a már megítélt Kossuth-díjat:

  A gondolat szabad

          Bibó Istvánnak

A süllyedő hajó
megszállott távirásza
konokul
kopogja
a vészjeleket
tititi tátátá tititi
tititi tátátá tititi
Mentsétek meg

lelkeinket

Hallották a
hajók
s nem jöttek
megmenteni a
vízbefulót

"Neki
már
mindegy..."

Hát
nem volt
mindegy!

De
ha
a világ
lelkiösmerete
megszólal
valahol
égből
vagy
víz alól:

a világ -
nyakát
behúzva
lapít!

Ő
már
életében
gondolat
lett.
Aki
az ország
szándékát
bírta:
tétlenné
téve
tudta
jól
- mi is
tudtuk - :
a gondolat
tett.

Hunyó
hamva
most
szikrákat
dajkál.

Bibó Pistát
nem ragadta fel
tüzes szekér -
látom:
a Dombról
lefelé
tart
már

nyúlánk alakja
kissé
meggörnyed -
hátizsákja
most se
lett
könnyebb.
A Mártirok útján
így kocog
végig

halk mosolyában
- már
nem magáért
csak a világért -
biztatás fénylik.

/Megjelent "Fényhalász" c. kötetben,

Magvető, 1971/

 

 

A megírt egyik jelenetet (a Dombról lefelé tart) magam is sokszor láttam, míg a szobra a Duna túlpartjára került 2005. május 20-án.

 

 

Ma még a google is megemlékezik Dickens születésnapjáról. Ma 200 éve, hogy megszületett, emlékezzünk mi is.

http://www.google.hu/

http://www.dickens2012.org/

Közel hat éve indítottam ezt a rovatot, és örömömre szolgál ma is, így szívesen művelem tovább (magamat is :-). Az elején más volt a Fidelio is (karakterkorláttal és formázási lehetőségek nélkül), de magam is közben találtam rá az egyre több netes forrásra, hogy ne kelljen bepötyögni az akár hosszú verseket is. A kapcsolódó illusztrációk is színesebbé teszik a verseket, így kifejlődött a mai változat, szinte már blogszerűen, amelyben talán már ötezer, témába illő vers van.

A fentiek alapján elkezdem tisztába tenni a versfolyam elejét, de ahol lehet, ki is egészítem a látottakat. Ha kell javítok, mert közben magam is javultam gépkezelésben stb. Köszönöm a közreműködöknek, hiszen mások találmányai is szerepelnek a versek között. 

 

                                                                                       xxxxx

 

BARTÓK ÉS A RAGADOZÓK

Nem az erdő, nem a levegő meg a víz remek királyai, nem ezek a vadak ólálkodnak és örjöngnek a szívünk körül. Hajunkat oroszlánsörénnyel elkeverni veszélytelenebb, mint megértően pillantanunk az emberségéből kivetkőzött lényre. A század éghajlatában ez a legnagyobb ragadozó ijesztően elszaporodott, szaporítva a fondorlatos intézményeket, megfosztva hivatásuktól a tündöklő találmányokat. A traverz-erdők, a kábel-dzsungelek, a műanyag-habok felett sugárzik ez a szégyenletes fajta, s míg önmagát reklámozza mint morált, mint elérhető üdvösséget: új ragadozókat toboroz, új áldozatokat kaparint magának. Mert századunk emberét a képmutató ragadozók bűvölik. E fordított orfeuszi helyzetben az édes muzsika csak azt jelentené, hogy velük parolázol. Már a fiatal Bartók azt mondja: Nem! Se álerkölcs, se álművészet. A szívdöglesztő álarcokat zenéje acélujjaival tépi le. Mert emberi fenség: eleve idegen tőle a marakodás. Új ritmikájú Sárkányölő - mondanám, de ez a szimbólum föltételezi a programos harcot. Bartók öntörvényű konok csillag. Nem készül semmiféle leszámolásra, nem keresi a gátló és gonosz hatalmakat, de találkozik velük, de gyémántfejjel beléjük ütközik mindig. Így sűvít a pályán végzetesen, de mint művész, diadallal. Élete volt keserű is, csömörös is. Menekült volna a grönlandi cethalakhoz, a Tűzföld ércein bőgő vadak közé. Mégis azt mondja: Nem! Az ember nem adhatja meg magát. Se a hatalmas bánatnak, se bármilyen "dögvész-országnak". Az ember szerelmével s férfias haraggal ment a halálba. A ragadozók pedig a sírig követték. Elhengerített kövénél megsebezve a zenétől vinnyognak és átkozódnak ma is, és nem bírnak szabadulni tőle soha. Nekik Bartók az elkerülhetetlen sorscsapás. Nekem példa és megváltás, mint a legfényesebb árvák: Ady és József Attila. Őt látom a magasban, fehéren ízzó haját, a sztratoszférát legyőző szemeit. Tenyerében óra: méri és ellenőrzi a Mindenség zenéjét.
/Nagy László/

 

xxx

 

Ha már Nagy László Bartókról /is/ szóló prózaversével kezdtem, beírom a másikat is.

                         BARTÓK 

Ünnep nem elég, hogy megtartsa őt, 
az irgalmatlan tiszta szeretőt-
Úgy szeresd: magadat el ne vétsd.

Nevében, ha lucsog a dínom-dánom:
már világgá ment egy fűszálon
s vért izzad az óceán partjain.

Itélkező, ki nem alszik, s nem altat,
kimeríthetetlen kényes alkat,
igézi a Tündért, a jövőt.

Érte Tücsökhangból niagarát
sűrít, a napraforgó spiráljain
a napkoronáig felküzdi magát.

Ó, hány remek mén dühe benne!
Diadala mégis a fegyelme,
nem csitul mégse, virrasztani hív-

Lüktet éjszakámban tündöklete-
Aranyalmánk dérvert Árgílusa, te,
mikor nyughatsz meg végleg a szivemben!

 

xxx

 

Szekfűvirágleheletzuhatagos-örömillatú délövi szélben
fülemüleszavu kusza méhzizegésü lugas susogó sürüjében
Hari vigad a gyönyörű dalu kikeletben
sírjon az elhagyott ime táncol a vadörömü lánykaseregben.
 
/Weöres Sándor fordítása;

 Dzsajadéva "Gita-góvinda" című lakodalmi énekeiből (ez a késő-szanszkrit Énekek éneke)./

 

xxx

 

       Das grosse Lalula

Kroklokwafzi? Semememi!
Seiokrontro-prafriplo:
Bifzi, bafzi, hulalemi:
quasti basti bo...
Lalu lalu lalu lalu la!

Hontraruru miromente
zasku zes rü rü?
Entrepente, Leiolente
klekwapufzi lü?
Lalu lalu lalu lalu la!

Simarar kos malzipempu
silzuzankunkrei(,)!
Marjomar dos: Quempu Lempu
Siri Suri Sei()
Lalu lalu lalu lalu la!

 

/Christian Morgenstern/

 

xxx

 

          Egy zongoraművésznőre

Imádja ez a nő a muzsikát,
ezt vallja, s én el is hiszem, ha mondja.
Női logika, hogy akit imád,
kínpadra vonja százszor is naponta.

/Képes Géza epegrammája, 1950/

 

xxx

 

Április 7-én született /575 éve/ François Villon, és ez alkalomból volt egy ismert/?/ verse a 2 héttel korábbi Veisz-rejtvény kérdése: ki zenésítette meg az elhangzó balladát a francia nőkről. A Debussy választ csak 43-an küldték be, a dal szép volt, most hát itt van az ihlető vers, először a nekem jobban tetsző, a Szabó Lőrinc-féle műfordításban. A másik egy későbbi beemelés volt, de most egymás alá kerültek.

 

 

 

 

 

                    BALLADE

        DES FEMMES DE PARIS.

    Quoy qu’on tient belles langagières
Florentines, Veniciennes,
Assez pour estre messaigières,
Et mesmement les anciennes ;
Mais, soient Lombardes, Rommaines,
Genevoises, à mes perilz,
Piemontoises, Savoysiennes,
Il n’est bon bec que de Paris.

    De très beau parler tiennent chaires,
Ce dit-on, les Napolitaines,
Et que sont bonnes cacquetoeres
Allemanses et Bruciennes ;
Soient Grecques, Egyptiennes,
De Hongrie ou d’autre pays,
Espaignolles ou Castellannes,
Il n’est bon bec que de Paris.

    Brettes, Suysses, n’y sçavent guères,
Ne Gasconnes et Tholouzaines ;
Du Petit-Pont deux harangères
Les concluront, et les Lorraines,
Anglesches ou Callaisiennes,
(Ay je beaucoup de lieux compris ?)
Picardes, de Valenciennes ;
Il n’est bon bec que de Paris.

ENVOI.

    Prince, aux dames parisiennes
De bien parler donnez le prix ;
Quoy qu’on die d’Italiennes,
Il n’est bon bec que de Paris.

 

 

A három versből az utolsó a tárgybani a zenés illusztrációban: Debussy 1910-ben írta a dalciklust, de ismertek Vim Franken (1922 -  ) 1969-es és Jacques de Menasce (1905-1960) megzenésítései is. A magyar szöveghez is van zene.
 

BALLADA A PÁRIZSI NŐKRŐL

Bár Róma, Flórenc és Velence
Nője is édesen fecseg,
Ha visz (főképpen az öregje)
Szerelmi üzeneteket
S bár a Lombard is hízeleg
S mind, aki jön a Pó felől,
S a genfiek is kedvesek:
Nincs jobb, mint a párisi csőr!

Mondják méz a nápolyi nyelve
S a német is nagyon pereg;
Spanyol és egyiptomi szende
Egyforma szépen csicsereg;
Magyar közt bármelyik lehet,
Magyar vagy más is legelől,
Angolok és athéniek:
Nincs jobb, mint a párisi csőr!

A breton és a svájci gyenge,
Gascogne és Toulouse is beteg:
A Petit Pont-nál feleselve
Túlcsivogná mindegyiket
Két ügyes kis nő; és jöhet
Calais és Alsace hölgyeiből
Akármilyen vidám sereg:
Nincs jobb, mint a párisi csőr!

Ajánlás

A szép beszédben nem vihet
Pálmát senki Páris elől,
És bár jó akad rengeteg:
Nincs jobb, mint a párisi csőr!

 

 

 

BALLADA A PÁRIZSI NŐKRŐL

Azt mondják, édesen beszélnek
Firenzében, Veneziában,
S kerítenek a nők, ha vének,
És mind mester a pletykaságban,
Rómában és Lombardiában.
Genfi nők szája se kicsi.
Járj Piemontban, Savoyában -
Nincs jobb csőr, mint a párizsi.

Tanárai a szép beszédnek
A nápolyi nők általában,
S úgy hírlik, jól tereferélnek
A német nők Germániában;
Egyiptomban, Hungáriában,
S a spanyol nők - ez már döfi!
Görögországban mennyi lány van,
De legjobb csőr a párizsi.

Bretonok, svájciak mit érnek,
S Gascogne-ban és Normandiában?
Nálunk beszédesebb a méreg
A Kicsi Hídon két kofában.
De Calais-ben és Angliában
(Más népet ki tud mondani?)
Nincs párja, még Valenciában
Sincs jobb csőr, mint a párizsi.

Ajánlás

Herceg, a díjat e vitában
Csak a párizsi hölgy viszi.
Járhatsz akár Itáliában -
Nincs jobb csőr, mint a párizsi.

/Vas István fordítása/
 

 

 

 
 

 

 

 

 

 

       Ki viszi át a szerelmet

 

Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra

 

/Nagy László/

 

Latinovitstól, akit éppen a költő nevezett el színészkirálynak.
 

 

 

             1978. február. 6.

 

       Búcsú Nagy Lászlótól

 

Dübörög a föld, zokog a fa,
süket elemek kiabálnak.
Szólhat-e most más? Száguld haza
vak lovon a huszadik század.

 

Repedt égboltja lélekharang,
hiába hittük koronának.
Tétova árnyak igazodnak,
állnak eleven kopjafának.

 

Temetünk N.L., hűl a kozmosz,
szökik a meleg a hideghez.
Nyüzsög az anyag, ami fontos,

 

ezután mindig kevesebb lesz.
Sírodtól kezdve az a vátesz,
ki visszafelé néz s harangoz.

 

/Bertók László/

 

 

 

                Aki majd vigaszt ád

 

                                                           Nagy László temetésekor

 

Így kellett, kelletett
szétrobbannia tehát neki is.
Időzített akna-szív, aki tudta célját,
és hogy ki küldte céllal, tudta azt is –

 

– s majd azt se másként, mint a forrás: kifakadt,
és osztja kiapadhatatlanul,
amivel s amért utat tört és új légkört csinált.
Nem másként, mint az elvonult vihar.

 

Fölmerül a szép szobor-arc.
Oly győztesen, hogy koszorúja öntudat és büszkeség
s még rezgékeny
maga-teremtette tisztaságban.

 

Szívós akarat és szűzi szelídség!
Magad-faragta márványkép, csak állsz.
Szólj. Te ne halj meg.
Végy emberszámba valamennyiönket.
Légy vigasz is – lám az is csak te lehetsz.
Még parttalanabb a nép nélküled.
Beszélsz örökké, mint mind a hű csillag.

 

/Illyés Gyula/

 

 

A költő és felesége, Szécsi Margit sírja a Farkasréten; Szervátiusz Tibor faragása 

A januári vers utolsó sora meg is szólaltatható...

Egy kis késéssel, mert a hó is késett:

 

                Januári rokokó

 

Fázik a kéz, az arc is didereg,
csontom északi oldalát zuzmó lepi.
Most fordul észak felé január,
jeges úton kopognak körmei.
Senki, senki, csak a sirályok könnyedek:
a befagyott Duna táncpallóján
szökdelnek, mint Csokonai
ugrós dámái farsang napján.
Csapong valami kóbor zene is
a túlvilágról, karcos rokokó –
a Margit hídról ellátok odáig.
A szökdelő vonókra most kezd hullni
a hó, a hó, az elkárhozó hó.

 

/Csoóri Sándor/

 

 

                FEBRUÁR

 

fázik a föld

 

szikla-csontmeztelen
didereg mint a mélyen alvó
aki lerúgta takaróit

 

teste kihűlt ereiben a tűz
hamvába halt és fennen lobogó
lángok helyett lúdbőröző mezőkön
a hó jeges szikrázása maradt csak

 

sebzett madárként a nap zuhanóban
fehér dombháton hagy véres nyomot
míg esteledő csönd kötözi meg
a szél gyors lábát percnyi nyugalomra

 

múlt nyarak rézkohó-egétől
olvadt érceitől melegszik
a lélek hogy a zúzmarában
keményre fagynia ne kelljen

 

dícsértessék február hidege
kavicsból szikrát csiholó ütés
megkínoz és kikényszeríti
lappangó tüzeinket

 

/Rákos Sándor/

 

 

 

                                TÉLI CSÖND

 

Íme a világ, a mi irgalmatlan világunk
megenyhülten alszik, akár a gyermek
akit könnyű és puha vattákba pólyáltunk.
Február hava, mikor a medve kijön delelőre,
vagy visszabújik vedlett farát mutatva az időnek.
A szél Isten fehér szakállát kaszálja
és hull, hull a szent tenyészet csillagos szála,
miközben ökrös szánkón jeget fuvaroz a paraszt
zöld kis cinkék holtan koppannak alá a magasból
s lent a tavalyi mag termő csírát fakaszt.
Hazudni, vagy ölni kinek volna kedve?
Jóllehet a csöndes órán te sem ismernél magadra.
Szavadnak a szíved hitelt nem adna
s hiába, hogy részeg, vagy fogoly voltál,
bevallanád, ha gyilkoltál.

 

/Kassák Lajos/

 

 

Csajkovszkij 12-részes zongoraciklusának (1875) első két darabja illik ide! Itt a január mindössze 6 percig tart :-)
 

Nem is olyan régen /január 22-én, az 5403 alatt/ egy Jékely-verset ismételtem meg, amelyet Schubert csodálatos C-dúr vonósötöse ihletett, így örömmel hallgattam ma délben a Bartókon a mű egy újabb felvételét. A darab szerintem is a kamarazene csúcsteljesítménye, szinte összegzése a szerző rövid, gyorsan ellobbanó életének, benne finom lelkének minden érzékeny rezdülése, mondhatni: teljessége, hiszen életének utolsó hónapjaiban, már betegen írta.

A szinte utolérhetetlenül éteri adagióról az alábbi vers jutott eszembe, és most egy olyan felvételt ajánlok, amelynek első része a tétel elejét tartalmazza, majd a második az előzővel éppen ellentétes középrészt és a visszatérő megragadóan személyes hangulatot adja vissza, és ez is elérhető a linkről. A 16 éves  felvétel kiváló.

 

 

                PÉLDÁZAT

 

                                                      "Egy lehulló levélben

                              benne zúg az őszi erdő teljessége"

                                                                                  (Rilke)

 

Nézd!

az alázizzenő levél,

amelyet hozzád hoz a szél,

égi üzenet!

 

Egyszer élt, senki nem vette észre,

mégis nélküle a világ egésze

nem lenne teljes.

Évmilliárdokon át

csillagvilágok születtek,

nem látta a Szíriusz sugarát,

csupán egy nyáron át

fürdött a napsugárban,

de létezett! több a semminél

virult,

             pirult,

                          lehullt,

de - mint minden létező - ott van

a tervező örök Gondolatban!

 

Mit búsulsz hát?

Te több vagy a hulló levélnél,

a Szeretet nélkül nem élnél.

Légy jelen a jelen pillanatban,

örülj a szép mai napban!

 

/Szabó Ferenc, 2003. január/ 

 Z nieodbytej wyprawy

          w Himalaje

Aha, więc to są Himalaje.
Góry w biegu na Księżyc.
Chwila startu utrwalona
na rozprutym nagle niebie.
Pustynia chmur przebita.
Uderzenie w nic.
Echo – biała niemowa
Cisza.

Yeti, niżej jest środa,
abecadło, chleb
i dwa a dwa to cztery,
i topnieje śnieg.
Jest czerwone jabłuszko
przekrojone na krzyż.

Yeti, nie tylko zbrodnie
są u nas możliwe.
Yeti, nie wszystkie słowa
skazują na śmierć.

Dziedziczymy nadzieję -
dar zapominania.
Zobaczysz, jak rodzimy
dzieci na ruinach.

Yeti, Szekspira mamy.
Yeti, na skrzypcach gramy.
Yeti, o zmroku
zapalamy światło.

Tu – ni księżyc, ni ziemia
i łzy zamarzają.
O Yeti Półtwardowski,
zastanów się, wróć!

Tak w czterech ścianach lawin
wołałam do Yeti
przytupując dla rozgrzewki
na śnegu
na wiecznym.

 

/1957/

 

 

              EXPEDÍCIÓ A BEVEHETETLEN 

                          HIMALÁJÁBA

Ó, hát ez a Himalája.
Óriási hegyek, a holdig érnek.
Ez a rajt pillanata
A lakatlan égbolton a felhők fehér tejszínhabja.
Itt semmi sincs rejtve.
visszhangzik a fehér némaság.
Hangos a csend.

Te Jeti, gyere már le, egyél, kezemben a kenyér
tanuld meg az ábécét, s hogy kétszer kettő az négy,
és jó, hogy itt lent olvad hó.
Van piros almám, kettévágom.

Jeti, nem vagyunk rablók
velünk élhetsz.

Nem a halálról szólnak szavaink.
Ajándékom feledteti a rosszat.

 Mi is gyermekeket szülünk,
nevelünk a romok között.

Jeti, és van Shakespeare-ünk.
Jeti, és hegedűn játszunk.
És alkonyat után

lámpát gyújtunk.

Fent nincs se hold, se föld
és megfagynak a könnyek.
Jeti, kérlek,

gyere vissza!

Négy sziklafalon már leszakad a lavina,
már sírok, Jeti
elfullad a hangom
melegedjünk össze végre
az örök havon.

 

 

               Niektórzy lubią poezję

Niektórzy -
czyli nie wszyscy.
Nawet nie większość wszystkich ale mniejszość.
Nie licząc szkół, gdzie się musi,
i samych poetów,
będzie tych osób chyba dwie na tysiąc.

Lubią -
ale lubi się także rosół z makaronem,
lubi się komplementy i kolor niebieski,
lubi się stary szalik,
lubi się stawiać na swoim
lubi się głaskać psa.

Poezję -
tylko co to takiego poezja.
Niejedna chwiejna odpowiedź
na to pytanie już padła.
A ja nie wiem i nie wiem i trzymam się tego
jak zbawiennej poręczy.

 

 

                EGYESEK KEDVELIK A KÖLTÉSZETET

Egyesek -
azaz nem is mindenki.
Legfeljebb egy kisebbség. És ne számoljuk az iskolákat,
ahol a tanterv előírja.
És a költőkkel se számoljunk.
Vannak emberek, akik feltétel nélkül szeretik a verseket,
akad tán, vagy két ezreléknyi.

Igen, ők valóban a verset szeretik -
de szeretik a tyúklevest, vékony metélttel,
és szeretik a bókot, az azúr színt az égen,
szeretik bolyhos régi sáljuk,
szeretik ami a sajátjuk,
kecses üvegfigurákat,
és a kutyáikat.

És szeretik a költészetet is -
de mi volna a költészet.
Erre minden válasz tétova, 
ingadozó, múló sejtelem.
És nem tudom, mégis, miért ragaszkodunk hozzá,
miért támaszkodunk a költők mankóira.

 

/? fordítása/

 

 

 

                       VAN, AKI SZERETI A VERSET

Van, aki -
vagyis nem mindenki.
S e mindenkiből inkább kevesebben mint többen.
Nem számítva az iskolákat, ahol muszáj,
és magukat a poétákat,
ezerből ketten ha maradnak.

Szeretik -
de szeretik a húslevest is finommetélttel,
szeretik a bókot és az égszínkéket,
szeretik a jó öreg sálat,
szeretik a maguk útját járni,
szeretik a kutyát simogatni.

A verset -
de mi az, hogy vers.
Jó néhány ingatag válasz,
született már erre a kérdésre.
Én meg nem tudom, nem tudom és ebbe kapaszkodom
mint megváltó szalmaszálba.

/Reiman Judit fordítása/

Tegnap - 89. életévében - elhunyt a Goethe-, Herder-, majd 1996 óta irodalmi Nobel-díjas lengyel Wisława Szymborska.

Költő, fordító, kritikus volt.

 

          Pierwsza fotografia Hitlera

A któż to jest ten mały dzidziuś w kaftaniku?
Toż to mały Adolfek, syn państwa Hitlerów!
Może wyrośnie na doktora praw?
Albo będzie tenorem w operze wiedeńskiej?
Czyja to rączka, czyja, uszko, oczko, nosek?
Czyj brzuszek pełen mleka, nie wiadomo jeszcze:
drukarza, konsyliarza, kupca, księdza?
Dokąd te śmieszne nóżki zawędrują, dokąd?
Do ogródka, do szkoły, do biura, na ślub
może z córką burmistrza?

Bobo, aniołek, kruszyna, promyczek,
kiedy rok temu przychodził na świat,
nie brakło znaków na niebie i ziemi:
wiosenne słońce, w oknach pelargonie,
muzyka katarynki na podwórku,
pomyślna wróżba w bibułce różowej,
tuż przed porodem proroczy sen matki:
gołąbka we śnie widzieć - radosna nowina,
tegoż schwytać - przybędzie gość długo czekany.
Puk puk, kto tam, to stuka serduszko Adolfka.

Smoczek, pieluszka, śliniaczek, grzechotka,
chłopczyna, chwalić Boga i odpukać, zdrów,
podobny do rodziców, do kotka w koszyku,
do dzieci z wszystkich innych rodzinnych albumów.
No, nie będziemy chyba teraz płakać,
pan fotograf pod czarną płachtą zrobi pstryk.

Atelier Klinger, Grabenstrasse Braunau,
a Braunau to niewielkie, ale godne miasto,
solidne firmy, poczciwi sąsiedzi,
woń ciasta drożdżowego i szarego mydła.
Nie słychać wycia psów i kroków przeznaczenia.
Nauczyciel historii rozluźnia kołnierzyk
i ziewa nad zeszytami.

 

 

                    HITLER ELSŐ FÉNYKÉPE

Ki ez a baba a kabátkában?
Ez a kis Adi, a Hitlerék kisfia?
Lehet jogtudor lesz belőle?
Vagy tenor a bécsi operában?
Kinek a kezecskéje, fülecskéje, szemecskéje, nózija?
Kinek a tejjel teli pocija, még nem tudható,
nyomdász lesz, szakorvos, kereskedő, pap?
Hová viszik el e nevetséges lábacskák, hová?
A kertbe, iskolába, irodába, esküvőre
meglehet a polgármester leányával?

Baba, kis angyal, csipet, arany csillag,
amikor egy éve a világra jött,
oly sok jel volt az égen meg a földön:
tavaszi napfény, muskátli az ablakban,
verkli szólt az udvaron,
rózsaszínű selyempapírban jó jóslat,
pont a szülés előtt az anya látnoki álma:
Galambról álmodni - örömhír,
ha elkapod - rég várt vendég jön a házba.
Kipp-kopp, ki az? Adi kis szíve dobog.

Cumi, pelenka, előke, csörgő,
a kisfiú, hála Istennek, kopogjuk le, egészséges,
hasonlít a szüleire, a macskára a kosárban,
a gyerekekre az összes családi albumban.
No, nem fogunk most sírni, ugye,
a fényképész bácsi csettint csak a fekete lepedő alatt.

Klinger műterme, Grabenstrasse Braunen.
Braunen pedig egy kicsi, de tiszteletre méltó város,
szolid cégek, becsületes szomszédok,
kelt tészta és szürke szappan szaga.
Nem hallani kutyavonyítást és az elrendeltetés lépteit.
A történelemtanár kigombolja a gallérját
és ásít a füzetek fölött.

/Dabi István  fordítása/

 

 

 

Az alábbinak még nem találtam meg az eredetijét: 

 

 

          A negatív önértékelés dicsérete

Az egerészölyv semmit ön-szemére nem vet.
Nem bántja bűntudat a sivatag párducát.
A piranha nem kétli, jót cselekedett-e.
A csörgőkígyó simán elfogadja magát.

Önkritikus sakál nem létezik.
A sáska, alligátor, trichina és bögöly
úgy él, ahogy él, és örül neki.

A bálna szíve száz kiló, ám
egyébként könnyű, akár a pehely.

Semmi sem állatibb
a Nap harmadik bolygóján, mint a tiszta lelkiismeret.

/Kerényi Grácia fordítása/
 

 

 

A MALAGUEÑA számos spanyol (Sarasate spanyol táncai közt, Albeniznél stb.) és más szerzők műveiben is megtalálható az előzőben említetteken túl. Most Ravel Spanyol rapszódiájából és a kölni filharmóniából idézek (ha éppen a müncheniekkel); ahonnan a másik 3 tétel is meghallgatható.

 

A karneváli időszakban viszont érdemes olvasgatni az alábbi ízes sorokat a magyar táncról, és akár az egészet, mert előtte éppen más nemzetekéit említi a költő:

 

       a vitéz Bordács végre felszóllala:

"Uraim! az Urak magyarnak tartanák
Magokat: de ki tót, ki német, ki hanák.
Miért nem táncol magyart az ánglus, francia?
Csak a magyarnak kell más nemzet módija?
Így vesztjük hazánkat a magunk kárával,
Külső tánccal, nyelvvel, szokással, ruhával.
Mi? hát az uraknak nem jut már eszébe,
Mikor főispánunk béűlvén székébe,
A legelső táncot magyaron kezdette,

S minden hazafi szív becsűlte érette? -
Nemzeti táncunknak légyen első jussa:
Magyart! illyen-adta vén Jebuzéussa!"
Rárándítja Izsák pengő muzsikáját
S a palatinusnak elkezdi nótáját.
Minden magyar szívek azonnal buzdúlnak,
Ősi természetes lángjaiktól gyúlnak,
Felséges állásba tészik termeteket,
Valódiba szedik férfiú képeket;
Bennek a rátartós gőgje Ázsiának
Díszt ád Európa csínos módijának.

Csak a magyar tánc az, melly sohasem jára
A jó egészségnek semmi ártalmára,
Mivel mérsékelve mozgatván bennünket,
Frissíti elménket, testünket, vérünket.
Csak a magyar tánc az, melly díszesbé teszi
Az embert és soha hívságra nem veszi,
Mert ha csak vitézi módra nem öltözött,
S ha nincs sarkantyúja, csúf a többi között.
Csak a magyar tánc az, melly bír olly érdemmel,
Hogy legjobban egyez a szűz szeméremmel,
Mikor sok kűlföldi táncban a módosság
S a legúribb fogás legnagyobb pajkosság. -
Nemes magyar táncom! ki ősi nyelvünkkel
S ruhánkkal jöttél ki dicső nemzetünkkel,
Ki európai finnyás lakhelyeden
Máig sem szenvedtél mocskot szépségeden,
Ázsiai színben fénylik nemességed,
S még a módi nem tett alacsonnyá téged:
Ím, a külső népek bámúlják díszedet,
S tulajdon nemzeted nem becsűl tégedet!
Azomban míg ezek ekképpen folyának,
Tréfából kezet nyújt Bordács Dorottyának,
Egypár ugrós tánccal őtet megkínálja,
S hogy e szerencséje lehessen, instálja.
Nem kellett hosszason hívni ám őkemét;
Felszedi a székről elpetyhűdt tetemét.
Ürög-forog, tipeg, lóbálja a kócot,
Mellyből görcs farának csinált vala pócot.
Bordács s az egész nép a fejét lesüti,
Nevettében majd a guta meg nem üti.
Így táncol a tátos banyák paszitjába
Varázsló pemetjén a vasorrú bába."

 

(Az idézet innen való, a 2. könyvből) 

Federico García Lorca (1898-1936) sokszáz versének  jelentős részét megzenésítették. Az 5412 alatti, 1931-ben írt Las seis cuerdas (A hat húr) címűt ketten:  Roberto Bañuelas (1931- ),

1971-ben, a linken a 2. dal!; és Ramiro Cortés (1933-1984);  szólóhangra és zongorára. 

Nemcsak spanyol nyelvűek ezek a dalok, hanem angol, francia, orosz, lengyel, magyar nyelven is felhangozhatnak híres és kevéssé ismert szerzőktől (Debussy, Poulenc, Sosztakovics, Górecki, Rautavaara, Kocsár Miklós stb.).

Utóbbi 1970-ben jelentette meg Lamenti (Panaszok) címen az alábbi három Lorca-versre írt dalait, remek fordítások alapján. Némelyiket már beírtam korábban.

 

       CAMPANA
        BORDÓN

En la torre
amarilla,
dobla una campana.

Sobre el viento
amarillo,
se abren las campanadas.

En la torre
amarilla,
cesa la campana.

El viento con el polvo,
hace proras de plata.

 

 

 LÉLEKHARANGOK

 

Sárga tornyok

harangjai

felcsendülnek árván.

 

A hang kitárul

a magasban

a sárga szelek szárnyán.

 

Sárga tornyok harangjai 

elnémulnak árván.

 

A por ezüst hajóorr,

siklik a szelek szárnyán.  

 

/Eörsi István fordítása/
 

 

       MALAGUEÑA

La muerte
entra y sale
de la taberna.

Pasan caballos negros
y gente siniestra
por los hondos caminos
de la guitarra.

Y hay un olor a sal
y a sangre de hembra,
en los nardos febriles
de la marina.

La muerte
entra y sale,
y sale y entra
la muerte
de la taberna.

 

 

Megzenésítői:  Julián Bautista (1901-1961), szólóhangra és zongorára;  Einojuhani Rautavaara (1928- ), 2000-ben, a capella kórusra - SATB;  Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics (1906-1975),  

op. 135, a 11 tételes 14. szimfónia (g-moll) 2. tételében (orosz nyelven); az 1. tétel is Lorca-versre íródott, a De profundis-ra; Kocsár Miklós (magyarul)

 

 

       MALAGUEÑA 

 

A halál 

be és kijár

a korcsma-ajtón.

 

Fekete lovak járnak,

rajtuk fekete árnyak,

sötét, mélységes útján

a gitárnak.

 

Sónak illata száll

s nőstényi vérnek,

nyugtalan nárdusáról

a tengeri szélnek.

 

A halál

be és kijár,

ki és bejár

a halál

a korcsma-ajtón.

 

/Jékely Zoltán fordítása/ 

 

 

 

LAMENTACIÓN DE LA MUERTE

                                                    A Miguel Benítez

Sobre el cielo negro, 
culebrinas amarillas.

Vine a este mundo con ojos
y me voy sin ellos.
¡Señor del mayor dolor!
Y luego,
un velón y una manta
en el suelo.

Quise llegar adonde
llegaron los buenos,
¡Y he llegado, Dios mío!...
Pero luego,
un velón y una manta
en el suelo.

Limoncito amarillo
limonero.
Echad los limoncitos
al viento.
¡Ya lo sabéis!... Porque luego,
luego,
un velón y una manta
en el suelo.

Sobre el cielo negro,
culebrinas amarillas.
 

 

        SIRALOM A HALÁLRÓL  

 

                                                           Miguel Beníteznek

 

Fent a fekete égen

sárgálló vizikígyók.

 

Szemestől jöttem erre a világra,

s vakon megyek el innen.

Ura a legnagyobb kínoknak,

Isten!

S aztán egy gyertya, s egy pokróc

a földre terítve.

 

Oda szerettem volna jutni,

hová a jók jutnak itten.

S lám, el is jutottam,

Isten!

S egy gyertya, s egy pokróc

a földre terítve.

 

Ringatózz csak, sárga

citromocska, szépen.

Szórjad, szórjad magvacskád a

szélben.

Hiszen tudod!... Ez a vége

mindennek it lenn:

egy gyertya, s egy pokróc

a földre terítve.

 

Fent a fekete égen

sárgálló vizikígyók.

 

/Jékely Zoltán fordítása/ 

 

 

 

 

 

 

 

1978-ban a mai napon halt meg Nagy László, költő és műfordító. a didergő ezüstfiú. Számtalan verse és fordítása került már ebbe a rovatba. Továbbiak és ismétlések:

 

 DIDERGŐ EZÜSTFIÚ

 

Ha jutsz ama korba
didergő ezüstfiú
te nem leszel tisztább
tisztesebb se jobb
zsugorodva húsban
zsugori leszel mohó
s mint öreganyád
egy tányér meggylevesért
megostoroznád a világot

Hogy eljövendő ne legyen
ami írva van ellene
szedd a jószert a mérget
nyugodtan ezüstfiú
a rossz álomtól se félj
hemperegj ágyadon bátran
mint hölggyel mint mentőangyallal
a fénylő a szivárványos
irgalmas katasztrófával
 

 

 TESTVÉREK FEHÉRBEN

 

Vasajtómon átüt
méhek muzsikája
s tudom: nappal volna

 

vasajtómon át is
hallom: mézet pergetsz
tálba, virágosba

 

elküldöd a tálat
bika homlokával
rengő anyaföldön

 

földrengés tudatja
most jön édességed
Lászlónak a méz jön

 

de ők elém adják
sár- s tövis-kondérban
torz vércse-fészekben

 

ahány csöpp a mézed
annyi csöpp a vérem
vér mindenik percem

 

mind pirosra válik
amit Fehér Anna
művel érdekemben

 

ahány aranytallért
termésül kicsépelsz
mentésemre zsákolsz

 

annyi sebet rajtam
ütnek porkolábok
pokoli zsebrákok

 

sebem ahány perdül
tallér annyi pendül
az is kincstárukba

 

vagyok zengő kincs-fa
ostortól virágzom
termek zúzva, rúgva

 

zsarolt jóság vagy te
bárányzó föld, égbolt
gyalázott fehérség

s fehér vagy, fehéren
terjeszd a világra
hajam fehérségét

 

terjeszd tisztaságnak
átoknak, halálnak
s mentségnek fehéren

 

hogy tavaszra lássunk
mikor fent ülünk már
a mennyei székben

 

 

 

                               CSÖND VAN

 

Csönd van, a láp se zizeg, szél ha járja,
fekszik a nádas: hóbafojtott cicomás ezred.
Fölötte tépett rucapihe tétova repked
s piheg, ha ráakad egy bóbitára.

 

Távol a bazalt-hegy is süket-néma,
minthacsak mára hűlt volna le benne a láva,
s letagadná, hogy kövein a bort danolászva
itta a jó katona, víg poéta.

 

Ráfeszült hidegen a csönd a tájra,
hitetlen lélek lehet ilyen búba alélva.
Vadmadár éles riogása fölveri néha,
szárnyával megpofozza, de hiába.

 

Baktat a tehervonat, tűz a csokra,
mint üvegfalnak, nekimegy a fagynak, a csöndnek,
s nézd: amik pengve, sisteregve ízekre törnek,
tüntével fölépülnek még nagyobbra.

 

Szoborrá alkot ez a téli szemle,
menj haza gyorsan, hivogatnak otthoni fények.
Asszonyod teste, mint a tavasz kivirul néked,
tájad lesz, tűz-eged a szív szerelme.

Gyönyörködj s dalaid is megerednek,
álmodd ki szépen magadat a fagyból, a csöndből,
lásd meg, hogy lázban tündököl az izgága Göncöl:
álma a hóbarekedt szekereknek.

 

 

 

Végül: két Lorca-vers Nagy László fordításában: 

 

 

 

  LAS SEIS CUERDAS

La guitarra,
hace llorar a los sueños.
El sollozo de las almas
perdidas,
se escapa por su boca
redonda.
Y como la tarántula
teje una gran estrella
para cazar suspiros,
que flotan en su negro
aljibe de madera.

 

 

 

 

    A   H A T   H Ú R

 

Gitár, gitár.

Megríkatja az álmot.

Kereke tárt ajkán kijár

vadászni

az elkárhozott lelkek árva

siráma.

Pókháló-csillagot sző,

akár a tarantella,

fekete gömbként úszó

sóhajoknak e csillag:

kelepce, örök cella.

 

 

 

 

            El grito

La elipse de un grito, 
va de monte
a monte.

Desde los olivos,
será un arco iris negro
sobre la noche azul.

¡Ay!

Como un arco de viola,
el grito ha hecho vibrar
largas cuerdas del viento.

¡Ay!

(Las gentes de las cuevas
asoman sus velones)

¡Ay!

 

 

/1921/ 

 

Carmen Cavallaro (1947-  ) és Einojuhani Rautavaaara (1928-  ) zenésítette meg a capella kórusra.

 

 

 

         A SIKOLY

 

Egy sikoly-elipszis

tébolyog hegyről

hegyre.

 

Fönn az olajfáktól

fekete szivárvány lesz,

kék éjre kifeszül.

 

      Jaj!

 

Mélyhegedűt vonója

bánt így: sikoly-vonó

szél-húrt borzongat végig.

 

(Barlangi népek mécset

tartanak ki az éjbe.)

 

      Jaj! 

 

 

 

 

          T E R Á D   V O N A T K O Z I K

Terád vonatkozik megint Chopin zenéje, 
Váltakozón borong föl egy-egy arcvonásod 
S a hősiesség hangnemet cserélve 
Társul az ellágyuláshoz. 

Ez a zongorahang! E végső lehetőség
Búcsúmosolya, mely mégegyszer visszanéz! 
F-moll balladád esőverte őszét 
Pontozza halk ügetés. 

A dallamot zilált akkordok mért kisérik? 
Hiába kérdezem, epedőn visszakérdez. 
Ifjúságunk motívuma — miért is 
Fáj e futam, pedig édes? 

Mért végződik a tánc elcsukló lendületben? 
Szerelmünk hangjait egyedül hallgatom — 
És feldobog a még teljesületlen, 
Fiatal forradalom.

 /Vas István/ 

 

 

 

                       K E Z E D

Ránézek csontos, gyermeki kezedre:
A munka görcse barna bogain,
Szép ujjaidat nem-múlón színezte
A sok festék, a nap, a nikotin.

Játékos kéz: ez feszített keresztre,
És duzzadó dalt gyöngyözött a kín,
Az agy, a szív egy hangszer újra. Kezdd te
A játékot figyelmem húrjain.

Ne félj, csak érj hozzá és újra peng,
A véges ütemből a végtelent
Lobbantja égre ez a könnyű szikra.

Érintsd merészen. Én meg figyelem,
Mit válaszol gyakorlott idegem
Kíváncsi és szeszélyes ujjaidra.

 

/Vas István/
 

 A  207 éve elhunyt Csokonai, mint az alábbi versekből is kiderül, szerette a /jó/ bort. Miért is ne?

 

  Miért ne innánk? 

 

Igyunk, barátim! a komor
Bú lángja nem csatázik,
Ha mádi borral a gyomor,
A kis pokol, megázik.
Igyál! ne, e szőlő-gerezd
Levével öblödet fereszd.
Vígadj, öcsém! maholnap
Zsákjába dughat a pap.

Mi gondod a továbbira,
S világod hogy éled?
Tekints csak e jó mádira,
Szíved, tudom, megéled.
Más hadd gyötörje a fejét,
Tőltvén bolond esztendejét;
Éljünk rövid napunkkal,
Múlatva víg igyunkkal.

A Bakhus úr pincéibe
Magam leszek vezértek:
Nunc est bibendum![1] ennyibe
Horáccal egyetértek.
Igyunk, eb aki nem barát!
Tegyünk le minden maskarát,
S már most no, poculatim
Igyunk, vidor barátim!

[1] Horatius. Carm. Lib. I. Od. 37.

 

/1792/

 

A hivatkozott lábjegyzetről: Horatius (Kr.e.65-8) verseinek I. könyvéből a cimborákhoz írt 37. óda első versszakáról van szó:

Nunc est bibendum, nunc pede libero
pulsanda tellus, nunc Saliaribus
ornare puluinar deorum
tempus erat dapibus, sodales.

 

(Most kell inni, most kell döngetni

a földet szabad lábbal, most jött el az idő,

ó cimborák, az istenek párnáját

feldíszíteni saliusi ételekkel.) 

 

A linket főleg a 6. perctől ajánlom!
 

 

 

 

           Szerelemdal 

 a csikóbőrös kulacshoz 

 

Drága kincsem, galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám!
Érted halok, érted élek,
Száz leányért nem cseréllek.

Megvídító orcácskádat,
Csókra termett kerek szádat
Ha a számhoz szoríthatom,
Zsuzsiét nem csókolgatom.

Óh, hogy kótog a kebeled,
Melyben szívemet viseled!
Óh, milyen szép az ajakad
S arany láncra méltó nyakad!

Karcsú derekadon a váll
Halhéj nélkűl is szépen áll;
Nem úgy ám, mint a Mancié,
Vagy a majd megmondám kié.

Szép a hajad szép szála is,
Ha kis csikó hordozta is,
Nem akasztott ember haja,
Mint a Trézi rőt vuklija.

Édes a te danolásod,
Jérce-forma kotyogásod:
Kittykottyod innepi ének
Bús szívemnek, szegénykének.

Ha bánatim közlöm véled,
Egy szódra lelkem megéled;
Ha jókedvem csucsorodik,
Általad megszaporodik.

Mikor hideg szelek vagynak,
Elveszed mérgét a fagynak;
És mikor a hév nyár lankaszt,
Nékem te megfrissíted azt.

Óh, ha téged nem láthatlak,
Be óhajtlak, be siratlak!
S ha képed kezembe akad,
Szememből örömkönny fakad.

Téged hordozlak útamban,
Téged ölellek ágyamban;
És valahányszor felkelek,
Szerelmedről énekelek.

Együtt be sokszor feküdtünk,
Bár soha meg nem esküdtünk!
Az éjjel is, csak megintsem,
Együtt hálunk úgye, kincsem?

Óh, ha szívünk szerelmének
Kis zálogi születnének
S ott űlnének hosszú sorral
A kuckóban, tele borral!

Bárcsak a feleségemmel
Téged cserélhetnélek fel,
Hogy fiakat, leányokat
Szűlnél, apró kulacsokat:

Zsanám meg kulaccsá válna,
Borral mindég színig állna.
Az ő bőre úgyis csikó,
Beléférne négy-öt akó.

De jaj, engem ide-tova
Elvisz a Szent Mihály lova,
Szerelmed megemészt végre,
És te maradsz özvegységre.

Keserves sors! adjatok bort!
Lakjuk el előre a tort;
Ami menne más kutyába,
Jobb, megy a magunk torkába.

Akadtam még egy bankóra,
Kit szántam szemborítóra:
De vakságtól ki már nem fél,
Minek annak a szemfedél?

Kincsem, violám, rubintom!
Itt az utólsó forintom:
Érted adom ezt is, tubám!
Csak szádhoz érhessen a szám.

Óh, csókollak, óh, ölellek!
Míg moccanok, míg lehellek:
Tested tegyék hólttestemhez
És ezt az írást fejemhez:

"Útas, köszönj rám egy pint bort:
Itt látsz nyúgodni egy jámbort,
Kedves élete-párjával,
Csikóbőrös kulaccsával!"

 

/1802/

 

 

Csak a tervezete maradt fenn utolsó versének, de az is a muzsikáról és a szerelemről szól:

 

Orpheus innepet tart.
Hozzá érkezik Aristeus.
Belészeret Eurydicébe.
Kergeti, ez meghal.
Eurydice temetése.
Orpheus keserve.
Leszállta a poklokra.
Feljötte.
Keserve.
Pyrén emberekkel áldozik.
A többit rabságra veti.
Pusztít, öl, éget.
Orpheus reducálja a népet.
Arion elérkezik.
A pásztorokat szántásra veszi.
Napfogyatkozás, réműlés.
Orpheus oktatása.
Háború.
Pyrént a maga népe megkötözi.
Orpheus megenged néki.
Orpheus oktatása.
Orpheus secedál Strymon mellé.
Várost épít.
Orpheus maga tusakodása unter Ruhm und Ruh.
Orpheus muzsikál.
Eurydice is oda megy.
Orpheus beleszeret.
Ámor rózsát producál Eurydice kertjébe.

 

/1804/

 

 

Ezt meg mindenki ismeri bizonyára:

 

             C S O K O N A I

 

Egy kálomista pap s Csokonai
Egymásnak voltak jó barátai.
Kilódul egyszer Debrecenből
S a jó barát előtt megáll,
S: ihatnám, pajtás! így kiált föl
Csokonai Vitéz Mihály.

"No, ha ihatnál, hát majd ihatol,
Akad még bor számodra valahol,
Ha máshol nem, tehát pincémben;
Ottan nem egy hordó bor áll."
Szólott a pap, s leballag véle
Csokonai Vitéz Mihály.

"Ihol ni, uccu!" fölkiált a pap,
Amint egy hordóból dugaszt kikap;
"Szaladj csapért! ott fönn felejtém;
Szaladj öcsém, de meg ne állj!"
És fölrohan lóhalálában
Csokonai Vitéz Mihály.

A likra tette tenyerét a pap;
Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap.
S a csap nem jött, és a pap morgott:
"De mi az ördögöt csinál,
Hol a pokolba' marad az a
Csokonai Vitéz Mihály?"

Tovább nem győzte várni a csapot,
Ott hagyta a hordót (a bor kifolyt),
Fölmén a pincéből a házba,
De ott fönn senkit nem talál.
Csak késő este érkezett meg
Csokonai Vitéz Mihály.

Hát a dologban ez volt az egész:
Kereste ott fönn a csapot Vitéz,
Zeget-zugot kikutat érte,
De csak nem jön rá, hogy hol áll?
És így csapért szomszédba mégyen
Csokonai Vitéz Mihály.

A szomszédban valami lakzi volt,
Elébe hoztak ételt és italt;
És ím az étel és bor mellett
És a zenének hanginál
Csapot, papot, mindent felejtett
Csokonai Vitéz Mihály.

/Petőfi Sándor, 1844. november - Pest/ 

2011-ben volt születésének 200. évfordulója.

"Liszt Ferenc 2001-ben lenne 200 éves...", írta tavaly január 9-én a Fidelio, így most azt írom én is viccesen, hogy Ady Endre ma lenne 135 éves, de elhunytakor sajnos csak alig múlt 41. Ma még kevesen érik meg a százat ebben a kultúrkörben.

Mint minden rövid életű, de felfokozottan élő zseni, ő is maradandót alkotott, és ebbő szemzgetek megint. Bartók 1916-os dalcsokra, a Kodály által megzenésített Ady-versek már szerepelnek e témában, talán mások is, de most az előző beíráshoz kapcsolódom inkább.

 

HERCEG KARNEVÁLHOZ

 

Ahogy tavaly a sírba tettünk,
De megsirattunk, hercegem -
Oda plántálva síri ágyad,
Hol rózsa nyíl és dal terem,
Hol a pillangó ittasodtan
Szűzi virágkehelyre száll,
Hol vadgalambok turbékolnak:
Ott pihentél, jó Karnevál.

S míg odalenn a csöndes sírban
Tündérek játszottak veled,
Szép szőke lányok, barna lányok
Híven őrzék itt a neved;
Rózsás álmokat bontva, szőve,
Csak terád várt egyre mind:
Most dallal, szóval légy köszöntve -
Csakhogy egyszer itt vagy megint!

Hol megjelensz: a vígság, tréfa
Ikertestvérként fog kezet.
Téged tisztelni, megszeretni
És rabod lenni élvezet;
A hétköznapi bajt és gondot
Felejti az, ki rád talál
És józan ésszel tesz bolondot ...
...Üdvözlégy, herceg Karnevál!

 

/1900/

 

 

                           FARSANG

 

Megkoptál, kedves hercegecském,

Bizony megkoptál, büszke Karneválunk,

Bizony megkpotál, miként egynehányunk.

 

Hárman valátok, hercegecském,

Jómagad, Bacchus és a kicsi Ámor...

Ma nincs pogány és elfogott a mámor.

 

Te jókedv voltál, hercegecském,

Vidám tréfának pajkos, játszi kedve,

Ma meg mindenki el van keseredve.

 

Bacchus is így járt, hercegecském,

Ő még divatban volna egyelőre,

De, hajh, nektár volt s lett belőle lőre.

 

És Ámor? Kedves hercegecském,

Kettőtöknél is gyászosb véget ére:

Kis hirdetések rovatába téve.

 

Megkoptál, édes hercegecském,

Sorsod ne szégyeld! Megkopva is szép a,'

Ha pogánykodni vágyunk néha-néha...

 

/1901/

 

 

 

                     FARSANGI DAL

 

Szép úri nép, didergő itt a fény,
Szükség van itt vidám harangozóra...
Lecsúszott vén napunk az ég ivén:
Szép úri nép, hisz ez farsangi óra,
Édes, pogány, vidám farsangi óra...

Szép úri nép, néhányan itt vagyunk,
A lelkünk vers, a lelkünk csupa ének,
A lelkünk, hej, régibb, mint mink magunk,
Nagy Pán sípjában ez vala az élet
S azóta él a vers és száll az ének...

Szép úri nép, kegyes szívvel fogadd
Az élet ez örök farsangolóit,
Ha tapsra készt', nincs nálunk boldogabb,
Akár borús, akár tréfás bohó itt,
Családjuk egy s még mindig egyre hódít.

Szép úri nép, hej, fordult a világ!...
Kihuny a gáz... Ős Hellász napja éget,
Amerre nézek, fény, dal és virág,
Olimpiának síkja, színes élet,
Virágeső hull s mámort zeng az ének...

Szép úri nép, a vér csodás, nagy úr,
A vérből az életnek titka árad,
Hiába nyit virág s az ég azúr,
Hideg a fény, a vérünk hogyha bágyadt:
A vérből az életnek titka árad...

Szép úri nép, hallatszik a zene!
Szaturnusz hív ünnepre deli népet,
Egy mennyország minden asszony szeme,
Milyen vágyó, milyen erős legények,
Éljen a vér, a kedv, a mámor, ének!...

Szép úri nép, mámorban hinni jó,
Mámorban hinni földi, boldog, édes,
Mámort tanít a tarka hisztrió,
A dal, a hit, a mámor üdvösséges,
A dal örök, csupán az óra véges...

Szép úri nép, arcod megváltozott,
Emlékezünk, mi már régente élünk:
Farsangi nap mikor leáldozott,
Óh, mint gerjedtél vágyra, dalra vélünk,
Emlékezünk, mi már régente élünk.

Szép úri nép, bágyadt a vér s ideg,
Olimpiának szentelt síkja néma,
A lelkünket fagyasztja a hideg,
Szaturnuszhoz hiába hív poéma,
Vidám, pogány, farsangi óra néma.

Szép úri nép, jambus-dal száll feléd,
Szájam sövényén egy-egy szava reszket:
Mikor eldobtad a mámor egét,
Ez a mi népünk ezer édent vesztett,
Mi vonszoljuk, hej, a te bús kereszted!

Szép úri nép, didergő itt a fény,
Szálljon csoda e kis harangozóra,
Frissülj meg, vér, te bágyadt, lomha, vén,
Fakadj ki multból, valamelyik óra,
Édes, pogány, vidám farsangi óra!...

Szép úri nép, néhányan itt vagyunk,
A szó, a dal legyen a régi máma,
Szent mámorral teljék fáradt agyunk,
Ez a világ ma itt a Pán világa,
Mi dédapánk, a nagy Pánnak világa...

Szép úri nép, ez itt egy más világ,
Az időből kitépett ez az óra,
Sirász e hely, hull reánk a virág,
A mult s jövő jöttek találkozóra
S nagy Pán vigyáz e szép találkozóra!...

 

/1903/

 

 

 

   Farsang a Duna-tájon

 

Brahma, Jézus, Allah, Mózes

S az egész szentséges holmi

Lepotyogtak a Sionról
És eljöttek Hunniába farsangolni.

 

A Tátra is csörgősapkát

Csapott, íme, vén fejére

S a külön magyar Teremtő

Pojácának kiöltözve áll az élre.

 

Minden móka. S egye fene,

Kit búsítnak csalfa gondok.
Így van ez jól. Hunniában

Farsangolnak az istenek s abolondok.

 

Hunniának fáj a tréfa?

Kedves ország, sose fájjon,

Éljen, éljen a bolondság.

Farsang van most, nagy farsang a Duna-tájon.

 

/Párizs, 1906/

 

 

A fent megnevezetteken túl mások is megzenésítettek Ady-verseket, néhányan többet is.

Petrovics Emil idén lenne 82 éves, és 1985-ben egymás után sorolta be művei közé az op. 34-es Nem jön senki, majd a Hervadáskor címűeket. Mindekettőt nőikarra írta: az első chanson, a másik madrigál jelzőt kapott.

 

                   NEM JÖN SENKI

 

Kipp-kopp, mintha egy asszony jönne,
Sötét lépcsőn, remegve, lopva:
Szívem eláll, nagyszerüt várok
Őszi alkonyban, bizakodva.

Kipp-kopp, szivem megint megindul,
Hallom megint: mély, nagy örömre,
Halk tempóra, titkos ritmusra
Mintha jönne valaki, jönne.

Kipp-kopp, most már egy síri alkony
Ködös, süket nótáját zengi
Az őszi est. Ma se jön hozzám,
Ma se jön hozzám senki, senki.

 

/1908/
 

 

 

 

 

A Liszt Ferenc születésének bicentenáriuma utáni első év.

 

LAPOK EGY WEIMARI BÉDEKKERBŐL

 

5. lap

 

e ház Liszt Ferencé vala

hallik most is rapszódia

emésztő zongorafutam

majd tenger csöndje nyugtalan

villámlik aztán mennydörög

idézve kandi ördögöt -

de menni kell horkant a ló

türelmetlen Hans von Bülow 

 

 

 

 FARSANG BOLONDJA

 

kirakat üvegében

arcom arcomba hökken

egy bohóc füle-orra

hűlt karambolok hőse

ődöngő Don Quijote

farsang bolondja

 

lépek a hóhullásban

varjúkárogásban

téblábolok idétlen

végig a körúton

gesztenye-bodé-soron

dzsungeli gépzenében

 

alkonyig utcahosszat

arcom sokszorozza

zsibongó maszka-sereg

körül vicsorgó álcák

vérmes pojácák

örvénylenek

 

aláfityeg a sárba

felöltőm denevérszárnya

míg buffog a dob

tükörben sanda árnyék

ki voltam és ki lennék

most nem vagyok

 

 

A költő Szepesi Attila  (1942 -  ) utóbbi verse is 1983-as termés, majd ugyanezzel a címmel egy egész kötete is megjelent 1986-ban. A 3-részes Ravel-dal az 1932-33 évek termése.

 

 

                         V Á Z

 

 
                                               "És érthetetlen szenvedésed
                                                 Hétszer boldog szépségre válik..."
                                                                                           (Vas István)

Példának egy kagylót vegyünk.
A tömör, meszes héjba zártan
Milyen lágy test! Máris kitűnt,
Hogy éppen az ilyen hibátlan
Feszülésű, nagyívű vázzal
Forr össze a sebezhető.
Rejtőzik tüskés csigolyákban
Az érzékeny gerincvelő.

S még így is milyen sérülékeny!
Mikor egy érintés heveny,
Robbanó önkívületében
Kirajzolódnak élesen
Az idegdúcok - ó, milyen
Fénnyel! Hogy enyhülést hiába
Keres a testi szerelem
Fekélynél égőbb parazsára.

Egy málladozó épület,
Szecessziós vasoszlopokkal
Az alattomosan hideg
Liftakna körül, darabokban
Hiányzó vakolat a jobban
Konzervált csempés rész fölött,
És egy szeszélyes inda lobban
A vastesten, metsző gyönyör - 

Egyszóval valamennyi lényben
Ott izzik az a könnyű nyom.
Mindaz vagyok, amit megéltem;
A sötét hajszálak finom
Érintése az arcomon,
A kicsit giccsízű napszállat,
Vállalom vagy nem vállalom
Sejtjeimbe kódolva állnak.

Mert éppen ez a kőkemény
És néha már fájóan érdes
Váz bírja el csak szűk terén
Az érthetetlen szenvedéshez
Ráadásul adatott édes
Vibrálás atomig hatolva
Bontó erejét, amivé lesz
Az ősz köd mögött a rózsa.

 

/Imre Flóra (1961 - ); 1986/

 

 

 

A fenti hivatkozás Vas Istvánra kiegészítésre szorul: valóban az ő szavai, de csak mint műfordítóé, hiszen az idézet egy Szirtes György-vers gyönyörű összegzése: Your suffering reveal a pattern
                                                                                                    More joyful, lovely, with greater powers...

 

 

    Rhapsody in an autumn garden 

Patches of damp invade your garden of light.
The sun rises late, remains a few short hours,
Frosts blacken and bite
Your dahlias, sunflowers,
Late autumn fires the petals of helianthus
Which gasp for the sun-but soon run out of time.
Their mortality illuminates and haunts us-
We do not share it with their kind.

The little cherry tree blushes-but how would it be
If the clouds suddenly burst (as well they might)?
Red leaves are lovelier when spinning free
Before damp wind in charismatic flight.
Already a deep natural instinct waits
On the punishment of stiff November showers:
Here at least the beautiful defeats
More ruinous powers.

I think of us-our hearts and guts and all.
I have no fear, for you or me, of death.
But why reach winter, should it be possible,
Brimming with self-disgust at every breath.
In beauty leaves and flowers pass away
But those who grasp at stars and lose their thread,
What can they do when winter bars their way
With earthly loathsomeness and dread?

Frozen dahlias, roses: our garden revives
And rises in full beauty though destroyed.
Now we'll see what we have gained, what thrives
Beyond skin, organ, gut and void.
It's autumn yet so fight with a will,
Defend yourself and earn remission
Until the victorious knowledge in the cell
Embarks on its final expedition.

In ten thousand years has there ever been
A beauty that has not been ours?
Do ordinary leaves and flowers
Store their light for the winter unseen?
There's nothing to be ashamed of:
There's more of beauty even in our foul
Decline, then in all the glittering stuff
Of flowers or of fowl.

Why else accumulate beauty from day to day
So prudently, what is it for
If not so that even in life's final struggle there may
Be beauty in store?
The masters, our ancestors, were not trifling when they
Created noble, lovely monuments:
They meant them for your last line of defence
In our wars against the forces of decay.

What do the flowers or vegetation know?
Imperious rockets, pursue your explosive trajectories!
Ours are beauties not of the earth: they grow
Down human centuries.
And always there's you and I-on Mars
Or the moon or wherever, who can tell,
Until we discover such magic formulas
We cannot rest nor sleep too well.

And time will yield you energies whose burning brand
Will set alight new constellations.
What's terrible now will turn to consolation,
And you will see and I will understand,
Your suffering reveal a pattern
More joyful, lovely, with greater powers:
And in your smile will open those long forgotten
Dahlias, sunflowers.

George Szirtes (1948 -  )

 

 

              Rapszódia egy őszi kertben 

Csapzottan tarka lett az a fényteli kerted,
Későn süt fel a nap, hamar homálylik,
Elfagytak, feketednek
Napraforgóid, dáliáid,
Még nyílnak, őszien égnek - már nem sokáig –
Napszomjas, késő helianthusok:
Az elmúlásból is itt körül az világít,
Ami nekünk meg nem adatott.

Piroslik már a kis meggyfád - milyen lesz,
Ha jön a nagy esőzés hirtelen?
Szebbek a rőt levelek, ha kerengnek
Nedves szelekben is tündérien.
Már várja a nemes, növényi sejtelem
Novemberi esők verését:
Itt győzni fog minden enyészeten
A szépség.

Magunkra gondolok - a szívre, a gyomorra.
Nem a haláltól félek, féltelek.
De miért kell nekünk magunktól undorodva
Megérni - ha megérjük - a telet?
Szépségben boldogult virágok, levelek -
S ha holdba, csillagokba ér az ember,
Csúnyán közelítő telében mire mehet
Ezzel a földi förtelemmel?

Elfagyott rózsák, dáliák: a kertünk
Új és új szépség akkor is, ha pusztul.
Meglátjuk most, hogy mit szereztünk
Bőrön, beleken, szerveken túl?
Ez még az ősz, ha jól, ha rosszul,
Most vívj, most védd magad,
Míg végső hóditásra el nem indul
A sejtjeinkbe zárt tudat.

Hát lett-e a tízezer éveken át
Szépség, ami nem a miénk?
Vagy tud-e ilyet a lomb, a virág:
Eltenni télire a fényt?
Nincs miért adnunk a szerényt:
Még csúf estünkben is több szépségünk marad,
Mint amit valaha pompáztak elénk
Virágok, madarak.

Mi más értelme van az időben a szépet
Halmozni, ha nem ez,
Hogy mikor nyomorultul vergődik az élet,
Akkor is szép lehess?
Nem tréfából teremtett tartós és nemes
Szépséget annyi mesterünk és ősünk;
Azért, hogy te is vele védekezz,
Míg alantas elmúlással vesződünk.

Mit tud a virág, mit tud a tenyészet?
Rettentő szép rakéták, robbanva repüljetek!
Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet
Az emberi évezredek,
És mindig te leszel, és mindig én leszek,
Holdban, Marson, ki tudja, hol,
Míg meg nem leljük azt a képletet,
Nem nyughatom s nem nyughatol.

És új energiává lesz a múló idő
S új csillagmáglyát gyújt meg érted,
S vigasztalóvá lesz a rémítő,
S mindent meglátsz, mindent megértek,
És érthetetlen szenvedésed
Hétszer boldog szépségre válik:
Mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lett
Napraforgóid, dáliáid.

 

/Vas István fordítása/

 

  

     EZ A RITKÁSAN PERGŐ HÓ 

                A CSÖNDBEN

 

ez a ritkásan pergő hó a csöndben

ifjúságom tágas vidékei

íz és tapintás felidézhetetlen

nem látom már a tengert kékleni

 

gyermekkorom termő romantikája

éles fényekkel árnyalt képzelet

a dolgok csupasz vázáig leszállva

elmaradnak a nyájas részletek

 

a gyönyörrel ajzott emlékezetre

rászűkül ez a télvégi világ

az egyetlen lényeghez közeledve

a lélek elfelejti önmagát

 

elvész a táj ismerős tarkasága

fehéren fehér rajz a figyelem

vakon mered a szem a puszta gyászra

a közömbös homályos reggelen

 

és semmi semmi már a láthatatlan

ragyogás könyörtelenül betölt

minden barázdát s a pőre anyagban

megül a végső térentúli csönd

 

/Imre Flóra, 1988/