Előzmények

       Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra

/Nagy László/

Latinovitstól, akit éppen a költő nevezett el színészkirálynak.
 

             1978. február. 6.

       Búcsú Nagy Lászlótól

Dübörög a föld, zokog a fa,
süket elemek kiabálnak.
Szólhat-e most más? Száguld haza
vak lovon a huszadik század.

Repedt égboltja lélekharang,
hiába hittük koronának.
Tétova árnyak igazodnak,
állnak eleven kopjafának.

Temetünk N.L., hűl a kozmosz,
szökik a meleg a hideghez.
Nyüzsög az anyag, ami fontos,

ezután mindig kevesebb lesz.
Sírodtól kezdve az a vátesz,
ki visszafelé néz s harangoz.

/Bertók László/

                Aki majd vigaszt ád

                                                           Nagy László temetésekor

Így kellett, kelletett
szétrobbannia tehát neki is.
Időzített akna-szív, aki tudta célját,
és hogy ki küldte céllal, tudta azt is –

– s majd azt se másként, mint a forrás: kifakadt,
és osztja kiapadhatatlanul,
amivel s amért utat tört és új légkört csinált.
Nem másként, mint az elvonult vihar.

Fölmerül a szép szobor-arc.
Oly győztesen, hogy koszorúja öntudat és büszkeség
s még rezgékeny
maga-teremtette tisztaságban.

Szívós akarat és szűzi szelídség!
Magad-faragta márványkép, csak állsz.
Szólj. Te ne halj meg.
Végy emberszámba valamennyiönket.
Légy vigasz is – lám az is csak te lehetsz.
Még parttalanabb a nép nélküled.
Beszélsz örökké, mint mind a hű csillag.

/Illyés Gyula/

A költő és felesége, Szécsi Margit sírja a Farkasréten; Szervátiusz Tibor faragása 

1978-ban a mai napon halt meg Nagy László, költő és műfordító. a didergő ezüstfiú. Számtalan verse és fordítása került már ebbe a rovatba. Továbbiak és ismétlések:

 DIDERGŐ EZÜSTFIÚ

Ha jutsz ama korba
didergő ezüstfiú
te nem leszel tisztább
tisztesebb se jobb
zsugorodva húsban
zsugori leszel mohó
s mint öreganyád
egy tányér meggylevesért
megostoroznád a világot

 TESTVÉREK FEHÉRBEN

Vasajtómon átüt
méhek muzsikája
s tudom: nappal volna

vasajtómon át is
hallom: mézet pergetsz
tálba, virágosba

elküldöd a tálat
bika homlokával
rengő anyaföldön

földrengés tudatja
most jön édességed
Lászlónak a méz jön

de ők elém adják
sár- s tövis-kondérban
torz vércse-fészekben

ahány csöpp a mézed
annyi csöpp a vérem
vér mindenik percem

mind pirosra válik
amit Fehér Anna
művel érdekemben

ahány aranytallért
termésül kicsépelsz
mentésemre zsákolsz

annyi sebet rajtam
ütnek porkolábok
pokoli zsebrákok

sebem ahány perdül
tallér annyi pendül
az is kincstárukba

vagyok zengő kincs-fa
ostortól virágzom
termek zúzva, rúgva

zsarolt jóság vagy te
bárányzó föld, égbolt
gyalázott fehérség

terjeszd tisztaságnak
átoknak, halálnak
s mentségnek fehéren

hogy tavaszra lássunk
mikor fent ülünk már
a mennyei székben

                               CSÖND VAN

Csönd van, a láp se zizeg, szél ha járja,
fekszik a nádas: hóbafojtott cicomás ezred.
Fölötte tépett rucapihe tétova repked
s piheg, ha ráakad egy bóbitára.

Távol a bazalt-hegy is süket-néma,
minthacsak mára hűlt volna le benne a láva,
s letagadná, hogy kövein a bort danolászva
itta a jó katona, víg poéta.

Ráfeszült hidegen a csönd a tájra,
hitetlen lélek lehet ilyen búba alélva.
Vadmadár éles riogása fölveri néha,
szárnyával megpofozza, de hiába.

Baktat a tehervonat, tűz a csokra,
mint üvegfalnak, nekimegy a fagynak, a csöndnek,
s nézd: amik pengve, sisteregve ízekre törnek,
tüntével fölépülnek még nagyobbra.

Szoborrá alkot ez a téli szemle,
menj haza gyorsan, hivogatnak otthoni fények.
Asszonyod teste, mint a tavasz kivirul néked,
tájad lesz, tűz-eged a szív szerelme.

Végül: két Lorca-vers Nagy László fordításában: 

    A   H A T   H Ú R

Gitár, gitár.

Megríkatja az álmot.

Kereke tárt ajkán kijár

vadászni

az elkárhozott lelkek árva

siráma.

Pókháló-csillagot sző,

akár a tarantella,

fekete gömbként úszó

sóhajoknak e csillag:

kelepce, örök cella.

            El grito

La elipse de un grito, 
va de monte
a monte.

Desde los olivos,
será un arco iris negro
sobre la noche azul.

¡Ay!

Como un arco de viola,
el grito ha hecho vibrar
largas cuerdas del viento.

¡Ay!

(Las gentes de las cuevas
asoman sus velones)

¡Ay!

/1921/ 

Carmen Cavallaro (1947-  ) és Einojuhani Rautavaaara (1928-  ) zenésítette meg a capella kórusra.

         A SIKOLY

Egy sikoly-elipszis

tébolyog hegyről

hegyre.

Fönn az olajfáktól

fekete szivárvány lesz,

kék éjre kifeszül.

      Jaj!

Mélyhegedűt vonója

bánt így: sikoly-vonó

szél-húrt borzongat végig.

(Barlangi népek mécset

tartanak ki az éjbe.)

      Jaj!