„Chopin nélkül lehet élni, csak nem érdemes”

Érdi Tamás zongoraművész december elején vehette át a Prima Primissima Díjat. Erről az elismerésről, a lassan véget érő Chopin-évről és az adventi időszakról beszélgettünk.

- Azt nyilatkoztad valahol, hogy a versengés nem áll közel hozzád, te igazán csak zongorázni szeretsz, s annak örülsz, ha szeret a közönség.

- Ez így van, s még akkor is ez a véleményem, ha nagyon boldoggá tesz ez a fantasztikus díj, amit talán azért kaptam, mert megpróbálom legyőzni a lehetetlent. Ennyi ölelésben, gratulációban, szeretetben, amit a Müpa-beli gálaműsor után kaptam, még nem volt részem. Amikor átvettem a díjat, nagyon nehéz volt megszólalnom a színpadon, nemcsak azért, mert jobban szeretek zongorázni, mint beszélni, de annyi mindent el kellett volna mondanom még... Leon Fleisher mindig óvott bennünket a versengéstől, és hogy bebizonyítsa álláspontját, kérte, mondjunk példát a tavalyi több száz versenyből, mondjunk egyvalakit, akinek a neve fennmaradt. "Még a 80-as évekből lehet kiemelni művészeket, de véleményem szerint ma már az nyer egy versenyen, akinek a stílusát kedvelők többségben vannak a zsűriben, ahol a zsűriben többségben van egyfajta ízlés" - mondta.

- Mégis indultál a jó pár megmérettetésen, köztük Leeds-ben is.

- Amikor a dunakeszi gyerekekkel megnyertük Salt Lake Cityben az ötzongorás versenyt, akkor is inkább az együttmuzsikálás öröme volt számomra a legkedvesebb. Leedsbe pedig Vásáry Tamás bíztatására mentem, szerette volna, ha ennek a zsűrinek játszanék. Bashkirovval azóta nagyon jóban vagyok, bármelyik mesterkurzusán részt vehetek. A versengésekben pedig számomra az zavaró, hogy mindig vannak olyanok, akik győzni indulnak, várják a sikert, de mégsem érik el a célt. Most is szerettem volna, ha Tokody Ilonát megölelhetem, és a fülébe súghatom, mit érzek és mennyire tudom, hogy ő milyen fantasztikus, nagy művész... Nyerni sem mindig könnyű és most valóban ezt érzem.

- Biztos hallottál a Chopin-útlevélről, amit a Lengyel Intézet adományozott Szilasi Alexnek és Bogányi Gergelynek. Ezt nem irigyled?

- Az irigység sem az én tulajdonságom. Mindketten nagyon sokat tettek Chopinért, és mindketten megérdemelték; nagyon tisztelem őket és gratulálok hozzá. Nincs az az elismerés, amit felcserélnék a saját, lengyelországi Chopin-élményeimmel, például azzal, amikor több ezer lengyel tapsolta meg a játékom a varsói Chopin-szobor alatt vagy Királyi Várban.

- Milyen érzésekkel búcsúzol a Chopin-évtől?

- Hetven koncertet adtam az év folyamán, ebből ötven volt valódi szólóest, húsz pedig olyan fellépésekből állt össze, mint például a Markó Iván Egy faun délutánja című koreográfiájában játszott Debussy Bergamasque. Szinte alig van nagyobb város, ahova ne hívtak volna meg, s ki tud ennek ellenállni, ha az ember Chopint játszhat.

- A szeptemberben rendezett Chopin-Liszt hangversenyedet délután meg kellett ismételni, mert hónapokkal azelőtt elfogytak az esti előadásra a jegyek. Ilyen előzmények után másképp lépsz pódiumra?

- A közönség szeretete számomra különösen fontos, mert én csak a tapsból érzem, hogy hányan ülnek a nézőtéren és hogy mit érezhetnek. Ez aztán összjátékká válik, amiben fontos szerepet kap a lelkesedés is. Meg fogsz lepődni, de tudod mi volt az egyik legkedvesebb élményem? Egy tanyán játszottam az Alföld közepén. Olyan emberek vettek körül, akik talán még sose hallották Chopint. Egy ócska zongorán játszottam, de az emberek mégis állva tapsoltak. Ők biztosan keresni fogják ezt a zenét a Chopin-éven túl is.

- A december sem a pihenés hónapja, ahogy a honlapodat böngésztem.

- Nagyon várom már a karácsonyt, a pihenést, a barátokat, de előtte Nyíregyházán, Sepsiszentgyörgyön és kétszer Bukarestben lépek fel. Felavatok még egy vadonatúj Bösendorfer zongorát Szegeden, és a Markó-féle Debussy-koreográfiát decemberben is előadjuk. Úgy érzem, az én legfontosabb küldetésem, hogy olyan embereket tegyek komolyzene kedvelővé, akik nem is tudták eddig, mi az, s milyen csodálatos élményből maradnak ki. Hiszen tudjuk, Chopin és társai nélkül lehet élni, csak nem érdemes!