Kokasozni

Kokas Klára zenepedagógus idén ünnepli 80. születésnapját. Ars poeticáját így foglalja össze: "Azt hiszem, nem lehetett volna nehezebb feladatom, mint a mai Magyarországon közösséget teremteni. Ezt csak nagyon elkötelezett hittel lehetséges. Sokan tesznek így, az én részem, a gyerekekhez közel hozni a zenét."

Kokas Klára

Fidelio Est: Miért választotta a pedagógusi hivatást?

Kokas Klára: Édesapám kántor volt, falunk zenei és a kulturális életében központi szerepe volt. Az emberek ismerték és szerették, én pedig ebben nőttem fel. Anyám pedig mindig énekelt, akár takarítás, akár játék közben. A mai napig én is így teszek.

FE: Mindig zenepedagógusnak készült?

KK: Már 18 évesen eldöntöttem. Kodály tanár úr ajánlotta az akkor alakult zenetanár- és karnagyképzést, mert ezt tartotta a jövő szakjának. A felvételi vizsgán Ádám Jenő így szólt hozzám: "Kokas Klára, énekeljen nekünk egy szép szanyi nótát!" Ebből is látszott, engem milyen családias légkör fogadott. Fantasztikus színvonalú képzés volt, tanáraink mind élvonalbeli zenészek voltak, Bárdos Lajos tanította például az összhangzattant. Lelkiismeretes oktatók, modellek voltak ők, akiktől megtanultuk, hogy embernek lenni épp olyan fontos egy zenei képzésben, mint a tudás, amit átadnak.

FE: Hosszú lehetett az út a főiskolás évektől saját módszeréig. Hogyan fejlesztette ki ezt a módszert?

KK: Kodályhoz jártam népzenére, akkor ismertük meg a relatív szolmizációt. A zenei tagozat – a mindennapos éneklés –, amit kitalált, rendkívül fontos dolog. De ő azt is megtanította az embernek, hogyan éljen. Szaladtam egyszer fel a lépcsőn, kettesével szeltem a fokokat, a tanár úr megállt, rám nézett és azt kérdezte: "Hány szíve van?" Eleinte úgy oktattam, ahogy tanultuk. Később, az állami gondozott, érzelmileg sérült gyerekeknél jöttem rá, nekem kell kitalálnom, miként tudom lélekben érdekeltté tenni őket: például szabad mozgástérrel. Mindenféle újítást csináltam, kérdezhettek, odajöhettek hozzám, megöleltek, mindenkivel egyenként foglalkoztam. Emberi és zenei kapcsolatot akartam teremteni köztük. Három fontos alapelv a mai napig uralja nevelési rendszeremet: a képzelet fejlesztése, a szabad kifejező kedv előhívása, és az egymással való alkotást. Akkor kezdett ez az egész kialakulni egy "módszerré", de nem szeretem, ha így nevezik.

FE: Hogy nevezhetjük tehát?

KK: Tanítványaim "kokasozásnak" hívják. (nevet) Ez egy pedagógiai elv, egy lehetőség a gyerekek figyelmének erősítésére és a zene megszerettetésére. A zene bensőséges, gyönyörű átélés, és ezt kódolja át a saját nyelvére. Ezt én találtam ki, de nekem egyetlen tehetségem az, ami talán sajátos: én tudok gyereknyelven, felfedező úton vagyok feléjük. Nagyon fontos, hogy én mindezt a szülőkkel együtt képzelem, a lényeg, hogy otthon mi történik. Ezért vagyok ilyen "koncertmániás".

FE: Milyen koncerteket szervez?

KK: Egy csodálatos helyen, a Róth Miksa Múzeumban tartunk élő koncerteket. Letelepedünk párnákra, gyönyörű, rövid zenéket hallgatunk, szülő és gyermek együtt éli meg. Újításunk, hogy a taps helyett – ami agyoncsapja a zene végét – színes kendőket lobogtatunk.

FE: Melyik szakmai sikerének örül a legjobban?

KK: A szülőkkel való együttműködésnek. A legnagyobb gond az, hogy a gyerekeket agyonbombázzák ingerekkel, és elveszik a figyelmük. Arra szoktam buzdítani a szülőt, hogy ő tanítsa meg a gyerekét figyelni. Enélkül minden csak felületes lehet, és ez nemcsak a zenére vonatkozik.

FE: Mik a jövőbeli tervei?

KK: Egy négy részből álló DVD-sorozatot jelentetek meg a filmjeimből. Ezzel azt szeretném elérni, hogy elmondhassam, amit egy-egy előadáson szoktam. Egy jelenetet többször látunk, magyarázattal, hogy jól meg lehessen figyelni. Az első valószínűleg még az idén elkészül, a második mindenféle kapcsolatot mutat be, a harmadik a fogyatékkal élőkről szól, s a negyedik Pállay József kollégám vizuális programját tárja elénk. Ezen kívül tervezzük, hogy a régi, rossz minőségű filmeket feljavítjuk.