Medveczky Ádám: "Hittel és alázattal láttam el a feladataimat"

Két esztendeje "csak" negyvenesztendős operaházi tagságát ünnepelte Medveczky Ádám karmester, mostanra már hármas jubileumra is futotta. Az idén hetvenesztendős dirigens ötven éve lépett a pályára, ráadásul a korábbi Alternatív Kossuth-díj mellé márciusban megkapta az igazit is.

- Hívő emberként az ünnepi csomópont okán nem rögtön a Biblia jutott eszébe: "Kérjetek és megadatik!"?  

- A Jóistennek köszönhetően a pályámnak valóban valamiféle aranymetszése alakult most ki, ami nagyon örvendetes dolog. Emberként külön élvezem, hogy aktívan érhettem meg ezt a kort, s ötven év után is teljes lendülettel mehet a vonat.

- A Kossuth-díj kapcsán muszáj ismét idéznem, ezúttal azonban Önt. Egyik interjújában Sarastrót citálta: "Már lángol a napfény, az éj messze tűnt/A nap messze űzi a földről a bűnt! Reméljük, eljön ez a kor is". Most érkezett el?

- Idézetre a Kékszakállúból vett Judit-idézettel válaszolok: "Nézd, derül már. Ugye, derül? Nézd ezt a fényt." Szerintem megindult a világosodás, s a nyugodt munka időszaka következik. A kultúra mostohagyereknek számított az utóbbi időben, kevesebb figyelmet, s még kevesebb ráfordítást könyvelhetett el magának. Most ott tartunk, hogy a fiatal muzsikosok nehezen tudnak elhelyezkedni, aki teheti, külföldre megy, ami az egyéni boldogulás szempontjából érthető választás, de mindennek a magyar zenekultúra látja kárát. Apró jelek, nyilatkozatok láttán optimizmus tölt el, de évek kellenek, amíg vissza tudjuk adni a zene becsületét.

- Ez azt is jelenti, hogy - amint egyik korábbi nyilatkozatában felvetette - vissza kell térnünk a zenéből kiinduló rendezésekhez?

- Ma még határozottabban úgy gondolom, hogy a rendező nem viheti színre kizárólag a saját egyéni elképzeléseit. Más ugyanis a modernizálás, s más, amikor a darab fő mondandója megváltozik. Ez egyébként olyan, mintha én elégedetlen lennék Mozart vagy Haydn valamelyik korai operájának harmonizálásával, ezért nekem tetsző harmonikus menetekkel látnám el, ráadásul áthangszerelném vonósnégyesre és tangóharmonikára. Úgy látom, a hazai operajátszás nem esett annyira áldozatul ennek a világjárványnak, s bízom abban, hogy a közönség ízlése a jövőben is megfékezi a szélsőséges megnyilvánulásokat. Az állandó modernizálás közben ugyanis félő, hogy lassan elvész a műfaj mögül az aranyfedezet.

- Ne feledkezzünk meg egy újabb nevezetes számról sem: hetvenévesen hetvenedik operáját dirigálhatja, a Don Giovannit.

- Ez már valóban a számmisztika területe vagy a véletlenek szerencsés összjátéka. A Don Giovannit eddig valóban nem vezényelhettem teljes egészében, csak részleteiben, de ez most megadatott. Úgy vélem, ez a Mozart-opera egy jelenség, egy embereket rabul ejtő, démonikus erő - nincs rá jobb kifejezés: a liberalizmus ősi megtestesítője - körül forog, amelyet csak a túlvilág pozitív hatalmai tudnak megsemmisíteni. Amikor a főhős azt énekli, hogy „Viva la libertá!", akkor nem a Bastille ellen akar vonulni, hanem felruházza magát azzal a joggal, hogy minden törvényre fittyet hányjon. Azon izgulok, nehogy a manapság divatos hóbort szerint elhagyják a finálét, hiszen ott látható, hogy milyen, amikor egy mindent irányító jelenség hirtelen megsemmisül, és utána a világ képes meglenni felkavaró jelenségek nélkül.

- Ennyi örömteli egybeesés nem indította valamiféle summázat megalkotására?

- Nem, sosem végzek ilyet. Nem mintha félnék, hogy ez életem epilógusa lenne, hanem azért, mert sosem hátra, mindig előre tekintek, s próbálom a történtekből a tanulságokat levonni. A magam kritikusa már csak azért sem akarok lenni, mert nem befelé, hanem kifelé, a közönség irányába gondolkodom. Ha egy produkció jól sikerül, az nem a magam szakmai tökéletességét, az öncélú magamutogatást dicséri, sokkal inkább jelenti az egységes kifejezőerő diadalát.

- Mark Twain úgy vélekedik, hogy a menny az isteni igazságszolgáltatás terepe, ahol a rejtve maradt tehetségért az igazakat kárpótolják. Ön eleve elrendeltnek tűnő karriert futott be, de van-e, amiért a Teremtőtől mégis jóvátételt remél?

- Hittel és alázattal láttam el a feladataimat, és mindig magam mögött éreztem egy végtelen erő támogatását, amelynek révén a három állásomat el tudtam látni. A meleg, támogató családi háttér az öt gyerekkel és a nyolc unokával mindig képes volt boldogságra hangolni. Ha szabad ismét egy bibliai idézettel előhozakodni: „A hit a reménylett dolgok valósága és a láthatatlan dolgokról való bizonyos meggyőződés". Ez a hit, ez a meggyőződés állt rendre mögöttem. Összességében annyi pluszt kaptam, hogy ha az Úr megtűr maga mellett, már örömként könyvelem el.