Bálkirálynő

Chopin születésnapján, Liszt és Bartók faliképe alatt adott hangulatos koncertet Haydn és Mozart műveiből a Royal szálló báltermében a Budapesti Vonósok együttese. Az est királynőjének Rost Andreát hirdették.

A hangversenyélet nem áll, s természetesen nem is állhat csupa-csupa csillagórából. Fölöttébb banális megállapítás, ámde fontos, s nem is pusztán azért, mivel a világsztárok sűrű vendégjárása közepette, no meg a hazai óriások kényeztető jelenlétében hajlamosak lehetünk elfelejtkezni a szolid és tisztes középszerről. Hanem azért is, mert a koncertlátogatás legalább annyira társasági, mint tisztán esztétikai élmény, s ezt paradox módon legfeljebb maguk a vérsznobok ítélhetik felületes és procc, sznob mentalitásnak.

Jelesül, jó az oly hosszú esztendőkre az enyészetnek átadott, ám ma már újfent luxust árasztó Royal szállóba belépni, helyet foglalni az itt-ott persze félreismerhetetlenül parvenü jegyeket mutató bálteremben, s felhörpölni a szünetben kínált, s megtévesztésül Welcome Drink nevezet alatt felszolgált pohár pezsgőt. S ami a fő: igen jó a Budapesti Vonósok temperamentumos játékát hallgatni, akik az első részben Haydn 85. „Királynő" szimfóniáját, majd a szünet után Mozart No. 28-as C-dúr szimfóniáját húzták. Mert jóllehet az együttes teljesítménye nem ér fel a Liszt Ferenc Kamarazenekar legjobb formájáig, vagy éppenséggel az Orfeo historikus pallérozottságáig, azért Bánfalvi Béla és társai szinte kivétel nélkül jeles muzsikusok.

A nyitószám gyanánt felhangzó Haydn-szimfónia, a párizsi szimfóniák sorából való kompozíció második és harmadik tétele különösen szépen sikerült. A korban közkedvelt francia dalocskát feldolgozó lassú tétel és a már a bécsies valcerre hajazó Allegretto annak idején méltán nyerte el az Ausztriából Versailles-ba kiházasított Marie Antoinette kitüntető rokonszenvét, s az 1780-as évtized közepén megírt szimfóniát állandósult melléknevéhez segítő királynői tetszést a budapesti bálterem közönsége is osztotta. A nagyjából egy évtizeddel korábbról való Mozart-mű ugyancsak lendületes, a minuciózus kidolgozást helyenként kedéllyel és irammal kipótoló előadásban hangzott fel, s a rezeket kiugrató, záró Presto tétel pezsgő nélkül, önmagában is garantálta volna a derült hangulatot.

A mámorról viszont már a Budapesti Vonósok vendége, vagy amint a lelkes hangú, ám e tekintetben bízvást helytálló brosúra hirdette, az est szólistája és királynője, Rost Andrea gondoskodott. Az énekesnő mindkét játékrészben dobogóra lépett, hogy előbb a Teremtés-oratórium két részletét, majd azután Pamina áriáját és a kamasz Mozart klasszikusát, az Exsultate, jubilate című motettát dalolja világgá. Rost teljesítménye már Gábriel arkangyal két áriájában is roppant meggyőző volt: a növények teremtését, ha tetszik, az őseredeti tavaszt ünneplő Nun beut die Flur das frische Grün alig néhány másodperc alatt elemelte a báltermi hangulatot, míg a madárvilágot bemutató Auf starkem Fittige schwinget sich der Adler stolz megszólaltatása még a turbékolás megvesztegető hangélményével is gazdagabbá tette a közönséget.

Pamina áriája (Ach, ich fühl's, es ist verschwunden) azután immár a legsajátabb terepén mutatta a nagyszerű szopránt, aki a szerelmi fájdalom legmélyebb bugyrait feltáró magándalban - mindennemű úgynevezett operás gesztust mellőzve - megrendítő művészi hitellel idézte fel a Varázsfuvola epizódnyi drámáját. Ezt követően az Exsultate, jubilate már csak könnyed és hálás jutalomjáték volt, még ha a kötelező vokális gimnasztikázás ezúttal kissé elnagyoltnak is bizonyult Rost Andrea interpretációjában. A művet és a koncertet beszegő Alleluják hosszú sora egy minden ízében muzikális, a közönséget újra és újra a maga hatalma alá hajtó, szó szerint lenyűgöző énekesnő trónbeszédjének hatott. A Budapesti Vonósok Királyi Koncertek elnevezésű szállodai sorozatának legutóbbi hangversenyén a korona vitán felül a leányágra szállt.