Ignácz Ádám
Fidelio
Hozzászólás
Szombathely, AGORA Művelődési és Sportház. A szép számban gyülekező nézősereg a jubileumi, 25. alkalommal megrendezésre kerülő Nemzetközi Bartók Fesztivál záróhangversenyét készül megtekinteni. A fokozott érdeklődés részben mindenképp az esemény rendhagyó jellegének tudható be: Eötvös Péter, Vajda Gergely és Kovalik Balázs bő egyhetes „komplex” mesterkurzusának tizenhét résztvevője együttesen(!) igyekszik Bartók Kékszakállúját színpadra állítani. De hol is van a színpad?
A koncert kezdete előtt úgy tűnt, az iménti - a fesztivál névadójának operájával, s főként annak tartalmi összefüggéseivel kapcsolatban egyébként is gyakorta megfogalmazott - kérdésre egészen prózai válasszal lehet majd szolgálni: a dráma a csarnok küzdőterén berendezett zenekari "árok" mögött meghúzódó pódiumon fog zajlani, két zöld plüssfotel, egy szobanövénnyel díszített piros asztal és a háttérben meghúzódó nagy versenyzongora társaságában.
Miközben a kezdésre várakozó nézők közül többen talán éppen azt találgatták, hogy a Kovalik vezetésével készülő ifjú rendezők értelmezésükben a zongorának hangsúlyosabb szerepet szánnak-e a mű során, vagy a hangszer egy stilizált polgári lakásbelső kelléke lesz csupán, lassanként megérkeztek a zenekar tagjai, a karmesterek (összesen nyolcan), valamint az énekesek is. Utóbbiak (a négy Judit és a három Kékszakállú) némi meglepetésre azonban nem a pódiumon, hanem az előtt, a zenekar hátsó alakzatában, a színpad árnyékában foglaltak helyet. Ekkor látszott, hogy a négy, székekkel és kottatartókkal ellátott apró emelvény a Juditot alakító énekesnőknek van fenntartva. Ennek láttán akár azt is gondolhatta az ember, hogy színpad (és díszletek) ide vagy oda, itt bizony egy koncertszerű előadás veszi hamarosan kezdetét.
Aztán hamarjában kiderült, nem koncertszerű előadásról van szó, s a kissé szokatlan elrendezést nem dramaturgiai megfontolások, hanem főként praktikus okok vezérelték. A mesterkurzus ideje alatt az opera nyolc jelenetéből ugyanis mindössze kettőhöz készült szcenikai terv. Az ebből fakadó nehézségeket akképpen igyekeztek a rendezők(?) orvosolni, hogy az énekesek helyét egy, a színpad és a zenekar közé ékelődő, köztes térben határozták meg. Tették ezt annak ellenére, hogy alighanem már a próbák során kiderülhetett, a művelődési ház által kínált, egyébként sem kiváló akusztikai viszonyok közepette, a zenekar mögé utasított ifjú Kékszakállúk és Juditok számára komoly kihívást jelent, hogy "túlkiabálják" a szinte mindvégig sűrű hangszeres szövetet.
De így legalább mindvégig elérhető közelségben maradt a végül csak a második és hatodik jelenetben igénybe vett színpad, és be kell látni, a szerepek gyakori cseréje megkövetelte, hogy minden szereplő folyton "szem előtt legyen". Ráadásul így, a néző akarva-akaratlanul is vágyat érzett arra, hogy egyfelől kapcsolatot keressen a két játéktér között, másfelől pedig megfejthesse: miként történt meg az egyes jelentek felosztása a szereplők közt.
Izgalmas értelmezésekre adhatott volna például okot, ha a pódiumra parancsolt történéseket mindkét esetben ugyanazok játsszák, vagy ha a felosztás a két drámai alak jellemében bekövetkező változások mentén történik meg. Sajnos sem ez, sem a látszólag többletjelentéssel bíró szcenikai elemek (pl. a korábban már említett zongora, amely a Kékszakállú és Bartók, illetve általánosabb értelemben, a művész közti sorsazonosságra utalhatott volna, vagy Kun Ágnes Anna fehér szoknyája, amely megkülönböztette őt tetőtől talpig feketébe öltözött társaitól) használatba vétele nem történt meg. Helyette kaptunk egy kissé semmitmondó Kínzókamra-jelenetet és a mű egyik zenei csúcspontján ("Lásd ez az én birodalmam") váratlanul, ám annál kellemetlenebbül ható eseménysort: előbb az éppen Mikecz Kornél által alakított Kékszakállú bűvészruhában, reflektorfény kíséretében lépett a színpadra, majd a sportcsarnok rövid időre diszkófényárba öltözött, hogy végül a hatodik ajtó kinyitásáért folytatott, suta erotikával tarkított csetepatéba torkolljon.
A Szabó Emese és Clara Pons nevével fémjelzett rendezői szekció nem a legszerencsésebben alakította a darab menetét, ám az a rendelkezésre álló felkészülési idő rövidsége ellenére különösebb hibák nélkül lement, sőt, helyenként kifejezetten magával ragadó volt. Köszönhető ez részben az alkalmi Eötvös-tanítványoknak. Az előadás kihívásaihoz egytől egyig felnövő dirigensek kifejezetten jól oldották meg feladatukat, egységbe kovácsolták az előzetesen ízeire (értsd: nyolc részre) szabdalt operát. Különösen meggyőzően szólt a zenekar Cser Ádám, Káli Gábor és Carolyne Watson kezei alatt, de ez nem csak a karmesterek érdeme: a Savaria Szimfonikus Zenekar tagjai is szerepet játszottak abban, hogy tempó és dinamika a karmesteri pálca gyakori cseréje ellenére végig egyben maradt.
Az énekesek teljesítményét tekintve a színvonal már hullámzóbb volt. A térbeli elrendezésből adódó, fentebb már említett nehézségek ellen csak kevesen tudtak eredményesen küzdeni. Talán érdemes lett volna a kurzus résztvevői közül végül egy-egy hallgatónak bizalmat szavazni, és a színészi játékra is nagyobb gondot fordítani. Persze az egyszeri hallgató nem láthat bele a három kitűnő mester közös műhelyének titkaiba.
Az ilyen és efféle apró észrevételekkel együtt aligha vitatható: a Bartók-szeminárium komplex mesterkurzusa eredményesen zajlott. Ha nagy felfedezettje nem is volt e különös kísérletnek, a szereplők közül néhány ifjú tehetséget még sokan biztosan szívesen látnak majd magyar és külhoni színpadokon.
Ajánlom a cikket
