Malina János
Fidelio
258
Hozzászólás
A kivételes alkalomhoz illő kíváncsisággal mentem el a Kocsis Zoltán által kiegészített Schönberg-opera, a Mózes és Áron ősbemutatójára. Természetesen már az eredeti Schönberg-anyag megszólalása is éppen elég érdekességet kínált, már csak azért is, mert a nyári miskolci előadás után izgalmasnak ígérkezett az összehasonlítás.
Hiszen a miskolci Nyári Színház sajátos, félig zárt, félig nyitott akusztikáját a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem ideálisnak mondható hangzása váltotta fel. Ott egy kissé szűkös színpadon megvalósuló, sok tekintetben problematikus, mindenesetre naturalisztikus színpadi megvalósítást láthattunk, itt egy félig - sőt inkább még kisebb arányban - szcenikus, jóval absztraktabb vizuális megjelenítést. És végül: kedvezőtlen különbség volt a mostani előadás szempontjából, hogy emezt két betegség árnyékolta: a Miskolcon kiváló teljesítményt nyújtó, Ephraimit szerepét éneklő Kálmán Péteré, akinek a helyébe Horváth Ádám ugrott be nagy bravúrral, illetve - és elsősorban - az Áront éneklő Daniel Brennáé, aki magas lázzal is vállalta, hogy végigénekli és ezzel megmenti az előadást.
Brenna szerepének különös nehézsége, hogy dodekafon szólamát egy olasz operaénekes vonalérzékével, nagy lélegzetű dallamossággal, lefegyverző szuggesztivitással és kifejezéssel kell énekelnie, ehhez még díszítéseket is abszolválva könnyed eleganciával. Brenna mindezt maradéktalanul megvalósította Miskolcon, tegyük hozzá, érzéki szépséggel szárnyaló tenorhangon, sziklaszilárd intonációval, egyszersmind pedig pszichológiailag, színészileg is hitelesen és meggyőzően. A korábbi teljesítményéhez képest kizárólag a hang valamelyest kisebb átütő ereje és valamivel kevésbé fényes csengése jelentett változást - s ez még saját összteljesítményéből is alig-alig vont le valamit, az egész előadás értékéből pedig semmit.
Az énekbeszédben megnyilatkozó Mózes megszemélyesítőjének annyival könnyebb a dolga a darabban, hogy nem kell nyaktörő intonációs nehézségekkel megbirkóznia. Wolfgang Schöne előadása hangilag imponálóan fenséges, egyébként a végletekig kidolgozott és kontrollált volt, de ami a lényeg: Mózes alakját, komoly s komor megalkuvás-nélküliségét teljes súlyában és jelentőségében tudta felidézni. Ő és Daniel Brenna hallatlanul érzékeny, a maguk diagonális ellentétében is összeillő és szuggesztív címszereplő-párost alkottak, létrehozva így az egész előadás ideális gravitációs középpontját.
Azt a középpontot, amely körül azután igen sokrétű rendszer kering. A csaknem másfél tucat kisebb szóló-, illetve ensemble-szerepben feltűnő énekesek általában véve elsőrangúak voltak; ki kell emelnem közülük Keszei Borbála és Horváth István imponáló teljesítményét, illetve a dráma szempontjából meghatározó szerepet játszó énekszextett magas színvonalát.
A többféle funkcióban és változatos összeállításban megszólaló, és händeli-muszorgszkiji módra főszerephez jutó kórus a Nemzeti Énekkarból, a Honvéd Művészegyüttes Férfikarából és és a Budapesti Énekes Iskola Kórusából adódott össze. Minden tekintetben elismerésre méltó teljesítményükkel az előadás egyik tartóoszlopává váltak. A Nemzeti Énekkar miskolci jó szerepléséhez képest is jelentős fejlődést mutatott, s mind hangzásilag, mind az előadás fegyelmezettségében és szuggesztivitásában élményszerű volt.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar is hallatlan koncentrációval, ragyogó szólóteljesítményekkel járult hozzá az előadás sikeréhez. Őket is tökéletesebbnek, még összeérettebbeknek hallottam, mint Miskolcon, bár könnyen lehet, hogy ez elsősorban az akusztikának köszönhető.
Az első két felvonásról szólva, mindezeken fölül, szembeszökő volt a monumentális jelenetek felfokozott ereje. A Mózes és Áron szélsőséges mű olyan szempontból is, hogy a legelvontabb, terjedelmes teológiai viták és a grand-guignolszerű tömegjelenetek egyaránt meghatározó szerepet játszanak benne. Az intim-gondolati réteggel szemben ez utóbbiak adekvát megjelenítésében fontos szerepet játszik a vizuális megjelenítés; és ezek bizonyos szempontból még nagyobb kihívást jelentenek a karmester számára. Nos, Novák Eszter színpadra állítása, amelynek látványtervezője Zeke Edit volt, a maga leszűrt egyszerűségével és jelzésszerűségével sokkal jobban szolgálta e nagy jelenetek szuggesztivitását, mint a miskolci naturalisztikus díszlet és rendezés, s mintha a kórust is felszabadította volna. Mindenesetre a tömeg, a nép most mind erejében, mind pedig megtébolyodásában döbbenetes hatással nyilatkozott meg.
A karmestert, Kocsis Zoltánt láhatóan ugyancsak inspirálta a mostani előadás vizuális világa, az előadóegyüttes különböző alkotórészeinek jól áttekinthető térbeli viszonylatai. A tömegjelenetek így lehettek rendkívül koncentráltak és összefogottak. Kocsis vezénylésének legfontosabb tulajdonsága azonban a világosság volt: a világosság abban az értelemben, ahogyan transzparens módon hallhatóvá tette számunkra a partitúrát, minden polifóniájával és rafináltságával együtt; s egyszersmind abban az értelemben is, hogy meg tudta mutatni, hogyan szolgálja a zene világosan és kristálytisztán a dráma és a jellemek kifejtését. Vezénylésével Kocsis a mű és az előadás tökéletességének érzetével ajándékozta meg a hallgatót.
Ami pedig a harmadik felvonást illeti: egyetlen meghallgatás nem tesz lehetővé sem elemzést, sem pedig végleges ítéletet. Egyetlen meghallgatás arra elegendő, hogy megállapítsuk: a művet, a teljes művet megnyugtatóan lezártnak érzékeltük; hogy a zenei anyag sűrűsége, nemessége, színfantáziája nem változik a korábbiakhoz képest; hogy rendkívül drámai, torokszorító pillanatokat élünk át a zene révén; s talán azt, hogy Kocsisban - így van-e, s ha igen, hiba vagy erény? idővel kiderül - van egy olyan eufóniára, rafinált szép hangzásra való igény (példa rá a gyönyörű, talán valamelyest bartókos kisklarinét-szóló), ami nem feltétlenül van meg Schönbergnél. Arra mindenesetre egyetlen meghallgatás is elegendő, hogy nagyon világosan érezzük: ezt a zenét később is szeretni fogjuk.
Schönberg: Mózes és Áron - Nemzeti Filharmonikusok
2010. január 16. 19:30
Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Km.: Wolfgang Schöne (bariton), Daniel Brenna (tenor), Nemzeti Énekkar (karig.: Antal Mátyás), Budapesti Énekes Iskola Kórusa (karig.: Bubnó Tamás)
Vez.: Kocsis Zoltán
Ajánlom a cikket
Füst Milán A feleségem történetében nem Mahler VIII.-járól van szó, mikor a kapitány elmeséli, hogy mennyire sokallotta a létszámot és a zenét a koncerten?
Olyan kiválóan el tudunk egymás mellett beszélni:)
Biztosan szecessziós a mandolin, de én a VII-re gondoltam:)))) Én asszem, hogy a többiek Mahlertől függetlenül használták, legalábbis más az értékképzet náluk. És semmi nagyszabásúskodás!
Igen, a zongorát zseniálisan használta Sztravinszkij, BArtók is, de Igorunk félelmetesen tudta beleírni a műveibe. Ha lehet választani a két zseni közt. Mahler esetében nem igazán érzem, inkább a mindent bele! fílinget:(( Most vegyem elő a kottát? :)
Na, elővettem, de csak miattad. Ha már nyomod a számokat is, épülésemre:) Morzsolgatom, morzsogatom, de a sok harmónium meg orgona meg hárfák közt elvész a ....
Szerintem az operaírással úgy járt volna, mint Boito, már negyven perce megy a mű, de még nem tudjuk, miről van szó. Egy opera nem igazán tűri a hosszas ecseteléseket, talán csak Debussytől fölfele (mármint korszakban). Berliozt is piszkálták nem egyszer a vokális művei hossza miatt, nem véletlen, hogy nem tolják őket ezerrel nap mint nap. Pedig mijjen jóóóóóóóóóóóók! Meg persze jó pacsirták is kellenek hozzá.
Nem hiszen, hogy M ne gondolt volna operaírásra, mejd pszí barátunk megmondja, de bátran írogatott mások műveibe:)) Meg húzott belőlük:)
Mozart kapcsán megint egymás mellett beszéltünk el. Én a szimfóniákról, Te a Don Giovanniról (asszem). Sajna, nincs jó csellóversenye, de az a korszak nem is a remek mívű koncertekről szólt. Az majd Beethovennél.
Csak sorolgasd, kíváncsi vok:)), mint a macskák.
Akkor csak told a cuccot! Addig jó, míg van munka.
Üdvözöl,
m
Nem tudom, de a mandolin olyan szecessziós... Azért nem tagadhatod, hogy különleges szín a zenekarban (és a gitár is). Azon már lehet vitatkozni, hogy a többi szerző (Schönberg, Webern) Mahler nyomán vagy tőle függetlenül használja ezeket a hangszereket, de tény, hogy Mahler a VIII. szimf. 148-as próbajelénél éppen a mandolin-szólóval éri el azt a fajta tisztaságot (ártatlanságot?), ami Margitot jellemzi, hogy aztán a tremolóval (153-154) a még ártatlanabb gyerekkórust készítse elő. Zseniális telitalálat!
Adott esetben a zongora semleges, kopogó hangszíne a helyénvaló bizonyos hangulatok ábrázolásához. Meggyőződésem, hogy a 199-202 rész szegényesebb hangzású lenne zongora nélkül. A Zsoltárszimfónia is, a Mandarin is.
"Nem véletlen, hogy Mahler nem írt jelentős kamarazenét." Lehet. De hogy miért nem írt operát, az rejtély. Bruckner szimfonizmusa persze, hogy nem alkalmas opera komponálására, de a Mahleré? Lehet, hogy annyit dirigálta a teljes operarepertoárt, hogy már nem érdekelte ebben a műfajban saját mű?
"Mozartom megelégedett ennek a töredékével, és hol volt akkor még a tuba?" Amint lehet, azonnal használja a harsonákat... Jó, csellóversenye nincs, meg a trombitát sem szerette túlságosan, de adott esetben tud ő monumentális lenni, hadd ne soroljam.
Bővebben: sok a munka.
FM
Ha választani kell, akkor télleg inkább a VIII. Ott azért megérinti valami az embert.
Azt mondd meg nekem, miért kell még mandolint meg gitárt beledugni a zenekarba, amikor épp csak a Wagner-tubák hiányzanak, másutt meg egy halom hárfát? Engem nagyon tud zavarni a túlzott monumentalitás. Mozartom megelégedett ennek a töredékével, és hol volt akkor még a tuba? A szimfikben?
Nem véletlen, hogy Mahler nem írt jelentős kamarazenét.
Teljesen osztom Sztravinszkij véleményét, Beethoven esetében is.
Bővebbet a jól-létedről?:)
Vád? Miről beszélsz? Te sem tagadhatod, hogy a VIII. szimfónia idején M. ügyesebb komponista volt, mint a IV. idején. Pont a himnikus jelleg miatt mondta Stravinsky, hogy nem szereti, hogyha két órán keresztül arról győzködik, hogy kétszer kettő az négy (mellesleg a Parsifal emelkedettsége is kb. ennyit jelent neki). Egy himnusz mindig nemesen közönséges vagy közönségesen nemes, ebben az értelemben a VIII. még a Gurre-Lieder felett is áll, pedig nem kevésbé operás.
Eszmék: nem hiszem, hogy a fausti kutató ember előtt okvetlenül a Hegyszakadékokkal kell tisztelegni. Az alkotó lélekről nem is szólva, annak aztán semmi köze nincs a Fausthoz, ha csak az alkotás ténye nem. M. sokáig kereste a témát, amíg eszébe jutott a Veni, creator spiritus. Említettem két, nem is olyan rövid részletet, azok messze alátámasztják, hogy M. teljesen szabadon gondolkodó művész volt, aki pontosan érzékelte és jelenítette meg a világosság és a sötétség megannyi egészen finom árnyalatát. Minden művében.
Nincs különösebb kifogásom a IV. ellen, mestermű az is, csak valahogy azt a sok cicomát nehezen viselem bizonyos pillanatokban. Klimtet sem tudok állandóan nézni.