Fantasztikus francia

Philippe Jaroussky kétségtelenül minden idők egyik legnagyszerűbb kontratenorja. A fiatal, francia énekes eredetileg ugyan hegedűsként kezdte zenei pályafutását, de már tíz éve a világ operaszínpadainak sztárja, akinek gyönyörű, szokatlanul színgazdag és fényes hangja, valamint a 17-18. századi vokális repertoár elmélyült ismeretéről tanúskodó programjai valószínűleg több rajongót nyertek meg a régi zene ügyének az utóbbi években, mint több fesztivál együttvéve.

Philippe Jaroussky

A Budapesti Tavaszi Fesztiválra ennek ellenére nem barokk kompozíciókkal érkezett. Március 28-i, zeneakadémiai fellépésének műsorát – a közönségben eleinte némi tagadhatatlan idegenkedést keltve, de a Händel- és Vivaldi-operák utáni sóvárgást pillanatok alatt elsöpörve – a 19. század második felének francia dalaiból, Dupont, Chausson, Saint-Saëns, Fauré, Massenet, Franck, a venezuelai születésű Reynaldo Hahn, a belga Guillaume Lekeu és a századfordulón különösen angolszász területeken nagy népszerűségnek örvendő Cécile Chaminade műveiből válogatta össze. A Magyarországon ritkán hallható alkotások erőteljes drámaiságot és naiv derűt egyaránt nélkülöző, lebegő hangulatképekből álló csokra önmagában is friss és egyedi benyomásokat ébresztett volna, a szokatlan szellemi kaland érdekességét azonban sokszorosára növelte Jaroussky lenyűgözően szép és elképzelhetetlenül hajlékony hangja, amely annak ellenére, hogy távolabb már nem is állhatna a korszak vokális ideálképétől, rendkívül finoman emelte ki a szimbolista költemények valószerűtlenségét.

Az énekes tökéletesre csiszolt, sziporkázó koloratúrákhoz szokott technikáját ugyan elsősorban a ráadásokban élvezhette a közönség (egy esetben a tenor és a kontratenor Jaroussky még párbeszédbe is elegyedett önmagával, váratlan virtuozitással váltogatva a két hangfekvést és hangképzési módot), előadásmódjának Bartolit idéző, áradó lendülete és káprázatos változatossága azonban az egész estét uralta. Kifejezőeszközeinek végtelen bősége apró részletekben nyilvánult meg: az egyetlen egy hangon felvillanó, a harmóniai váltásokra reagálva elszíneződő árnyalatok gazdagságában, a szenvedélyes energiáktól fűtött, telten és dúsan csillogó hang bársonyosan fátyolossá váló, megindító puhasággal elvékonyodó hajlításaiban, elbűvölően játékos ötletek burjánzásában és a melankolikus dallamívek szinte rezzenéstelen nyugalmában. Jaroussky ráadásul olyan könnyed természetességgel valósította meg mindezt, mintha számára az egész játék volna csupán, olyasmi, ami semmiféle erőfeszítést, koncentrált munkát nem igényel.

A zongorista, Jérôme Ducros érzékeny kamarazenésznek és rátermett kísérőnek bizonyult. Noha erőteljesebb hangsúlyai és energikus forte passzázsai időnként kissé darabosra sikerültek, tempóingadozásai, értelmező agogikái, hangszínválasztásai nagyszerűen simultak az énekszólam kackiás spanyol kolorittal hódító elemeihez csakúgy, mint a pasztelltónusok álomszerűségéhez. A felejthetetlen hangverseny végén a közönség lelkesen ünnepelte mindkét művészt, reménykedve, hogy sokszor és sokféle műsorral térnek még vissza a jövőben.

(2009. március 28. 19:30 Zeneakadémia Nagyterem (Budapest) - Francia melódiák − Philippe Jaroussky (ének); km.: Jérome Ducros (zongora); Massenet, Lekeu, Fauré, Chaminade, Chausson és Hahn művei)