Királykisasszony a hegedűvel

A zenekar élén pedig a királyfi. Vagy a fabáb? Egy biztos: a Hegedűverseny első tételének hallgatásakor szinte mindvégig úgy éreztem, a Fából faragott királyfi mesehangulata árad szét a Művészetek Palotája nagytermében.

Hogy Bartók az ún. "nagy" (néha "második"-nak nevezett) hegedűkoncertjét sok szál fűzi a nála jó két évtizeddel korábbi táncjáték zenéjéhez, az nem új megállapítás a zenetudományi irodalomban. Mesét ígérnek mindjárt a bevezető H-dúr hárfaakkordjai, a királylány verbunkos-jellegű témájára utal a versenymű főtémája (eredetileg Bartók ezt a tempójelzést is írta a kottasorok fölé: Tempo di verbunkos), szinte álmodozó a melléktéma (noha dodekafón dallam - az egyetlen ilyen Bartók életművében).  Sok nagy hegedűs és sok zenekar, illetve dirigens ráérzett már erre az "erdei" hangulatra (ha szabad így fogalmaznom). Másokkal ellentétben azonban a grúz származású, Németországban élő Lisa Batiashvili mindvégig ott maradt a fák között. Mesélt és mesélt a hegedűjén. Nem állítom, hogy a műnek ez volna az egyedül helyes felfogása - a megrendelő, a felülmúlhatatlan Székely Zoltán sem így játszotta emlékezetes 1979-es budapesti látogatásakor - de azt igen, hogy ez egy lehetséges interpretáció. Kevésbé markánsak a kontrasztok és ez nyilván veszteség. Ám, ha valakinek ilyen Stradivarius van a kezében és azzal így tud bánni, teljes joggal választhatja ezt a megoldást. Amit vesztünk a réven, megnyerjük a vámon. Végig uralkodhat a varázshangulat. Nincs fekete és fehér, de van helyette lombokon átszűrt fény és kékes árny, meg egészen döbbenetes hatású mikrotonális részlet: a Bartók által egy rövid részletnél előírt (nyilakkal jelölt) negyedlépésnyi eltéréseket talán még soha nem hallottam ennyire meggyőzően. És igazat kell adnom Batiashvilinek: a lassútételben (a zeneirodalom egyik legpoétikusabb versenymű-lassújában) is megjelenik az erdő a variációk sorában - mégpedig ezúttal éjszaka, Szentivánkor. Ott van Oberon és csapata. A zárótétel pedig - ismeretes - az első változata. Nem torz az ideális után, nem mephistói. Inkább rusztikusnak mondható, férfiasabbnak. Az Operaháznak volt nemrégiben egy kísérlete: Kékszakállú kétféleképp. Eredetileg úgy tervezték, Judit és a Herceg nézőpontjából. Ez az érdekesnek ígérkező ötlet aztán nem vált be: a mű ellenállt. Le is mondtak róla, másféle koncepciót alakítottak ki (amin aztán megint jót lehetett vitatkozni). A Hegedűversenynél mintha valóban erről lenne szó: ugyanazok a témák jönnek sorra, más nézőpontból. Most a férfi mesél. A királyfi. Vagy a fabáb? 

Nem idegesítem tovább a Kedves Olvasót ezzel a fabábbal. Alan Gilbert, a New York-i Filharmonikusok mostani vezetője (2009-től övé a poszt) bizonyosan nem csetlő-botló dirigens pótlék. Nagyon jól tudja a szakmát, világosan int, nem handabandázik. De egyelőre azért királyfinak sem nevezném. Ezt a zenekart 169 éves története során (kevés európai együttes dicsekedhet ilyen múlttal!) olyan egyéniségek vezették, mint Mahler, Toscanini, Bruno Walter. Úgy hiszem, nem vetem el a sulykot, ha azt merészelem állítani, Gilbert egyelőre nem tartozik e nagy bölények közé (hogy Kroó György kedvenc hasonlatával éljek). A második félidőt kitöltő Beethoven szimfóniában, a híres Eroicában megrendítő gyászindulót vezényelt, a nyitótételt azonban súlytalanabbnak éreztem. Igaz, ez a „hősi" zene furcsa módon ¾-es metrumú, azaz ott bujkál benne a táncos könnyedség is (sőt: rövid időre uralomra jut nagyjából a tétel közepén). Általában úgy tartják, az itt megszólaló e-moll téma (Esz-dúr műben e-moll, nem semmiség!) az egyetlen igazi kontraszt a darabban. Gilbert megmutatta, hogy igenis vannak előzményei. (Hasonló következtetésre jutott egyébként Kocsis Zoltán is, emlékszem egy nem túl távoli múltban hallott előadásra). Igaz, ami igaz. Viszont az már számomra túlzás, ha valaki az e-moll témát megelőző hírhedt disszonancia, az ismételgetett a-c-e-f akkord élét is tompítani igyekszik. Ez az akkord valósággal üvölt a feloldás után: ha nem hagyjuk üvölteni, a feloldás hatása is odavész. És nem értettem egyet a visszatérés ugyancsak páratlan disszonanciájának megoldásánál sem. Itt egy domináns szeptim vibrál a vonósokon, amire a kürt az alaphangnem, a tonika hármashangzat hangjaival (azaz a főtémával) lép be, mintha elsiette volna a

megszólalását. Leopold Mozart, ha megéri, a haját tépte volna kínjában (de még Wolfgang is összehúzta volna a szemöldökét). Mármost Gilbert olyannyira lehalkíttatta a vonósokat, hogy a nyilvánvaló harmóniai ütközés - amelyet erőszakosan helyreránt a következő forte - teljesen odaveszett. Beethovent szerintem nem illendő ennyire gentleman-módra játszani. (Engedjenek meg itt egy kis kitérőt. Természetesen elolvasom - talán rejtett mazochista hajlamom miatt - a fórum hozzászólásait. Sok esetben okulok belőle, belátom tévedésemet, sok esetben belátom azt, hogy más vélemény is létezik, sőt: jogos, megalapozott. Ami mindig mulattat, az az ún. szakmaiság számonkérése. Hogy aszongya a kritikus csak a benyomásairól ír. Mi másról írhatna, drága barátaim? Ha meg aztán előhozakodom ilyen összhangzattani részletekkel, akkor az a probléma. Nekem ne mondja, hogy terckvart. De mindent megértek, csak a haragot nem. Azt a vehemens indulatot, amely mostanság szinte elárasztja a Fidelio számos fórumát - messze nem csak a kritikákról szólót. Egy palack igazi jó magyar bor szerintem az indulatok hűtésében csodát tesz, ha nem lenne reklám-ízű, tudnék ajánlani márkákat. Segítsük már a hazai borászatot!) 

Ami a zenekart illeti: valóban a legjobbak közé sorolhatjuk. Legjobb tíz, legjobb öt - ez már mindegy. Ezen az estén engem leginkább a kürtök nyűgöztek le. A leglágyabb dallamosságtól a legércesebb hangzásig mindent tudnak: soha nem feledem a harmadik tétel középrészének kürtkarát. A Bűvös Vadász Carlos Kleiber-féle fantasztikus felvételének kürtjeit juttatták eszembe. 

Két ráadást élvezhetett a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége. Batiashvili Bachot játszott, egy tételt az E-dúr partitából, csodálatosan (ha információim helyesek, a hosszabb turné során először tapsolt annyit a publikum, hogy erre rászánta magát). A végén pedig az Egmont nyitány szólalt meg. Felteszem, tudták a New Yorkiak, nekünk mit jelent ez a muzsika. Mindenesetre a hatás nem maradt el.

Alan Gilbert és a New York-i Filharmonikusok 

2011. május 18. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Km.: Lisa Batiashvili (hegedű)
Vez.: Alan Gilbert

Bartók: Hegedűverseny
Beethoven: III., Esz-dúr "Eroica" szimfónia, op. 55