"Kis zongoradarabok"

Brahms pályafutása során számos agyafúrt dramaturgiai ötlettel gazdagította a versenymű műfajának formai lehetőségeit, fáradhatatlan fantáziával és konok kitartással kísérletezve a concerto rugalmasan elegáns szerkezetének tűréshatárával.

De talán egyetlen versenyművében sem merészkedett olyan messzire a klasszikus arányok diktálta ideáloktól, mint második, B-dúr zongoraversenyében (op. 83), amelynek hatalmas, minden tradícióra fittyet hányóan négy tételes tömbje sokkal inkább kelti valamiféle nagyzenekarra és obligát zongorára írott szimfónia benyomását, mint versenyműét. A fantasztikus méretű és súlyú alkotás azonban minden szokatlansága ellenére sikert aratott az 1881-es pesti bemutatón, és híre ellenállhatatlanul terjedt, olyannyira, hogy Brahms a következő évben alig néhány hónap leforgása alatt nem kevesebb, mint huszonkét alkalommal lépett színpadra az általa egy alkalommal szarkasztikusan csak "kis zongoradarabok füzérének" aposztrofált mű szólistájaként.

Bő százharminc évvel később, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának január 8-i koncertjén a kompozíció Cristoph Eschenbach személyében olyan karmesterre talált, aki nyilvánvalóan értékelte a komponista száraz humorát. Legalábbis erről látszott tanúskodni a szerény műfaji megjelölések mögött lenyűgöző zenei arzenált felvonultató és rendkívül következetesen kibontott műsor, amelyen az óriási zongoraversenyt Brahms egy kamaraműve követte, az 1861-ben befejezett g-moll zongoranégyes (op. 25) - a monumentális apróságok szellemében Schönberg 1937-es zenekari átiratában. Eschenbach a maga részéről egyértelműen a művek erőteljes és feszült drámaiságának megformálását tartotta legfontosabb feladatának. Meg sem kísérelte mértéktartó strukturális elemekből építkező, rugalmasan professzionális versenyművé szelídíteni a zongoraverseny szeszélyes és szenvedélyes dialógusokból formálódó szerkezetét, leplezni összefogásának nehézségét, vagy éppen könnyíteni a lendületességében is töredezett forma irdatlan súlyán. Éppen ellenkezőleg: a hagyományos viszonyítási pontok őrzéséhez való reménytelen ragaszkodás helyett úgy vezényelte végig a művet, mintha az valóban szimfónia lenne, sőt, mintha két szimfónia, egy teljesen meghangszerelt és egy zongorakivonatban létező merészen sikeres egymásra csúsztatásából jött volna létre. Ebbéli törekvésében koncentrált figyelemmel segítették zenészei is, a zenekar tagjai csakúgy, mint a szólista. A Filharmóniai Társaság Zenekara úgy játszott Eschenbach keze alatt, mintha a karmestert receptre írta volna fel nekik az orvos. Noha a vonóshangzás néha kissé fojtottá vált, és a szólóállások esetén is fel-felbukkantak időnként intonációs bizonytalanságok, az együttes összességében olyan roppant szuggesztív és eleven játékkal bűvölte el közönségét, amelyet makulátlannak ugyan nem lehetett nevezni, de annál maradandóbb és intenzívebb élményt nyújtott.

Az interpretáció határozottságának kisebb megingásait voltaképpen nem is a zenekar okozta elsősorban, hanem a szólista, jóllehet az amerikai Tzimon Barto rendkívül figyelmes partnerként viselkedett. Ha kellett, érces hangsúlyokkal csapott le, máskor gyönyörű lírai szigeteket képezett a zenei szövet makacsul nehézkes örvénylésében csodálatosan lágy hangszíneivel, amelyek, jóllehet csak néhány percig tartottak a valóságban, végtelen jelentőségű időt zártak magukba a kompozíció szerkezetéből. Ugyanakkor azonban érződött olykor a játékán a szólam anyagával való küzdelem, és mellette még valami: hogy túlságosan figyel, túlságosan pontos akar lenni ahhoz, hogy valóban pregnáns legyen. Ezzel pedig tagadhatatlanul tevékenyen járult hozzá a hatalmas versenymű heroikus előadásának kisebb-nagyobb döccenőihez. A koncert drámai koncepcióját azonban mindez nem zavarta jelentősen, és mivel a g-moll zongoranégyes Schönberg-átiratának Brahms előtt tisztelgő drámaisága, lendülete ugyanolyan tökéletesen szolgálta a produkció hangfelvételre kívánkozó erőteljességét, mint furcsán modern, a 19. század közepétől idegen fricskái, cigányos rondójának már-már karikaturisztikus katonazenekart idéző hangszerelésében rejlő szellemes ötletei, a sodró erejű előadás a zongoraverseny erényeivel párosulva jelentős és emlékezetes eseménnyé avatta a hangversenyt.

Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara 

2012. január 8. 19:30

Magyar Állami Operaház

Vez.: Christoph Eschenbach
Km.: Tzimon Barto (zongora)

Brahms: B-dúr zongoraverseny
Brahms-Schönberg: g-moll zongoranégyes