Mint a Tour de France

Ha korábban esetleg nem tapasztaltuk volna, az Amélie csodálatos élete című film bemutatása óta akkor is tisztában lehetünk vele, hogy az életben számos fontos esemény és nagy lehetőség hasonlít a Tour de France mezőnyéhez, amennyiben „az ember sokáig várja, aztán máris elment”. Az egyik legnyilvánvalóbb bizonyítéka a tétel igazságának Anne-Sophie Mutter első budapesti fellépése volt.

A világhírű hegedűművésznőre valóban sokat, évtizedeket kellett várnia a magyar közönségnek, mígnem egyszer csak feltűnt a Művészetek Palotája koncertnaptárában a május 28-i este ígérete, és ez a rendkívül hosszú idő szinte valószerűtlenül felfokozta a hangverseny iránti érdeklődést, jószerével kettévágva magát az eseményt. Mivel a programon mindössze két, igen terjedelmes műsorszám szerepelt (Brahms D-dúr hegedűversenye, op. 77 és Mahler első, szintén D-dúr szimfóniája), Anne-Sophie Mutter - szólistától kissé szokatlan, bár nem egyedülálló módon - rögtön a koncert elején színpadra lépett, ezzel is erősítve a kissé igazságtalan érzést, hogy nem közreműködője, hanem első számú sztárja és oka a hangversenynek, aki dolga végeztével óhatatlanul magával viszi a reflektorfényt is, némileg félhomályban hagyva a jobb sorsa érdemes Pittsburgh-i Szimfonikus Zenekart.

Az udvariatlan gyanú szerencsére alaptalannak bizonyult, az estének a vártnál masszívabb egyenletessége mögött azonban felemás indok húzódott meg. A kiegyenlített folyamatosság érzését a karmester, Manfred Honeck tevékenysége biztosította, alapvetően igen helyesen, csakhogy az összefüggő jelleg nem a remélt, ragyogóan következetes interpretációkból fakadt, hanem a dirigens kevéssé karizmatikus személyiségéből. Pedig a szólista mindent megtett a versenyműben, amit a játékára kiéhezett hallgatóság csak várhatott tőle: hangszínének telt szépsége, technikájának kifogástalan könnyedsége, intonációjának tévedhetetlensége fantasztikus élmény volt. Előadásmódját valami egészen szokatlanul izmos, már-már riasztó, fölényesen kikezdhetetlen hatékonyság jellemezte, amely éles fényt vetett ugyan a dúsan áradó melódiák és a - némileg talán túlságosan is - bőkezűen mért glissandók szenvedélyes feszültségére, a kompozíció szellemi megteremtésére, összefogására azonban még ez a roppant erőteljes játékmód sem lehetett képes a karmester hatékony segítsége nélkül. Honeck viszont láthatóan beérte a Brahms-koncert tempóbeli és dinamikai előírásainak betartásával, mintha szándékosan kívánna háttérbe húzódni az este ünnepeltje mögött, így a kompozíció rendkívüli energiái nem érték el az ahhoz szükséges sűrűséget, hogy szerteágazó elemekre való lebontása helyett megtartsák a klasszikus forma törékeny egységét és egyensúlyát. Ennek következtében a hegedűverseny előadása bizonyos fokig a műkorcsolya-világbajnokság első helyezettjének kötelező kűrjére hasonlított: csillogó és lenyűgöző megjelenése jelentősebb célnak tűnt, mint magának a kompozíciónak a megszólalása. Az első díjat természetesen megkapta, de ez az elismerés egészen biztosan nem ért annyit, mint a második tételt nyitó fafúvósok bravúrosan finom játéka, vagy éppen Anne-Sophie Mutter ráadásként adott, lassan kötelezővé váló Bach Sarabande-ja, amelynek gyönyörű tollrajzszerűsége bebizonyította, hogy a művésznő robosztusan rátermett, rutinos játéka csodálatos költőiséggé képes oldódni.

Hasonlóan alakult a koncert második fele is, amelyben a Brahms-hegedűversenynél még nagyobb szerkezetnek, Mahler I. szimfóniájának kellett volna felépülnie, hasonlóan kevés sikerrel. A karmester nem eléggé összpontosított figyelme, nem eléggé fokozatos és szívós formálásmódja nem volt alkalmas arra, hogy a kellő mértékű feszültség megteremtésével szilárdítsa meg a hatalmas alkotás kíméletlenül következetes ívét, ami így szépen megoldott részletek animációs filmre emlékeztető, de a gesztusok élénkségéhez mérten kissé nehézkes sorára bomlott. A narrációs türelem és kitartás hiánya pedig a kibontakozás folyamatának nehezen követhető összefüggései révén több árnyalattal halványította még a zárótétel katarzisának sugárzó színeit is.

Érzéki értelemben, persze, voltaképpen elégedetten távozhatott az ember erről a koncertről, de intellektuális vetületét illetően némi nyugtalanságot hagyott maga után az esemény egyszerisége: az ember szerette volna kijátszani Monsieur Dufayel megállapításának frappáns kegyetlenségét, megállítva és valamelyest megváltozott konstellációban újrajátszva a koncert idejét, hogy a műsorra tűzött kompozícióknak és a zenekar játékának ne csak kellemes hangzásában, hanem félelmetes erejében is elmerülhessen.

Anne-Sophie Mutter (hegedű), Pittsburghi Szimfonikus Zenekar
2010. május 28. 19:30

Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Vez.: Manfred Honeck

Brahms: D-dúr hegedűverseny, op. 77
Mahler: I., D-dúr "A titán" szimfónia

http://www.mupa.hu/