Nagy Franz

A maratoni futás mezőnyéből csak lemorzsolódni lehet, ám egy zenei maraton az egészen más: annak akár az utolsó résztávjához is csatlakozhatunk. Csodálatos órával zárult Fischer Ivánék Schubert-maratonja.

Igaz, az MR3-Bartók Rádió egész napos közvetítésének hála, távolból jószerint a teljes koncertfolyamról benyomásokat szerezhettünk - a magaslati pillanatokról és a szintereszkedésekről egyaránt. Az előbbiek sorába kívánkozik Kelemen Barnabásék Pisztrángötös-matinéja vagy Várjon Dénes zongora-koraestje, míg sikerületlen mozzanatként leginkább az Arpeggione szonáta fülbeszökően elhangolódott vonós instrumentumát és az előadást kuszáló memóriazavart említhetjük.

Immár nem csak hallás útján, de végre a látás csodáját is kamatoztatva, már a helyszínen élvezhettük azután a Budapesti Vonósok programját, akik Bánfalvi Béla hangversenymesteri irányítása alatt „A halál és a lányka" melléknevű d-moll vonósnégyes Mahler által elkészített vonóskari átiratát húzták. „Képzelj el magadnak egy olyan embert, aki már sohasem lesz teljesen egészséges és aki efölötti kétségbeesésében helyzetét egyre sötétebbnek látja, ahelyett, hogy bizakodnék, képzelj el magadban olyan embert, akinek legragyogóbb reménységei semmisültek meg [...] nem nyomorult és szerencsétlen-e az ilyen ember?" Így írt barátjának, Kupelwiesernek 1824. március 31-én a szifilisztől súlyosan megroppant egészségű Schubert abban a levelében, amelyben először tett említést készülő d-moll kvartettjéről. A Schubert 1817-es dalához idézetszerűen és egyszersmind egész karakterében visszanyúló mű halállal barátkoztató, végzetszerű hangja ilyesformán biográfiai tényekkel is jócskán okadatolható, ám mindez természetesen mellékes ahhoz a torokszorító élményhez képest, amit a darab egy-egy ihletett előadása teremt. Ilyenben ezúttal csupán egy-egy rövid szakaszra lehetett részünk, mert bár a Budapesti Vonósok mindvégig összeszedetten és kikezdhetetlen művészi tisztességgel játszottak, ám a vonószenekari átirat interpretációja rendre a kívánatosnál vastagabb, s hozzá némiképp borulékony egyensúlyú hangzást eredményezett.

A programhoz illesztett videó-vetítések sorából az utolsó előadást, a Torinói RAI Zenekar 1969-es koncertrészletét láthattuk - a karmesteri dobogón a vezénylés zen-buddhista guruját, a legendás Sergiu Celibidachét találva. A kamaszkori, 1814-15-ben komponált B-dúr szimfónia a Prometheus-nyitányra visszhangzó nyitótémától egészen a záró tétel galoppjáig egyetlen nagy és derűs lendülettel és - az archív tévéfelvétel esetlenségeire rácáfoló - közvetlenséggel gördült elénk. Celibidache minden pillanatban őszinte, hol kedélyesen elmerült, hol meg éppenséggel felpaprikázott modora ugyancsak direkt élménnyé változtatta a több mint négy évtizedes koncertet.

A kialakult hagyományoknak megfelelően, az egész napos sorozatot a legjobb magyar szimfonikus együttes, a Budapesti Fesztiválzenekar műsora zárta. Fischer Iván a Rosamunda rövid és megejtően poétikus részletével a pénteken elhunyt Lukács Ervin emlékének szentelte az első perceket, majd a zenekar nekivágott az annyit vitatott sorszámozású, ám bizonyosan „Nagy" C-dúr szimfóniának. Már az együttes szokatlan ülésrendje, azaz a fafúvósok első sorba telepítése is jelezte, hogy a „mennyeien hosszú" szimfónia ezúttal friss, a konvenciókat meghaladó előadásban hangzik majd fel. S valóban, a natúrkürt szavával induló szimfónia, melyet, ha tetszik, fél-historikus modorban (a natúrkürtök mellett natúrtrombitával és -harsonával) adott a Fesztiválzenekar, lírai szépséggel, a nagysághoz közelengedő természetességgel, eszményien szép fafúvós szólókkal és felelgetésekkel szólalt meg. Annak idején a Fesztiválzenekar egyik legkorábbi lemeze volt az 1984 karácsonyán, élő koncerteken rögzített C-dúr szimfónia felvétele, amely leginkább tán energikusságával, imponáló erejével ámultatta hallgatóit. Nos, a már persze akkor is figyelemreméltó interpretációs kultúra mára a csiszoltság legmagasabb fokáig hágott fel, s ez a sohasem steril letisztultság a derű pillanataiban éppúgy a legközvetlenebb módon, a testközelség, a benső bizalmasság érzetét keltve nyilvánul meg, mint a fenség vagy a dráma szakaszaiban. Fischer Iván és a Fesztiválzenekar ráadás gyanánt három német táncot ajándékozott a közönségnek.  

Schubert-maraton 

2011. február 19. 19:00 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Km.: Budapesti Vonósok (műv. vez.: Botvay Károly)
Hangversenymester: Bánfalvi Béla

Schubert-Mahler: A halál és a lányka - a d-moll vonósnégyes vonószenekari átirata

2011. február 19. 20:00 - Művészetek Palotája - Előadóterem

Km.: Torinói RAI Zenekar
Vez.: Sergiu Celebidache

Schubert: II., B-dúr szimfónia, D 125 (1969-es felvétel)

2011. február 19. 21:00 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Km.: Budapesti Fesztiválzenekar
Vez.: Fischer Iván

Schubert: IX., "Nagy" C-dúr szimfónia, D 944