Négy az egyben

Zsúfolásig telt koncertteremben, ünnepi hangulatban, négy karnagy irányításával adott hangversenyt a Magyar Rádió 60 éve alapított énekkara.

Túlzás nélkül állítható, hogy az énekkartól négy különböző koncertet kaptunk, az egyes blokkokat hallgatva a négy karnagy egyénisége, zenéről, zenélésről vallott felfogása meglepően plasztikusan mutatkozott meg, s ekként - bár végig egyetlen kórus állt a színpadon - négy eltérő világú együtteshez volt szerencsénk. Ez az élmény már önmagában is elegendő egy tanulságos estéhez. 

A program a legidősebb karnagy, Sapszon Ferenc (1929) irányításával kezdődött. A Bárdos-, Bruckner- és Kodály-művekből összeállított koncertrész a kóruszenét elsősorban a "karban való éneklés" gyakorlatának mutatta. Olyanfajta közösségi tevékenységnek tehát, mely elsősorban magára a közösségre vonatkozik, s ekként egy szép, ám utópisztikus 19. századi gondolat került a produkciók homlokterébe. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy e gondolati körben Bárdos és Kodály egy-egy műve egyáltalán nem tűnt anakronisztikusnak. A Kölcsey-sorokra írt Bárdos-kompozíció (A Földhez) épp utópisztikus jellege miatt marad kívül a szigorúbb esztétikai mérlegelés körén, s magam Kodály darabjában is (Sík Sándor Te Deuma) inkább a mentő körülményeket vettem észre. A csodálatos Bruckner-motetta (Christus factus est) természetes módon beszéli saját korának nyelvét, csak egy picit sajnálhattuk, hogy a hangzás tisztasága, a modulációk, a hangnem ingajárata meg-megbotlott az általánosságban tapasztalt terc-bizonytalanság miatt, bár lehet, hogy az abszolút hangmagasságok szerinti intonáció miatt volt egy-egy harmónia fénye az ideálisnál tompább. 

Ha Bruckner természetes közege a 19. századi liedertafel kultúra, akkor mit mondhatnánk Brahmsról, akit ráadásul ezen a koncerten dalok képviseltek? A Strausz Kálmán (1950) által dirigált blokkban igazi mestermű, az Öt dal hangzott el, a 19. századi karének-kultúra egyik csúcsa. E ciklus előadásában Strausz Kálmán muzsikusi habitusának lényegi mozzanatára ismerhettünk rá. Ő elsősorban nem a megszólaltatás médiumából (kórus) indul ki, hanem magából a zenéből; ő érezhetően a zenét elemzi, a zenéről gondolkodik, a kórust pedig olyan közegnek tekinti, melynek sajátos adottságai nem befolyásolhatják az interpretáció alapvonásait. A zenei logikát érvényesíti olyankor is, amikor az kórustechnikailag kényelmetlenebb. Vezénylete nyomán világosan rajzolódott ki a brahmsi polifónia cizelláltsága, ám a legszebb pillanatokat (paradox volna?) a lírai megnyilatkozásoknak köszönhettük: az egész koncert egyik legemlékezetesebb produkciója az utolsó Brahms-dalhoz (Ősszel) kapcsolódott. 

Erdei Péter (1944) szólóhangszernek tekinti a kórust. Egyedül játszik rajta. Különösen e "hangszer" speciális effektuslehetőségei érdeklik, valamint a tökéletesen kontrollált megszólalás. Ha a hangszeres szólóprodukciók esetében az interpretációs értéket elsősorban az adott előadás egyéni voltában, szubjektív erejében, a személyesség kisugárzásában keresnénk, akkor Erdei Péter vezénylési stílusa leginkább a hangszervirtuózok interpretációival rokon, úgy is fogalmazhatnánk - kockáztatva a félreértést - hogy Erdei előadásai elemi interpretációk. Azt hiszem, hogy épp ennek a demonstrálására választotta Edward Elgar két kórusát és az észt Veljo Tormis (1930) hangszerrel, szólistákkal és dramatikus játékkal színesített sámán-játékát (A vas elátkozása). Elgar és Tormis művében elsősorban a különleges színek, az effektusok, a szokatlan, ám annál hatásosabb kórusmegszólalások (nem is mindig szigorúan vett éneklésről van szó), a hang- vagy hangulatfestő akusztikus illusztrációk tűntek döntőnek, melyeket Erdei imponáló magabiztossággal kevert ki. A kórus pedig nem kevésbé imponáló módon szolgálta ezt a fajta zeneiséget is. 

A szünet után a születésnapra szánt ősbemutató, Orbán György Ricercare című, nagyszabású kompozíciója következett. Az MR Szimfonikusok és Gyermekkórus, valamint a narrátor szerepkörében Seress Zoltán kapcsolódott az ünnepelthez. Első hallásra is világos volt, hogy a bibliai textusra (Pál apostol korintusiaknak írt I. levele) szerzett darab Orbán életművének jelentős, összefoglaló jellegű műve. S mint ilyen, az orbáni zene esszenciális esztétikai foglalata is, vagy ha tetszik: az orbáni esztétika különösen radikális megnyilatkozása. Radikalizmusa abban rejlik, hogy Orbán a darab zenéjét szándékoltan tét nélkülinek mondja, a mű gondolati magvát, az "üzenetet", a "tanítást", vagy nevezzük bárhogyan, a narrátor zeneietlen prózájára bízza. S hogy valóban üzenet rejlik a páli szövegben, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a magyarul elmondott szöveg bizonyos elemei vissza-visszatérnek (az ismétlés retorikai szerepével mindenki tisztában van), a kórus latin nyelvű énekének "üzenetén" viszont keveseknek van módja elmélkedni. Ám azt hiszem, hogy nem is kell, hiszen a teljes kompozíció dekoráció, Pál szavainak felerősítése. Orbán műve így radikális leszámolás az abszolút zene eszméjével. A nagyméretű díszlet mozgatását a Rádió Énekkarának jelenlegi vezetője, Somos Csaba (1970) nagy hittel irányította. 

A 60 éves MR Énekkar jubileumi koncertje

2010. február 26. 19:30
Olasz Kultúrintézet

Km.: MR Szimfonikusok, MR Gyermekkórus (karig.: Thész Gabriella)

Bárdos Lajos-Kölcsey Ferenc: A Földhez
Anton Bruckner: Christus factus est
Kodály Zoltán: Sík Sándor Te Deuma (vez.: Sapszon Ferenc)
Johannes Brahms: Öt dal, op. 104 (Éjjeli őrjárat, Virrasztás, Utolsó boldogság, Elveszett ifjúság, Ősszel (vez.: Strausz Kálmán)
Edward Elgar: Lelkem mélyén; Oh, vad nyugati szél
Veljo Tormisz: A vas elátkozása (vez.: Erdei Péter)
Orbán György: Ricercare vegyeskarra, gyermekkórusra, narrátorra és zenekarra (vez.: Somos Csaba)

www.mrze.hu

• Ajánlom a cikket

• 
• Kinyomtatná?
  Válassza az OKI professzionális nyomtatóit!