Végh Dániel
Fidelio
Hozzászólás
A 25. Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál maratoni hosszúságú nyitókoncertjén két magyarországi bemutató és egy ősbemutató is megszólalt – kár, hogy kevesen voltak az érdeklődők.
|
|
A Bartók Terembe lépve Tihanyi László Epilegomena (Jan Jansson a Tejúton) című „tér-zené"-jének előkészületei fogadtak. 13 kottatartót állítottak fel a széksorok körül - Tihanyi e most először megszólaló művének korábbi változatához képest (Jan Jansson utazása Dániából Dániába) ugyanis már nem csak az egyre mélyebb hangolású hangszerre váltó fuvolaszólista (Gyöngyössy Zoltán) járja körbe a nézőteret, hanem az utazót kísérő zenekar tagjai közül 12 vonóshangszer is kilép a színpad teréből. Ebben a minden szempontból kibővített zenei térben a fuvolista utazása relativizálódott, lévén nem a szólista mozgása, hanem a közvetlenül a közönségben helyet foglalók füle mellett pianissimo zizegő hegedűk és brácsák adták a „live surround" hatást. A 12 vonós a zeneszerző szerint az El Caminón kíséri (egy középkori zarándokének végtelenített dallamát játszva) a fuvolista által megszemélyesített Jan Janssont. Arra viszont nem találtam választ Tihanyi darabját hallgatva, Weöres szürreális meséjének szereplője hogyan keveredik az El Caminóra. A meditatív fuvolaszólóhoz társított zenekari színek (különösen emlékezetes volt a flatterzungéval és/vagy "köpködve" megszólaltatott altfuvolával együtthangzó seprűvel ütött lengőcin) Weöres meséje helyett sokkal inkább Daphnis és Chloé - a Ravel-féléhez képest továbbgondolt, dekonstruált - történetét idézték meg. Nem vitás, hogy jó lenne az újraírt művet szélesebb közönséggel is megismertetni, akár nagyobb térhez adaptált változatban (az Epilegomena ugyanis a Bartók Fesztivál felkérésére született, feltehetően a Bartók Terem adottságainak figyelembevételével).
Másodikként Johannes Schöllhorn ütőhangszerekre és zenekarra komponált Phosphor című antiversenyművének magyarországi bemutatója következett. Antiversenymű, amennyiben (a szerző műismertetését idézem) "a 'szóló' szó szerint, 'egyedül'-ként értendő, úgy hogy a szólista a zenekari részekben fel-alá jár az együttesben, a szólórészekben viszont valóban egyedül játszik (ritka visszhangokkal az együttesben, melyek inkább a szólista és az együttes közti távolságot hangsúlyozzák, mintsem közelséget létrehozni hivatottak). Sosem válik hőssé, soha a teremtést megkoronázó szubjektummá (Isten halott), de ellenhőssé sem (nem tagad), hanem: a meglevő helyzetben egyszerűen nincs más választása." A zenekari részek zenei anyaga egyébként szeriális jellegű, és menetrend szerint érkező üstdobütés-effektek tagolják - enélkül alighanem nem tartaná fenn a hallgatóság figyelmét. Az ütőszólam (Pascal Pons előadásában hallhattuk) viszont kétségkívül "ütős", habár a szofisztikált formához (mint az idézetből is kitetszik) e részekben sem járult sziporkázó tartalom. Összességében a Phosphor tipikusan olyan kortárs műnek tűnt, amely rendkívüli erőfeszítéseket kíván az előadóktól, ám a befogadóknak nem nyújt rendkívüli élményt.
A hosszúra nyúlt színpadrendezés után felhangzó Táncszvit a maga klasszikus (ismerős nyelvezetű, kimunkált, megkérdőjelezhetetlen minőségű, nemzeti kulturális örökség részét képező) mivoltában az avantgarde és a kortárs művészet között húzódó szinte áthatolhatatlan szakadékra döbbentett rá. Ertüngealp vezényletével a Kocsis-interpretációkra jellemző hetyke-táncos-feszes helyett melankolikusabb Bartók szólalt meg. Kérdés, hogy a visszafogott tempók és az amúgy kiválóan felkészült Savaria Szimfonikus Zenekar tagjainak enerváltsága nem az ekkorra már csaknem másfél órája tartó koncert számlájára volt-e írandó?
|
|
Az énekszólamok gerincét zihálással és énekbeszéddel színesített kitartott hangok és vontatott repetálás képezte, a drámaibb pillanatokat dodekafón jellegű staccato menetek, néhány melizma vagy - a szopránban (az anya) - koloratúrkadenciák jelezték. A másfél tucatnyi hangszerest foglalkoztató miniatürizált szimfonikus zenekar kevésbé karakteres zenei anyagát szintén a repetálás, valamint szekundpárhuzamok, glissandók és üveghangok jellemezték. A némiképp monoton folyamatot néhány üdítően groteszk zártszám-paródia (valcer, induló, song) törte meg. Ezek közül legjobban a „Schinken, Rotwein" (Sonka, vörösbor) kezdetű szopránária tetszett, ami családi kánkánba torkolló fináléja nélkül akár önálló zenekari dalként is megállná a helyét. Hasonlóan emlékezetes volt a "Niemand tot" (Nincs halott) szövegű, tükörogránumból kibontakozó katasztrófaszextett. A szólisták közül a Mozart-énekesekként sikeres Iurie Ciobanu tenor (Zépo) és Cheryl Lichter szoprán (Az anya) emelkedtek ki - ők láthatóan-hallhatóan nagyobb színpadot is könnyedén beénekeltek volna.
Stylianu háborúellenes operája összességében hatásos, de szokatlanul nyomasztó darabnak tűnt - ez utóbbi persze egy csatatéren játszódó abszurd történet esetében alighanem szándékolt cél. Azt azonban nem merném megjósolni, számíthat-e a Piknik további előadásokra itthon. A Ludwig Múzeumban frissen megnyílt, témájában és hangulatában is hasonló Robert Capa-fotókiállitással, vagy Ulmann említett operájával kombinálva mindenesetre a szombathelyinél nagyobb érdeklődése tarthatna számot. Főleg akkor, ha "Figyelem! A nyugalom megzavarására alkalmas!" figyelmeztetéssel reklámoznák.
Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál
2009. július 6. 19:00
A Savaria Szimfonikus Zenekar fesztiválnyitó koncertje
Km.: a Linzi Operaház énekesei, Pascal Pons (vibrafon), Gyöngyössy Zoltán (fuvola)
Vez.: Alpaslan Ertüngealp
Bartók: Táncszvit
Johannes Schöllhorn: Phosphor (magyarországi bemutató)
Tihanyi László: Epilegomena - Jan Jansson a tejúton (ősbemutató)
Costantinos Stylianou: Picknick im Felde (magyarországi bemutató)
Ajánlom a cikket
