Ritkaság, körítve

A Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar szerdán a Zeneakadémián adott hangversenyt. A műsorösszeállítás a klasszikus-20. századi-romantikus vonalat követte, a programban megbúvó Rota Divertimento Concertante pedig méltó helyet foglalhatna el az egyszervolt "Ritkán hallott remek művek" című rádióműsorban. Az est két meghívott főszereplője a németországi Karl-Heinz Steffens karmester és Nabil Shehata nagybőgőművész volt, akik egy kellemes koncert ígéretét hozták magukkal.

Karl-Heinz Steffens

Az előadás előtt rövid ismertetőt hallhattunk a műsorban szereplő művekről, amit igen hasznosnak tartok, és nem csupán azért, mert nyomtatott tájékoztató nem állt rendelkezésre. A szóbeli ismertető ugyanis, bár tagadhatatlanul időt igényel, a közvetlenség erejével kapcsolja össze a közönséget a művekkel és az előadókkal. A nyomtatott sorok legtöbbször nem csak a legszükségesebb információkat tartalmazzák, így gyakran megesik, hogy a közönség egy-egy tagja előadás közben is a kiadott füzetet lapozgatja, és nem a koncertre figyel (ez persze egészen addig magánügy, amíg nem zörög zavaróan a lapozással). Ezzel szemben egy megfelelően szuggesztív konferanszié hangulatot tud kelteni, könnyebben fel tudja lelkesíteni, vagy épp megnyugtatni a zaklatott nap után a koncertteremben enyhülést kereső közönséget. Nem vitatom a nyomdai anyag hasznosságát, ami abban is áll, hogy a koncert után megmarad, hazavihető, újból áttanulmányozható, de még emellett is jóleshet pár emberi szó a műsorról. Azután pedig kezdődhet a koncert.

Karl-Heinz Steffens elsősorban klarinétművészként ismert, pár éve azonban a karmesteri pálca másik oldalán is dolgozik, növekvő sikerrel. Már a Mozart-szimfóniában, amely "Linz" melléknevét keletkezési és bemutatási helyének köszönheti, megmutatkozott az a bensőséges viszony, amire karmesteri mozdulatainak és a zenekar reakcióinak alapján következtetni lehetett. Bár a tempóválasztásokkal nem feltétlenül értettem egyet – a második és a harmadik tétel lehetett volna frissebb – vezénylésének érzékletessége pozitív irányba billentette a mérleget. Úgy tűnt, hogy a zenekar, kiváló érzékenységről és odafigyelésről téve tanúbizonyságot, a legapróbb mozdulatait is követi. Így remek dinamikai különbségeket és agogikai apróságokat voltak képesek megmutatni, már az első tétel lassú bevezetőjében is. Különösen szépek voltak a második témacsoport fúvós-vonós felelgetésének tenutói és hangerő-kontrasztjai, és a második tétel pár ütemes cselló-bőgő szólója is egységesen szólt. A Menuetto-nak Steffens túl lassú tempót adott, ami önmagában lehet, hogy elfogadható lett volna, így viszont alig különbözött az előző tétel Poco adagio jelzésétől. A Trio oboa-fagott szólójában viszont nem volt semmi kivetnivaló, szépen formált legatókat játszottak a zenészek. Az utolsó tételben viszont ugyanez a legato a hegedűkben a tizenhatodos kötéseknél nem sikerült ilyen jól: tisztábban pergetett hangokra lett volna szükség ahhoz, hogy világosan érthetőek legyenek a futamok.

Nabil Shehata

Nino Rota nagybőgőre és zenekarra írt Divertimento Concertante szólistája Nabil Shehata, a Berlini Filharmonikusok nagybőgő szólamvezetője, a Müncheni Zene- és Színművészeti Főiskola professzora volt. Nino Rota komolyzenei művei azért számítanak különlegességnek, mert filmzeneszerzői munkássága szinte leárnyékolja ezeket – a név hallatán legtöbbeknek a Fellini-, Zeffirelli- és Coppola-rendezte filmek zenéi jutnak eszébe. Az 1968-73 között írt, Franco Petracchi olasz nagybőgőművésznek dedikált Divertimento négy tételes, virtuóz darab. Shehata magabiztos előadásmódja feledtette a hangszer adottságaiból is könnyen következő ritka bizonytalanságokat, mint például az egyszer-kétszer pontatlanul eltalált hang a magasabb fekvésekben. Az első tétel zenekari bevezetője – majd később a második tétel egyes részei is – Prokofjev Péter és a farkas szereplőinek motívumaira hasonlítanak, elsősorban a hangszerelés, a dallamvonal és a ritmikai sajátságok miatt. Rota a szólistát alaposan megdolgoztatja, az egész fogólapot néha nagy ugrásokban bejáró futamok csak néha pihennek meg hosszabb hangokon. A második tétel egy rövid induló, tréfás hangulata a szólista és a zenekar közti állandó felelgetésből ered. A harmadik tétel – Aria – hangulata szemben áll a többiével, és számomra úgy tűnt, hogy a hangszer ebben a tételben mutatja legelőnyösebb oldalát. Shehata gyönyörűen fogta össze a dallamíveket, és kellemes meglepetésként hatott, hogy hangszere fátyolos hangszíne ellenére a pizzicatók betöltötték zengésükkel a Zeneakadémia Nagytermét. Az attaca következő utolsó tétel kettősfogás-meneteivel és az eddiginél is gyorsabb és virtuózabb futamaival, humoreszk-jellegű szóló-zenekar párbeszédével méltó lezárása a versenyműként is meghatározható Divertimento Concertanténak.

A közönség lelkes ünneplését Shehata ráadással köszönte meg, Hans Fryba 1954-ben keletkezett Suite im alten Stil című művének egyik Gavotte-tételével.

A koncert második felében a zenekar Dvořák VII., d-moll szimfóniáját játszotta. A Londoni Filharmonikus Társaság felkérésére 1884-85-ben írt mű két fő ihlető forrása Brahms III. szimfóniája és a cseh nemzet politikai küzdelmei voltak. Majd' minden forrás megemlíti a prágai pályaudvaron álló, vonatrajongó Dvořákot, akiben a Habsburg-ellenes magyarokkal teli vonat érkezése felszítja a hazafias érzéseket, így serkentve őt a komponálásra. Ezt a hangulatot, valamint a belső forrongást, a szomorúságot és a zaklatottságot Steffens remekül kirajzolta, a korábbi vontatottság itt eltűnt, a dirigensi mozdulatok a zenéhez igazodva kiszélesedtek, a zenekar szinte együtt lélegezni látszott a karmesterrel. A második tétel ebben az előadásban himnikus arcát mutatta, a hangszerelés gazdag, dús hangzást adó vonós szólamai kellő melegséggel szólaltak meg. A tétel ünnepélyes hangulatát a szépen formált kürtszóló is kidomborította. A Scherzo tánca még borúsabb atmoszférájú, de már az optimista befejezés felé mutatva, egyre fokozódó intenzitású elemekből építkezve jut el az utolsó tételhez. A Finale nyitó motívumai az első tételt idézik vissza. A tétel során megszólaló fafúvós szólók staccatói és a vonós pizzicatók precízek voltak, Steffens pedig a nagyobb íveket összefogva tartotta fenn a figyelmet a diadalmas utolsó ütemekig.

A koncert végén a közönség és a zenekar is ünnepelt – a csellóhátak kopogtatását elnyomó taps világos tetszésnyilvánítás volt az együttes és a karmester számára egyaránt.

(2009. február 4. 19:30 Zeneakadémia Nagyterem (Budapest) - Budafoki Dohnányi Zenekar; km.: Nabil Shehata (nagybőgő); vez.: Karl-Heinz Steffens; Mozart: C-dúr "Linzi" szimfónia, K 425; Nino Rota: Nagybőgőverseny; Dvorák: VII. szimfónia)

• Ajánlom a cikket

• 
• Kinyomtatná?
  Válassza az OKI professzionális nyomtatóit!