Rizikó

Vajda Gergely régóta ismeri a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát. Nemrégiben az együttes vezető karmesterévé nevezték ki. E minőségében most mutatkozott be a nagyközönség előtt. Nem biztonsági programot állított össze, értelmes feladatokat adott muzsikustársainak.

Vajda leküzdhető kihívások elé állította az előadókat. Ha túl könnyű lett volna, mechanikusan megoldják; ha túl nehéz, akkor a bukást csak blöffel lehet megúszni, amit a közönség nem biztos, hogy elhisz. Az értelmes feladat tehát mindig rizikó, mindig kockázat. A kockázat, a bukás lehetősége pedig mindig feszültséget kelt, s ez a feszültség ideális esetben az előadás fontos - ha nem a legfontosabb - energiaforrásává válhat. E feszültség nélkül egy egyébként technikailag kifogástalan előadás nem sokat ér, fordított esetben azonban a kisebb-nagyobb hibák, a technikai szeplők harmadlagossá válnak, a produkciónak ugyanis van tétje, érdemes figyelni és együtt lélegezni a muzsikusokkal. 

A zenekar jelenlegi koncertmestere, Oláh Vilmos sokoldalú muzsikus, kvartettezik, zenekarban játszik és szólózik. Most - az Olasz Kultúrintézet zsúfolt nézőtere és ki tudja mekkora rádióhallgatóság előtt - Mendelssohn Hegedűversenyét játszotta. A szerep és a mű bizonyára nem új számára, de nem is napi rutin. Oláh Vilmos kockázatot vállalt, ennek nyomait a versenymű expozíciójában hallhattuk is. A hegedűművész kissé megilletődötten kezdte a Mendelssohn-koncertet, játéka nem volt hibátlan, az intonáció gyakran pontatlan volt - a produkció számomra azonnal izgalmassá és érdekessé vált. Vajon a felhalmozódott belső feszültséggel képes lesz-e a művet gazdagítani, vajon felülemelkedik-e a helyzeten és önmagán? Ezek voltak a megválaszolásra váró kérdések. (A rádióközvetítést visszahallgattam az archívumból. A koncerttermi hangzástól igen sokban eltérő felvételen a zenekari kíséret kissé háttérbe szorult, a rádióhallgatók így kevesebb hamisságra figyelhettek fel.) 

Amikor elérkeztünk az első tétel szokatlan helyén felcsendülő cadenzájához (túl azon, hogy jó érzés volt megsejteni valamit e különleges pozícionálás frissességéből), Oláh megragadta a kínálkozó lehetőséget, magára talált, s amikor szólójának utolsó szakaszában visszatért hozzá a zenekar, megszületett az összhang, hallhatóvá vált a közös muzsikálás öröme. Innentől kezdve egy nagyszerű és felfedeztető mozzanatokban gazdag produkciót hallhattunk. Vajda Gergely alaposan kidolgozta a nagyforma fordulópontjait, hatásosan mesélte el az első tételt a másodikkal összekapcsoló régi viccet (ismerik a fagotton beragadó "H" esetét?), megkapó közvetlenséggel daloltatta zenekarát a második tételben; elegánsan, "Szentivánéji álmosan" bugyborékoltatta a fafúvósokat. Oláh Vilmos játéka pedig azzal a könnyedséggel és szellemességgel telítődött, melyet oly szívesen gondolunk a mendelssohni stílus sajátjának. A ráadás pedig - Locatelli bravúrdarabja (Labirintus) - tökéletes feszültségoldó volt. 

Vajda kortárs magyar művel, Vidovszky László Romantikus olvasmányok című zenekari darabjával kezdte a hangversenyt. A szvitjellegű kompozíció (felépítésére és egy-egy melodikus fordulatára jól rímelt az estet záró Tűzmadár-szvit) nagyszerűen illeszkedett a koncert egészébe, Vajda határozott tagolással, a zenekari színeket áttetszővé keverve dirigálta az első látásra rizikós választásnak tűnő darabot. Vidovszky úgy fogalmazott, hogy ezzel a kompozícióval "nem valamiféle romantikus magatartás felidézése volt a cél, hanem a harmonikus és lineáris gondolkodás olyasfajta egyensúlyának megteremtése, amely épp ebben a stílusban teljesedett ki". E rendkívül tömör, lényegre törő mondat világos választ ad arra a kérdésre, hogy miért nincs olyan zeneelméleti diszciplína, hogy "romantikus összhangzattan", dacára a sok hasonló című tankönyvnek és összefoglalásnak. (A legtöbbjük egyébként jól-rosszul összeállított példatár, kétes megalapozottságú magyarázatokkal...). Köztudomású, hogy a romantikában a harmóniakapcsolatok funkcionalitása elhomályosodóban van, mégis sokan megpróbálják a funkciós összhangzattan bővülésének láttatni a különböző harmóniai jelenségeket. Azt is jól tudjuk, hogy az akkordoknak gyakran pusztán szín- vagy melodikus értelme van, felesleges tehát bonyolult számozással kifejezni az adott harmóniai kontextusban elfoglalt pozíciójukat. Ennek megfelelően a legegyszerűbb összetételű harmóniák is lehetnek váratlanok vagy a tonális összefüggések szempontjából megmagyarázhatatlanok. Hosszan beszélhetnénk arról is, hogy például egy-egy Grieg-motívum mily triviális önmagában, és mennyire átitatódik-telítődik melodikus mozzanatokkal, ha egy izgalmas harmóniával társul (ideális esetben pedig létrejön a Vidovszky által említett egyensúly a lineáris és a harmonikus gondolkodás között). A Romantikus olvasmányokat hallgatva-figyelve ilyesmiken elmélkedtem, a mű minden egyes pillanata töprengésre késztetett: vajon dallamlépések vagy akkordfordulatok révén halad-e előre a mű? Ám, ha Vajda nem ügyel a zenekari színek áttetszőségére, akkor e kérdéssel nem szembesülünk - s talán a közönség naivabb (és szerencsésebb) befogadói elvárásokkal érkező része sem csodálkozik rá a Vidovszky-darab vonzó és belefeledkezésre csábító hangzására. 

A koncert második része a hegedűversenyben megidézett oberoni tündérvilág folytatása volt. Bár Weber nyitányának tündérkirálya egy másik (valóban másik?) birodalom felett uralkodik, a mendelssohni és a weberi zene kapcsolódásait azért nem volt nehéz felfedezni. Az Oberon-nyitány ajándék a zenekarnak, a muzsikusok a zamatos "jutalomfalatka" minden ízét kiélvezték. Hallgatni is élvezet volt. Stravinsky Tűzmadár-szvitje pedig igazolta, hogy a Rádiózenekar a legkényesebb és legmunkaigényesebb zenei részletek kidolgozásában is partner, Vajda célratörő egyszerűséggel, világosan, hókuszpókusz nélkül vezényelt. Érezhetően remekül készítette fel az együttest a várható nehézségekre, magam úgy vettem észre, hogy nem is botlottak meg egyszer sem. A tűzmadár csodálatos színei így maradéktalanul érvényesültek. 

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara 

2012. január 13. 19:30 - Olasz Kultúrintézet
Vez.: Vajda Gergely

Km.: Oláh Vilmos (hegedű)

Vidovszky László: Romantikus olvasmányok, no. 2
Mendelssohn: e-moll hegedűverseny, op. 64
Weber: Oberon - nyitány, op. 72
Stravinsky: A tűzmadár - szvit (1919)