Szerény gondolatok űrutazásról, hagymáról és trioláról

Olyan volt a St. Martin in the Fields keddi hangversenye, mint egy kirándulás a magasba. A kezdet még nem feltétlenül szívderítő, kaptatókon kell keresztüljutni, göröngyök keserítik meg a turista életét - aztán itt-ott már felsejlik a panoráma, egyre ígéretesebb a táj. Végül csodás fennsíkra érkezünk, s még néhány lépés: ott a csúcs, a szédítő, minden fáradságért kárpótló látvánnyal.

Sir Neville Marriner

Lehet, hogy túl sokat vártam a világhírű együttestől, de a nyitószám – Haydn 104-es D-dúr szimfóniája (mellesleg: egyik kedvencem a szimfónia-irodalomban) ezúttal nem bűvölt el maradéktalanul. Már az elején éreztem némi lötyögést, bizonytalanságot, nem nyűgözött le a furcsán komor kvintlépés és párja, a kvart lefelé, nem értettem, pár taktussal odébb miért szól át annyira a vonósok szövedékén a fagott – egyáltalán: úgy éreztem, nem születik meg a bevezetőben az a drámai feszültség, amely a darab jónéhány remek felvételének sajátja. A lassúban elsősorban az erőteljes kontrasztok hiányzottak (talán ebben az akusztika is ludas). A három részes tétel közepén szinte robbannia kellene a d-moll fortissimónak, különben elvész annak a pici piano közbevetésnek a páratlan hatása, amely váratlanul a kezdetre emlékeztet (mintha a világhírű Mester a világvárosban, Londonban egyszercsak kisgyermek korára emlékezne). És adós maradt – számomra – a produkció a tétel különös misztikájával is. Csupa szabályos nyolc ütemes periódussal indul ez a zene. Egyszer azonban a nyolc kibővül egy taktussal – amit Haydn "koronával" is meghosszabít. A középrész után, amikor a visszatérő zenei anyagban ugyanerre a pontra érünk, szinte felfüggesztődik a hétköznapi idő. Kedves egykori tanárom, Bartha Dénes mondotta volt: Haydn nem sokkal a szimfónia alkotása előtt járt Herschell hatalmas teleszkópjánál. Kinézett az űrbe – s ő, mármint Bartha, hajlamos ennek az élménynek a hatását látni a mű e rendkívüli ütemeiben. Az öreg professzor természetesen a lelkünkre kötötte, mindez hasonlat, zenetudósi fantáziálás, ám máig úgy érzem találó. Itt valóban egyfajta űrutazást tesz a zene (egyébként kétszer is, másodjára inkább emlékként). Ezúttal mintha nem sikerült volna elszakadni a földi gravitációtól. A harmadik tételt, a menüettet Harnoncourt majdnem kétszer olyan gyorsra veszi, mint ahogy ezen az estén hallhattuk. Nem tudom, milyen indokok alapján (más jeles dirigensek messze nem ilyen merészek), csak azt tudom, hogy meggyőz: amiből persze rögtön következik, hogy a most hallott kedélyesebb tempó nem győzött meg. A dudamuzsikával induló finale alapjában véve pompásan szólt, én azonban kissé rusztikusabbnak, azaz szalonnásabbnak és hagymásabbnak képzelném (a kedves jó Bartha professzor úr az Égben talán megbocsát a botor hasonlatért).

Janine Jansen (fotó: Felix Broede)

Mendelssohn népszerű e-moll hegedűversenyét ezen az estén egy picit untam. Nyilván az én hibám, kérem, bocsássanak meg érte. A kritikus azonban nem tehet mást, minthogy saját benyomásait, érzéseit igyekszik elmondani. Az első tételben ismét tapasztalhattam némi aszinkront a szólista és a kísérő együttes közt. Janine Jansen kétségkívül kivételes tehetségű hegedűs, csodálatos, nemes hangon játszik, és makulátlanul virtuóz – de torokszorítóan nagy élményt igazából csak a Bach-ráadásban adott.

Beethoven első szimfóniája (a szünet után) rosszul kezdődött, lötyögő akkordokkal, ám annál jobban folytatódott. Itt érkeztünk el a bevezetőben említett fennsíkra. A lassútételt élő koncerten még soha nem hallottam ennyi gyengédséggel, finomsággal, puha, bársonyos vonós színnel. Aztán jött a moduláció, a kidolgozási rész elején, C-ből Desz-dúrba – s az ember hátán végigfutott a hideg. Hogyan érte el ezt a hatást a 84 esztendős Neville Marriner – azonnal vezénylésre adnám a fejem, ha meg tudnám mondani. Minden esetre bizonyította, hogy fantasztikus arányérzékű, ízlésű muzsikus. Remek scherzo után valóságos üstdobverseny következett a finaléban, amennyire lopva körül tudtam nézni, mindenki örömére. Mert ennek a pompás, szórakoztató, kontratáncos zenének valóban fő szereplője a dob: elképesztő, hogy Beethoven milyen találékonysággal használja ki azt a hangszert, amely valójában csak kétféle hangot szólaltathat meg egy tétel folyamán, dominánst és tonikát…

És még csak ezután érkeztünk az igazi csúcsra. Mi sem jellemzőbb Marriner ízlésére, hogy első ráadásként megint Mendelssohnt vezényelt (mintegy a hegedűverseny párjaként). A Reformáció-szimfónia lassúját az utóbbi esztendők legnagyobb koncert-élményei közé sorolom (pedig manapság nincs okunk panaszra: sorra-rendre hallhatjuk a világ legjobb együtteseit). Természetesen továbbra sem hagyott alább a vastaps, s az ünneplést Marrinerék a Figaro nyitányával köszönték meg, immár érezhetően fáradtabban.

Nota bene: ütemes taps. Ahogy Virág elvtárs mondotta volt: egyik szemem sír, a másik nevet. Örülök annak, hogy a magyar publikum kimutatja háláját, s általában jó érzékkel azt a produkciót jutalmazza, amely az elismerést valóban megérdemli (most hál’ Isten senki sem tapsolt tételek után – újabban sajnos ez gyakran előfordul). De ez az egységes ütemű tapsolás, nem tehetek róla, mindannyiszor elborzaszt. Pártunk és kormányunk hőn szeretett hajdani vezetőit vizionálom hozzá. S látom, hogy a nyugatról jött művészek zavartan mosolyognak. Sir Neville Marriner, miközben enyhén bicegve bejött, hogy ismét meghajoljon, ki tudja hányadszor, tréfásan vezényelt is hozzá. Próbáltam legalább triolát tapsolni a népítélet bal-jobbjához – mérsékelt sikerrel.

(2009. január 13. 19:30 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Academy of St. Martin in the Fields; km.: Janine Jansen (hegedű); vez.: Sir Neville Marriner; Haydn: D-dúr "Londoni" szimfónia, Hob. I:104; Mendelssohn: e-moll hegedűverseny, op. 64; Beethoven: I., C-dúr szimfónia, op. 21)

• Ajánlom a cikket

• 
• Kinyomtatná?
  Válassza az OKI professzionális nyomtatóit!