Utopia Triumphans

A koncertlátogatók évek óta tudják: a Mahler-ünnepnél jobb dolog a budapesti hangversenyévad kezdetével aligha történhetett volna.

Olyan esemény ez, amely amellett, hogy a közép-európaiság összetett kérdéseivel naponta együtt élő közönség számára a kulturális önazonosság bonyolult, mégis gyönyörűséges formáját kínálja, technikai értelemben és a zenei kivitelezés esztétikai értékét tekintve is rendíthetetlenül magas színvonalú estékkel biztosítja az induló szezon művészi rangját. Ha mindehhez ráadásul az ember még azt is hozzáfűzi, hogy az idén, Mahler halálának századik évfordulóján a Budapesti Fesztiválzenekar és Fischer Iván teljesítménye a szokottnál is koncentráltabb és ragyogóbb volt, akkor alighanem mindenkin mélységes sajnálkozás lesz úrrá, aki valaha is hallotta az együttest játszani, a hangversenyen azonban valamiért mégsem állt módjában részt venni.

 Pedig a koncert programja valójában nem is kedvezett annak az intenzív, sűrű energiának, amely az estét átjárta. Nemcsak a szünet osztotta két részre, önmagában is kétféle funkciót látszott képviselni, mintha a hangverseny első felének rövidebb kompozíciói változatos nyitánylehetőségekként szolgálnának az igazán nagy feladat, Mahler I., D-dúr szimfóniájának megformálása előtt. Persze a zenekar ezeket sem vette félvállról, éppen csak nehéz lett volna egységes gondolati tartalmat rájuk erőltetve, sokszínűségükben is egy irányba mutató művek soraként értelmezni őket. Mozaikszerű színfoltjaik kontrasztját ráadásul a nagyszerű interpretációk feszessége csak tovább erősítette. Enescu 1. szvitjének (op. 9) unisono nyitótétele olyan tartalmasan zengő hangon szólalt meg, mintha nem csupán a vonóskar egy része, hanem valamennyi zenész részt vett volna az előadásában, tévedhetetlen természetességgel és biztonsággal építve fel a szerkesztésmódjukban népzenei ihletésű, improvizatívnak ható, tiszta melódiaívekből kibontakozó formát. Az Enescu-tétel archaikus egyszerűségével összehasonlítva Orbán György 4. szerenádjának bemutatója viszont kifejezetten színjátéknak hatott, igaz, biztos szereptudásról tanúskodó, okos színjátéknak. A darab örökmozgó ritmikussága, hatásos zenekari effektusai, szivárványszínekben pompázó, idézetszerűen áradó dallamossága a zenekar fantasztikusan professzionális, ruganyosan gesztikuláló előadásmódjával párosulva már-már megtévesztően precíz tökéletességgel idézte a technicolor-lehetőségek felett ujjongó Hollywood zenei eszköztárát, olyannyira, hogy az ember szinte látni vélte a vásznon futó képsorokat is. A lehetséges tartalmi asszociációkkal sajátos dialógusviszonyt kialakító, hangzó formulák élénk egyvelegét követően azután megint egy egészen másfajta, zárkózottabb, bensőségesebb világba csöppent a hallgató Wolfgang Holzmair színre lépésével. Noha a neves bariton átmenetileg el-elsápadó hangszíne nem bűvölte el egyértelműen a hallgatóságot ezen az estén, a Hugo Wolf-dalok minden részletre kiterjedően átgondolt, érzékenyen értelmezett és kivitelezett interpretációjának szokatlan szuggesztivitása így is különleges élménynek bizonyult. 

Bármilyen érdekes volt is azonban az izgalmasan vegyes, jóllehet kissé kusza benyomásoknak ez a sokfélesége, Mahler I. szimfóniájának lenyűgöző ereje egy szempillantás alatt bevezetés-variációkká változtatta őket, jószerével még a nyitótétel első hangjának megszólalása előtt. A szarkasztikus látásmódtól sosem szabaduló, eltávolításra törekvő elemeket (Mahlerre jellemző módon) a legkeservesebb szubjektivitással vegyítő kompozíció minden ízében csodálatosan megtervezve és minden tervet, minden ígéretet valóra váltva hangzott el a Művészetek Palotájában szeptember 9-én. Tételeken átívelő, belső utalásokkal tűzdelt szerkezete világosan és egyértelműen mutatkozott meg, miközben egyetlen részlet sem esett áldozatul a formai egységet láttatni kívánó koncentrációnak. Az első tétel drámai kitörései mellett nagyszerűen érvényesült a Lieder eines fahrenden Gesellen-ciklusból átemelt dalrészlet magával ragadó, hamis nosztalgiájának egyszerű bája, a Ländler vaskosságát a második tétel triójában lebbenő könnyedségűvé oldó keringő és a harmadik tétel iróniájának kíméletlen képzettársításokat keltő, mélységesen lágy szépsége. A fokozások és tetőpontok sodró hangereje a fanatikus következetességgel irányított előadás hatalmának engedelmeskedve megszűnt puszta dinamikai elem lenni: az ember bőre alá kúszott, és a véredényein táncolt, hogy a zárótétel valóban legyőzhesse önmagát, és a megdicsőülés utópisztikus lehetetlensége mégis valósággá váljon.

Budapesti Fesztiválzenekar 

2011. szeptember 9. 19:45

Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem 

Km.: Wolfgang Holzmair (bariton)
Vez.: Fischer Iván

Enescu: Prelúdium uniszónóban (1. szvit, op. 9 - 1. tétel)
Orbán György: 4. szerenád (bemutató)
Hugo Wolf: Dalok (Harfenspieler No.1.; Denk'es, o Seele; Gesang Weylas; Herz, verzage nicht; Gebet)
Mahler: I., D-dúr "A titán" szimfónia