Zene feketében

Majdnem vaksötétben kezdődött az idei Korunk Zenéje nyitóeseménye, az Ensemble Intercontemporain koncertje a Trafóban. Aztán pici fény mégis pislákolni kezdett…

... megvilágította a fekete nadrágos-fekete inges klarinétos alakját, aki eleinte hihetetlenül halk, alig felfogható hangjelenségeket bocsátott ki fekete hangszeréből - Gerard Grisey partitúrájának utasításai alapján. Griseyről a mellékelt ismertetőfüzetből megtudhattuk, mindössze 52 évet élt (1946-1998), s Messiaen, majd Dutilleux, később Ligeti, Stockhausen és Xenakis tanítványa volt. Charme című szólódarabja alapján úgy vélem a felsoroltak közül Dutilleux hathatott rá a legmélyebben és Messiaen a legkevésbé. A most megismert műve a klarinét számos különleges effektusát sorakoztatja fel, mikrohangközöktől az igen nehezen kivitelezhető kettősfogásokig (emlékszem, Matuz István már régóta akkordokat játszott a fuvoláján, amikor erdei körökben az volt a nézet, hogy két hang egyszerre klarinéton nem szólhat. Ha nem, hát nem: az illúziót minden esetre a kiváló Jerome Comte-nak sikerült ezúttal felkeltenie). Kortárs zenében sokszor bosszantanak az ilyen mutatványok: több tucatnyi darabot hallhattam már, amelyben csak ez a lényeg. Mint a műkorcsolya. Hosszas nekikészülődés hátrafelé, esetleg néhány tetszetősnek szánt karmozdulattal, aztán ugrás, majd megint a nagy semmi. Jégstadionban rendjén van, zenében unalmas és kiábrándító. Grisey kompozíciója azonban nem ilyen. Titokzatos módon összeáll a folyamat. Nem világrengető opusz, de nincsenek üresjáratai.

Tristan Murail talányos című (Les ruines circulaires) hegedű-klarinét duóját is vonzónak találtam (és a nézőtéri csend, meg a zajos tetszésnyilvánítás alapján úgy hiszem nem egyedül). Rövid bevezető-kettős után hosszas hegedűszóló következett, amit már-már unni kezdtem volna, ha nem szólal meg a háttérben, először alig észrevehetően a klarinét. Egészen eredeti, különleges kétszólamúság alakult ki a gyorsmozgású hegedű és a lassú (majd felgyorsuló) klarinét közt. Rövid pengetés zárta le ezt a szakaszt, majd kicserélődtek a szerepek, a fúvós szólójához társult hasonló módon a vonóshangszer. És ugyanaz a pengetett motívum jelezte a zárlatot. Valamit tudhatnak ezek a franciák a hangzás törvényeiről, az akusztikáról és a formai arányokról.

A harmadik (szünet előtti utolsó) alkotásról, Francois Narboni Outrepas-nak nevezett (jaj, csak ezek a címek ne lennének!)  harsona-klarinét-hegedű triójáról sem állítanám tiszta szívvel, hogy felülmúlhatatlan remekmű, korunk valóságának felkavaróan hatásos zenei tükre. De változatos, jól felépített, a három hangszer lehetőségeit ügyesen és újszerűen kiaknázó kamarazene. Ezúttal a viszonylag fiatal (46 éves) szerző is fogadhatta a közönség viharosnak talán nem nevezhető, de egyértelműen hálás tapsait.

A második félidőben Eötvös Péter két művét hallhatta a meglepően szép számú publikum. Mindkettő viszonylag régi opusz, pontosabban: mindkettő korai darabok átirata, továbbgondolása, bővítése (nem tudom, mi volna a legjobb kifejezés). A Music for New York elektronikus zenei anyaga 1971-ből való, a hozzáadott hangszeres szólamok (ütő, harsona, klarinét) 2001-ből. Amit benne a legérdekesebbnek találtam, az a tonalitás. Noha nincs egyetlen szívbemarkolóan romantikus motívum sem, nincs hagyományos harmónia, perceken át az az ember érzése, hogy a villanyáram keltette denaturált hangok, a sejtelmes ütődobolás és a két fúvos többnyire rövid motívumai, néha csak hangjai közt egy háttérben meghúzódó alaphang teremt kohéziót. Sőt, nem csak alaphang: a mű határozottan dúr-benyomást kelt. Csak éppen a befejezésekor nem mondja ki, nem teszi nyilvánvalóvá a tonikai alapot. Céloz rá: sapienti sat. Stravinsky mondotta volt, egyik huszas években alkotott fúvós-művével kapcsolatban: nem szeretem a lúdtalpas tonikát... Nagy muzsikus, aki (akár tudatosan, akár ösztönösen) ilyesmit kitalál. A koncertet záró Intervalles/Interieurs (ez is a hetvenes évekből származó, de 1981-ben újraalakított mű) a maga idejében hihetetlenül újszerű lehetett. A múló évek azonban úgy hiszem mélyebb nyomot hagytak rajta. Amennyivel hosszabb a Music for New Yorknál, annyival sápadtabb is. A Három nővér szerzője már messze távoldott tőle. Viszont nélküle aligha születhetett volna meg mindaz, ami miatt ma Eötvös Pétert a világ leghíresebb zeneszerzői közt tartják számon.

Alapjában véve soha rosszabb kezdetet tehát egy kortárs zenei fesztiválnak. Kiváló együttes kiváló, a szó legnemesebb értelmében profi zenészeit hallhattuk. Csak azt nem értem, mire való a kortárs muzsikánál ez az obligát sötétség? Talán akad egyszer valaki, aki felvilágosít...

Ensemble intercontemporain
2009. szeptember 22. 19:30

Trafó

Budapesti Zenei Hetek

Tagjai: Jérome Comte (klarinét), Benny Sluchin (harsona), Michel Cerutti (ütőhangszerek), Jeanne Marie Conquer (hegedű), Eric Maria Couturier (cselló)
Műv. vez.: Pierre Boulez

Tristan Murail: Les Ruines
Gerald Grisey: Charme
Francois Narboni: Ősbemutató
Eötvös Péter: Music for New York; Intervalles/Intérieurs

Korunk Zenéje Fesztivál

www.filharmoniabp.hu

• Ajánlom a cikket

• 
• Kinyomtatná?
  Válassza az OKI professzionális nyomtatóit!