A jégre vitt olvasó

Fischer Iván fura szokása Ha először fordulna elő, csak vállat vonnék, és elgondolkodnék azon, ki hányféleképpen próbál érvényesülni. Fischer Iván – vagy valamely munkatársa – azonban sajnos nem először állítja kisebb-nagyobb nyilvánosság előtt azt a valótlanságot, hogy a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikus Zenekar másfél – máskor „több mint másfél” – milliárd forint állami támogatásban részesül.

A Fischer úrék által is tudott igazság ezzel szemben: a fenti összeget egy olyan állami alapítású, több mint 200 művészt és alkalmazottat foglalkoztató nemzeti alapintézmény kapja, mely három szervezeti egységet, a világszerte ünnepelt Nemzeti Filharmonikus Zenekart, a hazai koncertéletben nélkülözhetetlen és a szakma, a közönség által nagyra becsült Nemzeti Énekkart és az e tekintetben egyedülálló, közszolgálati feladatokat ellátó, országos hatókörű kottatárat működteti. (Nem mellékesen: az együttesek zsúfolt házas budapesti és külföldi koncertjeik mellett ingyen és bérmentve adnak évi 25-30 koncertet vidéken!)

Csak összehasonlításképp: honlapja tanúsága szerint a fesztiválzenekar 67 művészt és 16 munkatársat foglalkoztat.

A Népszabadság 2004. január 14-i számában most ismét azt láthattuk, hogy Fischer Iván a tőle elvárható eleganciát nélkülözve ismétli meg a másfél milliárdos mesét. A Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikusok amúgy is valami okból „becsípődhettek” neki: ama négy bekezdésből, amely e rövid cikkben a véleményét tolmácsolja, háromban a „konkurenciáról”, vagyis rólunk esik szó. Egy helyen azt állítja például, hogy az ő muzsikusainak fizetése jóval kevesebb, mint a filharmonikusoké. Ő biztosan tudja. Mindenesetre más az ő jövedelmeiket soha semmilyen nyilvános forrásból meg nem ismerhette, a mi béreinkről, gazdálkodásunkról a sajtó többször tudósított.

Már szinte mulatságos, hogy annak az együttesnek a vezetője, amely a magyar zenekarok lefejezésével, a legjobb muzsikusok mesés pénzekkel történő átcsábításával jött annak idején létre, most borúsan „problémáról” beszél, mert egy zenekar esetleg „elszívja a zenészeket más zenekaroktól”. (Egyébként nem szívja el.)

A cikk már-már sajnálkozva tudatja, hogy Fischer úr együttese 2004-ben „valamivel több mint 600 millió forintból gazdálkodhat”. Arról már nem olvashatunk, hogy ez a summa csupán a nekik közpénzből nyújtott támogatás. (Mely nagyjából megegyezik a rádió négy patinás, szintén 200 körüli művészt foglalkoztató zenei együttesének – zenekar, énekkar, gyermekkar, Stúdió 11 – teljes évi közpénztámogatásával!)

Legsikeresebb művészeink is sokfélék. Az egyik – például az alapítótárs Kocsis Zoltán, aki nélkül a Fesztiválzenekar aligha volna az, ami most – mindig szeretettel és elismeréssel beszél volt együtteséről, mint „elvált szülő a közös gyerekről” (copyright Kocsis Z.). Mi több már jóval „válóperük” után kért vezető politikusokat a „közös gyermek” méltóbb támogatására. (Nevek a szerkesztőségben.)

Ugyanakkor az az érzésem, mintha Fischer Iván viszont nem igazán szeretné volt harcostársát és annak együttesét, és ennek sajátos módon ad hangot a sajtó nyilvánossága előtt. Ez persze szíve joga, de kíváncsi lennék: miért?

Azt megértem, ha Fischer úr a fővárosi költségvetés előkészítése idején lobbizik együtteséért. Azt már kevésbé értem, hogy heves érdekérvényesítése közben nemcsak velünk kapcsolatban csúsztat, hanem például a kulturális tárcától kapott és várható támogatásuk kapcsán is csupán az igazság egyik felét mutatja fel, nevezetesen, hogy a tavalyihoz képest némileg csökkenni látszik az idei. Hogy ez ma az ismert gazdasági helyzetben lévő Magyarországon történik, és hogy a tárca édes gyermekei, vagyis saját fenntartású intézményei és gazdasági társaságai – bennünket is beleértve – súlyos elvonások, netán megszüntetésük elé néznek, már nem tartja fontosnak megjegyezni.

Nem helyes, ha a nagy példányszámú lap olvasóit bárki jégre viszi, még ha közismert személyről van is szó. Naivan úgy gondolom, az ismertséggel és elismertséggel az ember felelőssége is nagyobb a valósággal és az igazsággal szemben.