A legkisebb óriás

Vajda Gergely egyfelvonásosa az őszi fesztiválon Semmi más nem fenyegeti annyira az avantgárdot, mint a teatralitás. Manírrá válik a formabontás, tét nélküli bonmot lesz a lázadás, sőt az sem kizárt, hogy a forradalmár állásba megy, és a kegydíj után nyugdíj is jár majd neki.

A Budapesti Őszi Fesztivál keretében a Budapest Bábszínházban mutatták be Vajda Gergely Déry Tibor színdarabjára komponált kamaraoperáját, az Óriáscsecsemőt. A húszas években keletkezett egyfelvonásos a magyar abszurd első kísérletei közé tartozik: a méretes újszülött - milyen is lenne egy óriáscsecsemő? - csillapíthatatlan éhségében, kegyetlenséggel vegyes naivitásában, majd beilleszkedésének kikerülhetetlenségében groteszk módon ott van a világba vetett ember. Illetve, hogy egészen pontosak legyünk, úgy van ott, ahogy azt a múlt század első harmadának avantgárdja láttatta: az óriáscsecsemő dühös, mégis kiszolgáltatott. Kérdését felteheti ugyan, de nem kaphat rá választ: mi volt életem értelme?

Déry ezen drámája nem tartozik legtöbbet játszott művei közé, sőt, ha nem kötne minket az irodalmi illem, azt is mondhatnánk, mintha a szerző is veszített volna aktualitásából. Napjainkban sem az avantgárd lendülete, sem a világot megváltó düh ihlette agresszív rákérdezés nem tekinthető igazán autentikusnak.

Miért ezt a darabot zenésítette meg Vajda Gergely?

Adná magát a feltételezés, hogy Déry dadaista egyfelvonásosa társítható a kortárs zenéhez. Ez azonban még nem elég, figyelembe véve, hogy a darab születése és mostani megzenésítése között majdnem nyolcvan év telt el. A választás nyilvánvalóan a nyolcvanas évtized végétől máig tartó periódus problémái miatt esett az Óriáscsecsemőre. A létbevetettség így kétszeresen is időbe helyezett: a szöveg Déry korát, a zene és színpadkép a közelmúltat idézi - az óriáscsecsemő mögött ötágú csillag foszforeszkál. Ez az a múlt, amit az újszülöttnek vagy le kell győznie, vagy el kell fogadnia. Csak végleg eltörölni nem lehet. Ezért illuzórikus már az első pillanattól kezdve az Óriáscsecsemő ösztönös lázadásának sikeressége. Az Óriáscsecsemő - kezdetben Lajcsi, később Lajos - akkor is foglya a körülményeknek, ha nem tud róla. Ugyanakkor itt feszül az eredeti egyfelvonásos és a kamaraopera legnagyobb ellentéte. Déry drámájában az Óriáscsecsemő nem elsősorban politikailag és szociológiailag, hanem a modernitás által determinált lény.

Vajda operája a mindennapok abszurditását mutatja meg jól. A fúvósokra épülő zenével kísért énekszólamok a szöveg párbeszédeinek hétköznapisága mögött megidézik azok groteszk lényegét. Az énekesek, Falusi Mariann, Lengyel Gábor, Bárány Péter és Rajk Judit magabiztosan teljesítik a rájuk bízott feladatot. Mégis marad hiányérzet a hallgatóban. Mintha ez a zenei világ nemcsak felhasználná, hanem rövidre is zárná az Óriáscsecsemő értelmezhetőségét: a második újszülött eszmélésére mintha kifulladt volna az előadás. A mű végére elfogyott a kamaraopera ereje, az utolsó pillanatok sem megrendítőek, sem erőteljesek nem voltak.

A Balla Margit és Horgas Péter tervezte látvány meghatározza az előadást, ám itt is ugyanaz a kettősség figyelhető meg, amit az előbb szóvá tettünk: a színpadkép aktualizálása le is szűkíti az értelmezést. Jó példa erre akár a már említett ötágú csillag, akár az új idők kommunikációs formáját jelentő, a korunk hősét egyszerre bemutató és formáló tévékészülékek élő közvetítése.

Kovalik Balázs rendező felhasználja ugyan, de nem használja ki teljesen a bábszínház nyújtotta lehetőségeket. Követi az abszurd művek színpadra állításának elfogadott szabályait: a látvány sokkoló, a világ statikus, a szereplők mozgása csupán jelzésértékű.

Tulajdonképpen minden a helyén van az Óriáscsecsemőben, a produkció mégsem maradéktalanul jó. Ám erről nem a szereplők vagy a zenészek tehetnek. A világ ugyanis nemcsak az Óriáscsecsemő Lajcsikája, de a színpad szándékának sem tesz eleget: bonyolultabbnak bizonyul annál, amit akár Déry darabja, akár Vajda kamaraoperája leképezni tud.