A musical fantomja

Webber-bemutató a Madách Színházban

Az operaház fantomja nem musicalnek született. Először 1911-ben látott napvilágot, méghozzá regény formájában. Méltó társa mondjuk Arsèn Lupinnek, hogy a Dr. Jekyll és Mr Hide-ot már ne is említsünk. Az operaház fantomjában minden van, amit csak egy romantikus rémtörténetből a ponyva világába átkerült regény tartalmazhat: a szerelmespár egyike széplelkű és nagyreményű operaénekesnő, a hősszerelmes pedig a társulat mecénása, nem pedig afféle amorózó. S bár közéjük akar állni a fantom, a pokol szülte zseni, hogy az általa írt dallammal magához láncolja a gyönyörű dívát, a terv kudarcot vall. Hogyan hódíthatná meg egy gnóm Párizs ünnepelt szépségét? Tudja talán, hogy a zene feltétlen tárgya az erotikus-érzéki zsenialitás? Szabadidejében - van neki elég ott fenn a padláson - ír is a rút arcú és romlott lelkű szerző egy Don Juan-variációt, amikor meg nem komponál, akkor nyilván Kierkegaard-t olvas. S hogy a testedzés se maradjon el - ép testben ép lélek -, hol bujdosik az őt üldözők elől, hol egy csónakban evez kedvesével, ott van az edzőpályája nem sokkal a zsinórpadlás felett. Aztán a végén minden jóra fordul, a két szerelmes megmenekül, a fantom megbűnhődik, talán az is kiderül, hogy nem annyira gonosz.

Lehetne élcelődni tovább, de felesleges. Umberto Eco írja a Casablancáról, hogy a közhelyek megfelelő koncentrációban akár remekművé is válhatnak. A műfaj behatárolja a megszólalás minőségét, és ez különösen igaz, ha musicalről van szó. Nem lehet annyira bonyolult, mint az opera, ugyanakkor összetettebbnek kell lennie, mint a néhány akkordra épülő úgynevezett könnyűzene dalai. Ráadásul Az operaház fantomja - per definitionem, ugye - a párizsi operában játszódik, s így Mozartra és a bel cantóra történő zenei utalások tűnnek fel a mára már elhíresült Webber-dallamok között. Ez kiegészül még azzal, hogy a musical igen látványos színpadi műfaj, ami manapság már nem az operaszínpad grandiózusságát, hanem a filmszerűséget jelenti; erre utal egyébként a nyitójelenet flashbackje is.

A kívánalmaknak a Madách Színház bemutatója tökéletesen megfelel. Az előadás legnagyobb erősségei közé tartozik a látvány: a nem túl nagy színpadon Kentaur díszlete, valamint Götz Béla színpadképe és világítása szinte filmbe illően valósághű, mégis fel-felvillantja ennek az egész színházi világnak az alapvető kulisszajellegét. A tánckar túl sokat nem mutat meg tudásából, inkább azokat a sztereotip lépéseket vonultatja fel Seregi László jóvoltából, melyek az egyébként nem balettrajongó közönségnek a klasszikus táncművészetről eszébe juthatnak. Szirtes Tamás rendezése pontos, mindenre egyformán figyel, és semmit nem kockáztat: nem él még be nem járatott eszközökkel.

A nagy érdeklődésre való tekintettel az énekesek három szereposztással is éneklik Az operaház fantomját. Az általam látott csapatból a fantomot játszó Sasvári Sándor remekel, a fiatal dívát alakító Mahó Andrea hangja már haloványabb, de az ifjú márkit megszemélyesítő Homonnay Zsolt néha még így sem bizonyult számára megfelelő társnak. Valószínűleg a musicaljellegből adódik, hogy Pelle Erzsébet és Rozsos István Giudicelli és Piangi szerepében operaénekesként nem pusztán jobban, biztosabban, hanem egyszerűen más hangtartományban énekelt, mint a többiek. És amikor ők énekeltek, akkor valóban megjelent valami az opera csábító, démoni kísértetéből... Mikó István kiváló komikus, énekelni is tud, és ezt most is megmutatta. A többi szereplő pedig olyan magabiztosan játszotta el a szerepét, ahogyan az egy profi módon készült produkció résztvevőitől elvárható.

Mert ez az előadás profi, az biztos. Abban az értelemben, ahogyan a show-biznisz számára a minőség és az eladhatóság egyet jelent. Ez a musical jó és eladható. A párizsi fantom sikerére már most fogadni lehet, bár igaz, a fogadás inkább olyan angol dolog.