Polbeat labdával

A Volt egyszer egy csapat a Madách Színházban. Zene: Andrew Lloyd Webber. Szöveg: Ben Elton. Magyar változat: Bródy János. Rendezte: Szirtes Tamás. Főbb szereplők: Miller Zoltán, Krassy Renáta, Gallusz Nikolett, Arany Tamás, Barát Attila György, Sándor Dávid.

Játszik valahol a messzi Írország megyei bajnokságában egy csapat. S ahogy ez lenni szokott, az igazi kérdés az, lesz-e valódi közösség abból a tizenegy emberből, akit a helyi plébános arra próbál rávenni, hogy úgy szeressék egymást, ahogyan ő szereti őket. Békésen megfér egymás mellett a foci és az evangélium. És az is, hogy a csapatot szétveri a pályán kívüli világ: a felekezeti megosztottság, a függetlenség kivívásának elfogadása vagy elutasítása, a szegénység. És mivel musicalt látunk, van három szerelmi szál, mindhárom a maga módján tragikus. Ugyanakkor Írországban vagyunk, van tehát mamlasz hátvéd, akinek fenyegető külseje mögött szelíd szív dobog, futballkarrierre vágyó fiatal, egészséges és szép külvárosi srác, és persze egy nagyon szemüveges és nagyon álnok terrorista. Majd a srácok felnőnek, tehát terroristák, árulók, kivándorlók lesznek, s a kezdeti vidám rock and roll hangulat lassan tragédiába fordul. Főleg azért, mert egy radikális kisebbség nem engedi a közösséget nyugodtan élni: míg a rendes írek a munkahelyen dolgoznának, a templomban imádkoznának, az utcán sétálnának, a gonoszok csak robbantgatnak, és nem hagyják aludni a többieket.

A Webber-musical magyar címe kétszeresen is a Régi idők fociját idézi, s már ez is mutatja, hogy az eredeti jelentősen megváltozott. Bródy János szövege ugyanis egy közép-európai Írországról szól. Van néhány ismerős sor egy kelta népdalból (balsors, védőkar), a futballmezek is a hagyományos ír trikolórban pompáznak. Megtudjuk még, hogy az ír kis nép, de tehetséges, kár, hogy ül rajta a széthúzás turáni átka. Előnyére írható viszont, hogy mindig élen járt a sportban.

Ez mind rendben is van, de amikor az angol gyermekek riogatására rendszeresített terrorista olyan Írországra vágyik, ahol egy a tábor, egy a zászló, az már a méltán elfeledett építőtáborok megfellebbezhetetlen dalszövegeit idézi. Ott is megtudhatta az érdeklődő kis gimnazista, hogy a szeretet, a szerelem, a béke szép, az erőszak, a gyűlölet pedig csúnya. Kétely nélkül lelkesített mindenkit a tonika-domináns-szubdomináns könnyen befogadható háromakkordos világképe, de aztán voltak, akiknek a későbbiekben sem lett bonyolultabb az élet. Az István, a király tovább tágította a lehetőségeket: kiderült, hogy a jó uralkodó rossz lelkiismerettel ugyan, de külső segítséggel is leveri a lázadókat, hogy majd "veled, Uram, de nélküled", a konszolidáció kiskapuin át próbálja az íreket bejuttatni a mennyek országába. És most itt van az igazság újabb fázisa, csak győzzünk vele mit kezdeni. Slágerek közhelyei összekötve a rasszizmus és a felekezeti türelmetlenség elleni transzparensmondatokkal. Furcsa így együtt, de emlékeim szerint az építőtábor konyháján a rántott húst is sikerült a gyümölcsszósszal vegyíteni.

Az előadás díszletei a szövegeknél árnyaltabban sugallják a külvárosi sorházak reménytelenségét, ahonnan ugyanaz a kitörési vágy vezet a Premier League, Los Angeles vagy az IRA felé. És erről a kitörési vágyról szól az a számtalan, tipikusan ehhez a környezethez köthető zenei nyelv is a rock n rolltól a new wawe-en át egészen napjaink stílusaiig. Kár, hogy az ír példázatba oltott magyar sorstragédia erősebbnek bizonyult. Pedig az énekesek jól énekelnek, a tánckar látványosan táncol. Ők nem tévesztik el az arányokat: musicalt játszanak, nem polbeatet.

Az ember fejében a dublini emberektől Leopold Bloomon át ( mindenki ír!) egészen a U2-ig összeállt a kép az egységesnek tűnő, mégis számtalan árnyalatban zöld országról. Ez a darab a zöld mellé tett pirosas naranccsal és fehérrel nem kevert ki új színt, hanem graffitit mázolt: el az írekkel Írországtól! Majd mi megmondjuk nekik a tutit. Csak adjanak egy gitárt, tábortűz mindig van nálunk.