Bartók és Kodály monnyon le!

Nem sokkal finomabban fogalmaztak száz éve a "vájtfülű" pesti kritikusok. Tanácsukat követve azóta is érdemes aszpirint magunkkal vinni a hangversenyekre, igaz, Lipótra - objektív okok miatt - már nem küldhetnénk zeneszerzőinket. Két 1910-es krokival kívánunk kedves olvasóinknak Boldog Új Évet!

Bevezetésül eljátszották Bartók új (Rózsavölgyi kiadásában most megjelent) aszmoll vonósnégyesét, az Op. 7.-t. Ez afféle Elektra, kamarazenemű formájában. Valóságos tobzódása az excentrikus hanghatásoknak, rhapszodikus egymásra halmozása néhány összekuszált zenei gondolatnak. Az első lento-tétel és a hozzá fűzött allegretto néha úgy hangzik, mintha mind a négy hangszer egyszerre - hangolna. Az utolsó rész értelmesebb, egységesebb, de az is olyan, mintha erős lázban írta volna a szerző, néhány ritka lucidum intervallummal. Végül előadták Bartóknak régebbi keletű zongoraötösét, mely a négyes után úgy hatott reánk, mint egy Haydn- vagy Mozart-féle kompozíció; oly szép és dallamos, oly egyszerű és tiszta, oly naiv, természetes és közvetlen hatású. Kár is volt Bartóknak elhagynia az akkor inaugurált művészi irányt; kár volt hamis bálványok kultuszába szegődni. De reméljük, hogy még visszatér; hogy visszatér a művészi szépnek egyedül boldogító vallásához. Akárhány morfinista, hasisevő, vagy ópiumot szívó már kigyógyult végzetes szenvedélyéből; miért ne gyógyulhatna ki Bartók is a zenei rútnak imádásából?

(Pesti Hírlap, 1910)

Kotkot-Kotkotkotkodály, Zoltánka, ne komponály!

Egy nagy üres Hodály, a Royal-szálló hangversenyterme és a közepén kodály, a magyar Jézuskrisztus, az ő szőkeszakállú zeneműveivel. A székeken itt-ott egy férfi és egy nő, csupa jegyesek, tudniillik szabadjegyesek, akik azért jöttek, hogy fejtetőre állva körül táncolják a zongorát, amelyből Kodály Zoltán zeneakadémiai tanár és szabadalmazott megváltó hangulatai prütyögnek. Van még a teremben egy cselló is és három hegedű, amelyek nyavalyatörősen nyöszörögnek özbe-közbe, úgy, ahogy tőlük Kodály Zoltán kívánja. A hívek őrjöngve korbácsolják a testüket és ezt mondják:

- Brühühühühübetőven! prüsüsütraussrikárd, gyönyörűcsodaszörnyűrémrengeteg!

S ezalatt a pódiumon szól a zene, amely medvetáncoltatást ábrázol. Kijön egy paralitikus medve, fekete szalonkabátban, sarkantyúval a talpán, pilleszárnyakkal vállain, propellerrel a hátulján és könnyedén fölrepül a levegőbe. Aztán körülnéz a teremben, hogy ott van-e Mihálovics Ödön. Mikor meglátja, hogy ott ül az első sorban, így szól:

- Most már nyugodtan halok meg.

Aztán Bartók Béla ül a zongorához és beleüt, hogy a rongyok repülnek. Megüti fönn: Pimm! megüti lenn: Pamm! megüti középen: pimmpamm! vége! Ez egy valsette volt. Ilyet nem pipált, nem komponált, nem kompipált Európa. A hívek kukorékolnak, kotkodácsolnak, hörögnek, kiitépik a szerzőt teveszőr csuhájából és fejjel előre bedugják a zongorába. Majd doktor Szélpál Margit vezérlete alatt glédába állnak és kipofozzák a teremből az összes józaneszűeket. A szerző kocsiba ül, mely elé két bárgyú cselló van fogva s a doktor rezignáltan kiszól a bakra:

- Lipótmező.

(A Nap, 1910)

A részletek az Ormay Imre által szerkesztett Megbukott zenekritikák című, a Zeneműkiadónál 1958-ban megjelent kötetből származnak.