Kiből lesz jó zenetanár?

Főtárgyuk nemzetközileg elismert szólista-virtuózai, vagy a pedagógiai fortélyokat ismerő tanáremberek állják meg jobban a helyüket a zeneoktatásban? Átalakulófélben lévő zenei felsőoktatásunk legégetőbb kérdései ezek.

„Óvakodjunk a zenetanároktól! Különösképpen zenetanárokkal szemben kell elővigyázatosnak lenni. Sajnos túl sok a könnyelmű, érzéki természetű zeneművész. A zene olyan érzéseket támaszt, amelyek az érzékiséget ingerlik s inkább a képzeletet, mint az értelmet foglalkoztatják. Ezért van a muzsikusok között olyan sok romlott ember." (A.F. von Knigge, idézi Ormay Imre: Megbukott zenekritikák, Zeneműkiadó, 1958, 12.)

Néhány hónapja nyilvánosak a bolognai rendszerre[1] történő átállás zeneművészeti egyetemeket érintő problémái. Az intézményeket végiglátogató bizottság eredményeit a csoport vezetője, Dobszay László jelentette meg az Élet és irodalom, illetőleg a Muzsika hasábjain; az egyes intézmények bírálatát is tartalmazó teljes jelentés pedig a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság honlapjáról érhető el. A szókimondó írások keltette hullámok a Fidelio.hu fórumán csak az ünnepek miatt csitultak el, és a zenei felsőoktatásról folytatott szakmai vita is csendesen tovább csordogál.

Dobszay László cikkeiben kíméletlen pontossággal mutatott rá, hogy a szólistaképzésre berendezkedett magyarországi zeneművészeti felsőoktatás struktúrája alapvetően elhibázott. A látogatóbizottság elsősorban a repertoárbővítésben, továbbá a kamarazenei profil és a zenekari gyakorlat fejlesztésében látja a jövőt, s határozottan állást foglal a művészképzéstől elváló és nagyobb hangsúlyt kapó zenetanárképzés bevezetése ellen. Ez utóbbi véleménnyel kíván vitába bocsátkozni írásunk. Az ismert előadóművészeket felvonultató grémium[2] ugyanis látszólag nemigen vetett számot azzal, hogy az egyetemet végzett muzsikusok túlnyomó része - ha nem is fő, de legalább másodállásban - oktató-nevelő munkát végez. Magyar viszonyok között szinte nincs (és ne legyen illúziónk, nem is lesz) olyan zeneművész, aki ne tanítana. Fölösleges volna számukra a specializált képzés? Tényleg minden diplomás zenész tud tanítani? Vagy ha azonnal nem is tud, majd ráérez, belejön?

A látogatóbizottság szerint egyenesen kontraproduktív a tanári mesterség oktatása: „a pedagógiai negyven kreditbe foglalt ismeretanyag a zeneoktatásban részt vevők számára nagy részben irreleváns, fölösleges, mondvacsinált. Senki sem igazolta még, hogy a tanárok az ezerkétszáz órányi nyolc-tíz féle pedagógiaórától jobban tanítanának hazánkban, sőt inkább az ellenkezője bizonyosodott be" - írja Dobszay az ÉS hasábjain. Nem tudom, igazolták-e már, miért hasznos a kórbonctan alapjainak elsajátítása egy fül-orr-gégész számára; mindenesetre nem kis bátorságra vall a szakképzés létjogosultságának megkérdőjelezése akkor, amikor még bolti eladó is csak OKJ-végzettség birtokában lehet valakiből. S vajon melyik szülő bízná jó szívvel gyermekét olyan tanárra, akit nem képeztek ki a pedagógus-szakma fortélyaira...? S akkor nem is említettük a néhány évtizede még ismeretlen kihívásokat. Csupán néhány kulcsszó: mentálhigiéné, drogprevenció, csoportdinamika, tanulási nehézségek, differenciálás, kompetenciák.

A látogatóbizottság által felvetett legfontosabb probléma - mely szerint a tanárképzésre szánt kreditmennyiség, és az azokkal mért munkaórák száma aránytalanul magas a hangszeres órákra és a gyakorlásra fordítandó időhöz képest - ehhez képest könnyedén orvosolható. Az egyes kurzusokhoz rendelt kreditmennyiséget ugyanis nem Brüsszelben vagy Bolognában, hanem az adott tanszéken, karon határozhatják meg. Negyven kredit megfeleltethető 10 négykredites, de 5 nyolckredites tanegységnek is, függően attól, hogy sok vagy kevés kurzust kíván a szakgazda a hallgatók órarendjébe illeszteni...[3]

Ám a tanulmány tovább megy, és a szakmódszertani kurzusok hasznát is megkérdőjelezi: „A hallgatókkal való beszélgetésből kiderült, hogy ők is feleslegesnek tartják ezen órák nagy részét („púp a hátunkon" - mondták), s az ezeket ellátókat inkább a gyenge tanárok között tartják számon (mintegy élő cáfolatául annak, amit azok tanítanak)." Nem arra kell-e inkább következtetni a hallgatók szavaiból, hogy a gyenge oktatók helyére tárgyukban kompetens tanárokat illene keresni? Ezt a tanulságot a hangszeres és zeneelméleti tárgyak kapcsán egyébiránt a látogatóbizottság meglehetős határozottsággal levonta. S míg a jelentések pontosan diagnosztizálják, milyen kompetenciákra volna szüksége egy magyar hangszeres muzsikusnak, keveset foglalkoznak azzal, hogy az alapfokon ill. középfokon oktató művésztanárnak pontosan milyen ismeretekkel és képességekkel kellene rendelkeznie. Valljuk be, a Dobszayék által féltve védendőnek tartott zenetörténeti és zeneelméleti tudásanyag - az ősközösségi társadalmak zenéjének ismerete, vagy a Bach-korálok harmonizációja - sem kamatoztatható közvetlenül egy hangszertanár napi rutinja során.

Dobszay tanárképzés elleni kirohanásának csattanójaként régi vesszőparipáját ismétli meg: „A pedagógiai tudományok másfél évtizede tapasztalt önző előrenyomulása akart most hatalmas és biztos hídfőállást magának az egyetemeken. Gyakorlatilag azt az egyetemes pozíciót akarják betölteni - nagyjából ugyanolyan agresszíven és ugyanolyan stílusban -, melyet korábban a marxizmus-leninizmus tanszékek birtokoltak." Dobszay arányokat érintő csúsztatását szerencsére nem itt kell helyreigazítanunk, azt ugyanis már szóvá tette az ELTE Pedagógia-Pszichológia Karának - egyébként épp művészetpedagógiával foglalkozó - professzora az ÉS hasábjain publikált nyílt levelében (2009. november 16., 16. oldal).

Mi a tanárképzés körüli vita ki nem mondott tétje? A Magyar Zenei Tanács által szervezett fórumok tanúsága szerint nem másról van szó, mint a Zeneakadémiát fájdalmasan érintő lépéskényszerről. Míg az előírt kreditmennnyiség tartalommal való megtöltése során az egykori kihelyezett főiskolai tagozatok a  vidéki tudományegyetemekbe olvadva könnyen támaszkodhatnak az ott régóta működő, a tanárképzésben tevékenyen részt vevő pedagógiai-pszichológiai karokra; a Liszt Akadémiának egyedül kellett volna hasonlóan hatékony oktatási programmal előállnia. S kellene továbbra is, ugyanis a dolgok jelen állása szerint a Zeneakadémia Zenepedagógiai Tanszékének tanári mesterképzését nem akkreditálták... Tegyük hozzá, a zenepedagógia (ami a neveléstudomány és a muzikológia határterülete) távolról sem azonos a zenetanároknak átadandó gyakorlatorientált pedagógiai, pszichológiai és szakdidaktikai ismeretekkel. Adódik tehát a kérdés: vajon rendelkeznek-e a tanárképzéssel megbízott intézet oktatói azzal a pszichológiai és pedagógiai végzettséggel, referenciákkal, mint a tudományegyetemek megfelelő karain? Van-e vajon hajlandóságuk, kapacitásuk és kompetenciájuk olyan, a zenepedagógia speciális kutatási területeitől idegen kurzusokat tartani mint pl. „pedagógiai értékelés", „tananyagstrukturálás és -elemzés", vagy „a hegedűtanítás módszertana"? A fejlemények alapján úgy tűnik, könnyebb a tanári mesterképzés létjogosultságát megkérdőjelezni, mint a szükséges oktatási struktúrát kialakítani.

Pedig vannak bíztató példák is. A néhai tanárképző főiskolák például az ELTE tanárképzési szerkezetébe integrált ének-zenetanári képzése évek óta zökkenőmentesen működik a művészeti oktatás autonómiájának magasfokú biztosítása mellett. A vidéki zeneművészeti egyetemeken kidolgozott - és akkreditált! - tanári mesterképzések a szakfelelősök beszámolói alapján hasonló mintát követnek majd: a tanárképzés általános részét tehát a leendő történelem- vagy fizikatanárokkal hallgathatják majd a zenetanár-palánták, míg a szakdidaktikai modulok - ideértve természetesen az iskolai gyakorlatot - a megfelelő zenei tanszékek irányítása alá kerülnek. Kérdés persze, miért nem lehetett az alig féltucatnyi intézmény erőforrásait egyesítve, egyetlen központi tanegységhálót kialakítani a zeneművészeti egyetemek tanári mesterképzései számára?

De - kissé kitekintve a kottaállvány mögül - említhetnénk a régi rendszerű, osztatlan szerkezetben tovább működő  jogi, orvosi, sőt műszaki képzéseket is. Vajon miért nem lehetett hasonló különleges státuszt kiharcolni a zeneművészeti egyetemek részére? Meglehet, azért, mert valójában nem is lett volna rá szükség. Amint a sokat szidott kreditrendszer sikeres működtetése is csupán némi kreativitáson múlik, a meglepően rugalmas Bologna-szisztéma lehetőségeit is jobban ki lehetett volna használni, és például a Németországban és Ausztriában megvalósított 4+2-es rendszert bevezetni. Elég lett volna a Dobszay-bizottság által körvonalazott repertoárismerettel, kamarazenei és zenekari profillal, valamint a tanárképzési modullal megerősített, alapfokú zenetanári képesítést adó négyéves főiskolai képzést megreformálni és elnevezni alapképzésnek, a korábban kiegészítő tagozatnak hívott két évet pedig megtenni az előadóművészi pályára felkészítő mesterképzésnek? Ha ilyen módon a képzés első szakaszában juthattak volna a hallgatók a kevésbé tehetségesek számára is használható diplomához, talán nem adna okot elkeseredettségre, hogy a mesterképzési szakaszt csak a tanulmányaikat megkezdők harmada végezheti el.

Igaz, a Zeneakadémia az általunk felvázolt esetben sem úszta volna meg a falak rekonstrukciójánál is fontosabb átalakításokat. Ám nem csak a zeneművészeti felsőoktatás szorulna alapos újjáépítésre. A Polifónia 2009. májusi különszámában megjelent alap- és középfokú intézmények problémáit soroló tanulmányok arra figyelmeztetnek, hogy az alap- és középfokú művészetoktatási intézmények színvonalas működéséhez égetően szükség van megfelelően képzett, új kompetenciákkal és módszertani repertoárral rendelkező tanárokra. A magyarországi zeneművészeti oktatás - és nem utolsó sorban a közgazdaságilag is értelmezhető zeneszerető közönség biztosításának - hosszútávú kulcsa tehát a felelősségteljesen megújított zenetanárképzés. Talán még nincs túl késő...

Egyetért? Vitatkozna? Szóljon hozzá!

A szerző az Ifjú Zenebarátok Magyarországi Szervezetének (JMH) munkatársaként az Edu-Art Magyarországi Művészetoktatási Intézményháló adatbázisszerkezetének kialakításakor szembesült azzal, mekkora és milyen mértékben széttagolt a magyar művészetoktatási rendszer. Az ELTÉn és az egykori LFZE-BTI-n folyó tanárképzést a cikkírónak bölcsész- és zeneművészeti tanulmányai párhuzamos végzése során volt alkalma belülről megismerni, tanári szakdolgozatát pedig a művészeti szakközépiskolák pedagógiai problémáiból írta.

[1] Az alap-, mester- és doktori képzésre oszló, alapértelmezésben 3+2+3 éves szisztémához igazodva jelenleg két képzést: alkotóművészetet és előadóművészetet oktatnak zenei egyetemeinken, s maguk a főtárgyak ún. szakirányként találták meg a helyüket. [vissza]

[2] A bizottság tagjai: Dobszay László elnök, Nicholas Clapton, Csalog Gábor, Dolinszky Miklós, Erőd Iván, Hadady László, Hamar Zsolt, Huszár Lajos, Komlós Katalin, Matuz István, Rácz Zoltán, Rohmann Imre és Rolla János. [vissza]

[3] Általános tapasztalat a felsőoktatásban, hogy a különböző tanszékek, karok és egyetemek által a kurzusokhoz rendelt kreditértékek egyáltalán nem azonos nehézségű tanegységeket takarnak. A kreditértékek „kreatív" hozzárendelésével lehetett ugyanis legegyszerűbben megtartani a kreditrendszer előtt kialakult, jól működő képzési struktúrákat. Az egyes tárgyak gondosan meghatározott előfeltételeivel pedig azt lehet megakadályozni, hogy a hallgatók jelentősen eltérjenek az optimális tanulmányi tervtől. [vissza]

Megosztás