Köntörfalazás nélkül

A héten ünnepelte 75. születésnapját Rados Ferenc zongoraművész. A híres-hírhedt professzor arcképét a Fidelio felkérésére egykori tanítványa és kamarapartnere, Kocsis Zoltán vázolta föl – köntörfalazás nélkül.

Fotó: Maik Schuck

És még bőven sorolhatnánk a kérdéseket. De nem érdemes. Hozzá csak az kerülhet igazán közel, aki őt is érdekli. Aki munka címén dolgozgatást, aki tanítás ürügyén barátságos foglalkozást remél, jobb, ha meg sem próbálja. Ha valaki az első sátáni kacajon megbántódik, inkább rögtön menjen el. A mesterkurzusok ál-filantróp, velejéig hazug világához szokott örök növendék talán tartsa magát távol attól a közegtől, amelyben nem lehet másról szó, mint a lényegről, az önmagunkkal való könyörtelen szembesítésről, ahol nincs relatív megítélés, mivel a mércét maguk a művek jelentik.

E sorok írója messzemenően nem érzi kompetensnek magát arra a feladatra, amelynek célja Rados Ferenc egyéniségének teljes körű bemutatása. De az emlékek halmazából mégiscsak kirajzolódik egy portré, amely a legkevésbé sincs összhangban azokkal a sztereotípiákkal, amelyek a köztudatban a magyar zenei élet talán legenigmatikusabb pedagógus-egyéniségéről keringenek. Miképp lehet, hogy a volt tanítvány sohasem érezte kigúnyoltnak, megalázottnak magát, a valamikori kamarapartner hogy-hogy nem tud semmire visszaemlékezni, ami ne a zenével és csakis a zenével állt volna kapcsolatban? Mi lehet az oka, hogy a Zeneakadémia második emeleti erkélyén megbúvó növendék a mai napig a bőrén érzi az elsöprő erejű Bach- és Mozart-interpretációk hatását? ...

*          *          *

... És ez az írás nem nekrológ. Rados Ferenc itt él velünk, aktívan dolgozik, akármikor, bárki számára elérhető. Csak hát... Nem a legegyszerűbb feladat méltónak bizonyulni a figyelmére.

Kocsis Zoltán

Budapest, 2009. október 26.