Lovagregény

A középkori epikus történetek, legendák és mesék tanúsága szerint az egykori lovagoknak nem volt könnyű dolguk. Elég csak fellapozni például Sir Thomas Malory viszonylag késői, de annál impozánsabb tervezésű, gondosan szerkesztett kötetét, a Kerekasztal lovagjainak történeteit csokorba szedő Le Morte d'Arthurt, hogy elismerjük: Arthur király, Sir Gawain, Sir Galahad vagy éppen Sir Lancelot élete javarészt veszedelmes kalandok végeláthatatlan sorából állt.

Útjukat lépten-nyomon mágikus erők keresztezték, amelyek rendszerint még azokban a ritka esetekben is megnehezítették a dolgukat, amikor valójában jó szándék vezérelte őket, az áthatolhatatlan, titokzatos erdőkben pedig megszámlálhatatlan próbatétel várt rájuk a hitük tisztaságát és szilárdságát kikezdő, sorsüldözött szüzektől és csábító boszorkányoktól kezdve a fizikai erejük és katonai rátermettségük bizonyításának lehetőségével kecsegtető, ellenséges harcosokig. Bár a valóságos lovagok élete ehhez képest azért prózaibb szálak - szentföldi zarándoklatok, keresztes-hadjáratok, örökösnő-rablások és birtokszerző háborúk - mentén zajlott, kényelmesnek és biztonságosnak azért kétségkívül nem volt tekinthető az sem. Az utódaikra sugárzó, hatalmat és vagyont biztosító családi dicsőség érdekében azonban, amely a korabeli társadalmi hierarchia szokásrendje értelmében rendszerint elengedhetetlenül megkövetelte valamilyen legendás tettet végrehajtó ősapa létét, érdemes volt vállalni a kockázatot - legalábbis ha nem volt kéznél egyetlen rátermett írástudó sem, aki hajlandó lett volna megalkotni a családtörténet eredetének homályába vesző hős figuráját akár valóságos események hiányában is.

Mindezek felületes ismeretében feltétlenül nagy szerencsének tekinthető, hogy időközben enyhült a lovagi kiválóság kritériumainak szigora, és míg a rettenthetetlen harciasság és hűbéri hűség erényei háttérbe szorultak némileg (bár el nem tűntek, amint azt az Order of the British Empire tiszteletbeli tagjainak listája is világossá teszi), számos egyéb lehetőség nyílt arra, hogy egy közrendű születésű polgár a társadalomnak tett szolgálata fejében a nemesek sorába emelkedjen. Liszt lovagi címe ugyan, amelyet magyar barátai lényegében jobb híján jártak ki neki, miután nemesi származását - érthető okokból - nem sikerült hitelt érdemlően bizonyítani, még inkább szarkasztikus viccek tárgyául szolgált a 19. századi szellemi elit köreiben, a 20. század folyamán azonban végül ténylegesen elfogadott és valóságos megtiszteltetéssé vált, ha valakit intellektuális teljesítményéért ütött lovaggá valamely uralkodó.

Így kerültek Sir Neville Marriner pályafutásának összefoglalói is a lovagregények azon modern megnyilvánulási formái közé, amelyek művészéletrajz alakját öltik magukra. Persze azt képzelni, hogy egy koncerttermek között ingázó hegedűs karrierje a középkori banyák ármánykodásának kiszolgáltatott lovagokéihoz képest veszélytelen életút, naiv gondolat. A modern kor művészeinek lelki üdve ellen törő sötétség semmivel sem fakóbb és jelentéktelenebb a Kerekasztal vitézeinek állhatatosságára leső gonosznál, éppen csak fellépésének módja változott meg. Szofisztikált lett, fanyarul okos és hűvösen számító, türelmes és minden patetikus gesztust nélkülöző üzletember, már ha hihetünk Thomas Mann és Stravinsky ábrázolásának. Marrinert azonban nem riasztotta el a fenyegetés, és fényes sikerrel teljesítette be lovagi küldetését. Noha a Royal College of Music-on megkezdett hegedűtanulmányait kérlelhetetlenül félbeszakította a II. világháború, számára még ez az alig húszévesen átélt, sosem látott mértékű pusztítás is a jövő ígéretét rejtette. Egy sérülés miatt ugyanis kórházba került, ahol megismerkedett az akkor a Royal Air Force kötelékében szolgáló muzikológussal és billentyűsjátékossal, Thurston Darttal. Ez a kapcsolat Marriner egész további pályafutására alapvető hatást gyakorolt, mivel a háború végén, tanulmányai befejezése után (a párizsi Conservatoire-on képezte tovább magát), közös vállalkozásba kezdett néhány évvel idősebb pályatársával: megalapították a Jacobean Ensemble-t, amelynek repertoárja elsősorban barokk művekre koncentrált, tükrözve Dart historikus zenei ismereteit és érdeklődését.

Marriner, persze, a maga részéről sosem vált kifejezetten historikus muzsikussá. Éveken át hegedült a Philharmonia Zenekarban és a Londoni Szimfonikus Zenekarban, Pierre Monteux-nél folytatott karmesteri tanulmányai után pedig olyan nagyszabású, neves amerikai együttesek dirigenseként dolgozott, mint a bostoni vagy a clevelandi zenekarok. Megdöbbentően széles közönséget rabul ejtő hírnevét azonban mégsem ezeknek, hanem a Darttal szerzett tapasztalatokat kamatoztató, 1959-ben alapított kamaraegyüttesének, az Academy of St. Martin in the Fieldsnek köszönhette. A londoni Trafalgar Square-en álló furcsa, klasszikus oszlopsorral és kackiás toronnyal egyaránt rendelkező templom kamarazenekarának neve rendkívül gyorsan fogalommá vált, Marriner szerint nem utolsó sorban azért, mert apparátusának korlátozott méreteivel és repertoárjának feltáratlan kincseivel egy korábban alig észrevehető piaci rést használhatott ki - szinte vetélytársak nélkül. Valójában, persze, a sikernek ennél sokkal artisztikusabb okai voltak: az Academy olyan elegáns és kifinomult hangzást hozott létre, Marriner tökéletességre törekvő irányítása pedig olyan természetesen formálódó interpretációkat szült, amelyek mind a mai napig azt az érzést keltik a hallgatókban, hogy mindezt nem is lehetne másképp csinálni. A zenekart hangzásának erőteljes tisztasága, formálásmódjának finom, értelmes nyíltsága még az utóbbi évtizedekben alakult, elhivatottan historikus szellemű együttesek okosan kidolgozott gesztusrendszerének kamarazenei térhódítása mellett is megóvja attól, hogy a korszerűtlenség átkának fenyegetésével foglalkoznia kelljen. Ugyanaz a keresetlen, egyszerű és vitathatatlan muzikalitás tartja távol tőle, amely Marriner pályafutásának nyolcvanhét évre visszatekintő, modern lovagregényének egyenletes dicsőségét is biztosítja, igazolva, hogy a rátermett lovagok igenis teljesítik a küldetésüket. Mert nem minden háborúból visszatérő hegedűst visz el az ördög.

Academy of St. Martin in the Fields

2012. január 25. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Km.: Martin Helmchen (zongora)
Vez.: Sir Neville Marriner

Glinka: Ruszlán és Ludmilla-nyitány
Mendelssohn: II., d-moll zongoraverseny, op. 40
Dvorak: IX., e-moll szimfónia "Az Újvilágból", op. 95