Ludwig van Beethoven

Bonnban született 1770-ben. Korán megnyilvánuló zenei tehetségét apja — aki közepes képességű udvari muzsikus volt — lelkiismeretlen és kapzsi módon igyekezett kamatoztatni; a családnak valóban már gyermekkorában Beethoven volt eltartója, mielőtt még igazi mester tanította volna.

Ludwig van Beethoven

A nyolcvanas évek elején Christian Gottlob Neefe, a Bonnban megtelepedett jeles muzsikus és kiváló pedagógus figyel fel az alig tízesztendős gyermekre, tőle kapja Beethoven az első értékes zenei impulzusokat (többek között Neefe adja kezébe Bach Wohltemperiertes Klavier-ját). 1787-ben jár a fiatal zeneszerző első ízben Bécsben: ekkor már három, nyomtatásban megjelent zongoraszonátát mondhat a magáénak. Családi körülményei (többek között anyja betegsége, majd halála) azonban megakadályozzák, hogy Bécsben tanuljon tovább: erre csak 1792-ben kerül sor. Ekkor már Haydn is ismeri néhány kompozícióját. Rövid ideig tanítja Beethovent, kapcsolatuk azonban nem marad tartós, ahogy Schenk illetve Albrechtsberger zeneleckéit is hamarosan abbahagyja: ezzel szemben Salierinél nyolc esztendeig tanul. 1795 márciusában lép fel első ízben a bécsi nyilvánosság előtt B-dúr zongoraversenyének előadásával. Ezt a fellépést azután több is követi, hamarosan kiadója és pártfogója is akad. Beethoven azonban kezdettől fogva többet kíván a társadalomtól — és többet ígér műveiben — semhogy beérné a divatos zongoravirtuóz, az előkelő körök kegyeltje szerepével. Nem titkolja, hogy zenéje az egész emberiséghez szól, és az arisztokrácia támogatását a művészetének kijáró tiszteletdíjnak tekinti. Valóban ő az első zeneszerző, aki kivívta magának, hogy műveit megbecsülje — és eltartsa — a kiváltságosok rendje.

A századforduló évében azonban végzetes betegség jelentkezik: hallási zavarokban megnyilvánuló fülbántalom, amely hamarosan teljes süketséghez vezet. A jókedvtől kicsattanó fiatalkori művek árnyékában olyan gyászhangú dokumentum lappang, mint a wertheri világfájdalmat — és ugyanakkor indokolt, őszinte kétségbeesést — tükröző Heiligenstadti végrendelet. Az 1800-as évek elején már alkotó géniusza magaslatára érkezett zeneköltő magánélete rendezetlen és tragikus: szüntelen lakásváltoztatások, gyors iramban cserélődő házvezetőnők és gyenge jellemű unokaöccse okozta gondok dúlják fel napjait olyan időkben, amikor a történelmi események amúgy is megrendítik nyugalmát. Csalódnia kell Napóleonban, az Első Konzulban — aki végül is császárrá koronáztatja magát — és egyetlen operájának bemutatója idején a francia hadsereg első ízben tartja megszállva Bécset. Egészsége egyre romlik, zongoraművészi pályáját fel kell adnia, bár néhány kamarazenei fellépéssel, valamint művei vezényletével egy ideig még megpróbálkozik. A húszas évek elején már csak társalgási füzetei segítségével érintkezik környezetével, egymás után lépnek fel szervezetében a különféle természetű betegségek, heveny és idült kórok. 1827-ben, ötvenhét éves korában halt meg a zene történetének egyik legnagyobb lángelméje. Élete utolsó esztendejéből a következő művek maradtak reánk: egy vonósötös megkezdett vázlatának zongorakivonata (a mester halála után jelent meg „Beethoven utolsó zenei gondolata” címmel); a X. szimfónia néhány vázlata; két kánon („Es muss sein” és „Wir irren allesamt, nur jeder irret anders”), két vonósnégyes (op. 131 és 135) és az előző évben befejezett B-dúr vonósnégyes (op. 130) fináléja.

Beethoven időben közel áll ugyan a „klasszikus bécsi triász” másik két tagjához — sőt, noha szorosabb kapcsolatot egyikükkel sem tartott, Mozartot is, Haydnt is személyesen ismerte —, alkotása mégis a zene történetének új korszakát jelenti. Ez részben a megváltozott történelmi helyzet, részben a maga új helyzetének következménye, amelyet kora társadalmában mint „szabad művész” kivívott. De mindez mégiscsak külső kerete annak az egyéniségnek, amely művészként és emberként egyformán nagy volt. Ez a nagyság nemcsak a világban való érvényesüléshez segítette Beethovent, de erejének forrása volt egyéni szenvedéseinek elviseléséhez is. Minden megpróbáltatáson felülemelkedő optimizmusa nemcsak arra tette képessé, hogy győzelmesen vívja meg élethalálharcát a sorssal, hanem arra is, hogy higgyen az emberekben, bízzék az emberiség jövőjében.

Alkotóművészete — zsenijének korai jelentkezése ellenére is — viszonylag lassan fejlődik ki: csaknem huszonöt esztendős, mikor első olyan műveit kiadja, amelyeket már opusz-számmal jelöl (az opus 1-ben három zongoratriót tesz közzé). Ezeknek, bár a kor zenei köznyelvét beszélik, egyénibb, az elődökénél intenzívebb, direktebb a kifejezése. Beethoven az öröklött zenei formákat is a maga sajátos mondanivalója számára alakítja át: a variációt olymódon teremti újjá, hogy a formai változatok sorozatából megalkotja a karaktervariáció új műfaját. A szonátaforma expozíció-kidolgozás-visszatérés alapon nyugvó hármas szerkezetét az igen jelentős kódával négytagúvá bővíti, ugyanakkor jelentős mértékben megnöveli a kidolgozás formaalkotó szerepét. De a ciklikus forma egyes tételei között is eddig nem tapasztalt szoros kapcsolatot teremt mondanivalójának sürgető vágya, a közlés belső kényszere. Beethoven alkotói korszakainak első fejezete magában foglalja az első két szimfóniát, három zongoraversenyt, az op. 18-as vonósnégyes-sorozatot, és az op. 31-es három műig bezárólag a zongoraszonáták másfél tucatnyi, korai termését. „A nagy teremtő korszak” (Romain Rolland kifejezése) az Eroicával kezdődik, azzal a szimfóniával, amelynek első tételében minden idők egyik legnagyobb remekművét alkotta meg a zeneköltő, és amelynek tökéletességét a maga későbbi szimfóniáiban sem múlta felül. Ebbe a „középső” periódusba tartozik egyetlen operája, a Fidelio (amely a francia „szabadító operák” hagyományait folytatja), hat szimfónia (III-VIII.), az op. 59-es vonósnégyesek, a két utolsó zongoraverseny, a hegedűverseny, a Waldstein-szonáta és az Appassionata. Az életmű csúcsára érkezett mester nem alkot könnyen: vázlatfüzetei kínlódó, töprengő módosításokról tanúskodnak, a zene ugyan a bőség zavarbaejtő áradatával lepi el a komponistát, a teremtő akarat azonban addig fáradozik, míg a kínálkozó zenei anyagot a kívánt kifejezés adekvát eszközévé nem teszi. Előfordul, hogy éveken, évtizedeken, egy életen át hordja magában a gondolatot, míg megleli annak végleges zenei megoldását. Az utolsó művészi korszakban Beethoven már nem küzd az anyaggal: dallam és ritmus, harmónia és forma engedékenyen simul roppant akaratához, és a mester, aki a külvilággal minden kapcsolatát elvesztette már, habozás nélkül áldozza fel a dallam „szépségét”, a ritmus szimmetriáját, nem riad vissza a „disszonáns” hangzatoktól, és szuverén módon veti el a hagyományos formákat, mikor végső közlendőit az emberiség számára elmondja. A Missa Solemnis éppúgy nem illik többé a liturgikus keretek közé, mint amennyire a IX. szimfónia túlnőtte a „bécsi klasszikus stílus” normáit; a Hammerklavier-szonáta éppoly kevéssé anyagszerű már a zongora viszonylatában, mint a Nagy Fúga a vonósnégyesében. Ez a zenei nyelv már teljességgel a zseni saját idiómája, a messze jövőben ígér új távlatokat.