Mit gondolt Liszt az irodalomról és a képzőművészetről?

November 18-20. között nemzetközi interdiszciplináris tudományos konferenciát rendeztek a Zenetudományi Intézet, a Liszt Akadémia és a Magyar Tudományos Akadémia szervezésében. Az ülésszakon kiderült: Liszt a társművészetekből merített ihletet szinte minden esetben történetté formálta, s azok érzelemvilágát dolgozta át a zene nyelvére.

A háromnapos konferencia célja az volt, hogy összehozza a muzikológusokat és különféle művészeti diszciplínák kutatóit, ösztönözze a kutatást és a társművészetek szakértői közötti együttműködést. Az ülésszak a következő legfontosabb témaköröket járta körül: Liszt eszméi a különféle művészeti ágak egymásra hatásáról; Liszt részvétele korának általános művészeti életében, kapcsolatai művészetei mozgalmakkal és egyes művészekkel; Irodalmi és képzőművészeti inspirációk Liszt zenéjében; Liszt személye és művészete, mint műalkotások ihletője.

A konferencia programbizottságának tagjai a Liszt-kutatás és az összehasonlító kultúratudomány jeles szakértői voltak: Prof. Dr. Detlef Altenburg (Weimar-Jena), Prof. Dr. Rossana Dalmonte (Bologna), Grabócz Márta (Strasbourg), Szegedy-Maszák Mihály és Dr. Tallián Tibor, a konferencia titkári teendőit pedig Eckhardt Mária látta el. A Zenetudományi Intézet budavári épületében (ahol a hasonló című kiállítás is megtekinthető) megrendezett konferencia meghívott vendégei között volt Serge Gut (Franciaország), Malou Haine (Belgium), Hamburger Klára, Rena Mueller (USA), Alan Walker (Kanada). A konferenciára 47 jelentkezés és összefoglaló témajavaslat érkezett 18 országból, az alábbiakban az elhangzott előadások mindössze szűk keresztmetszetét próbáljuk meg bemutatni. (Az absztraktok angol nyelven megtalálhatók a Zenetudományi Intézet honlapján, ezt a linket követve.)

Tallián Tibor megnyitó szavait követően elsőként Batta András, a Zeneakadémia rektora tartott rövid prezentációt a Zeneakadémia Liszt Évben folytatott tevékenységéről, részletesen kitérve a rekonstrukciós nagyprojekt immár a Liszt Ferenc téren zajló munkálataira (a szervezőbizottság eredeti tervei szerint a konferenciát a 200. évfordulóra már megszépülten újanyitni szándékozott szecessziós palotában tartották volna).

A Liszt-életrajzkutatás doyenje, a Magyarországon rendszeres vendégnek számító Alan Walker Liszt, a 19. század kulturális nagykövete" című előadásában felidézte a The New York Times közönségszavazását, melyen a legjelentősebb XIX. századi zeneszerzőnek Liszt Ferencet választották, zongoraművészi, zeneszerző, karmesteri, fesztiválszervezői, tanári és írói teljesítményére tekintettel. (Ugyanezen a szavazáson hasonló szempontok alapján a XX. század legjelentősebb szerzőjének Benjamin Brittent találták.) A Kanadában élő professzor a jubileumi évben sokszor hangoztatott utazó nagykövet motívuma mellett Liszt jelmondatát, a „Génie oblige!" („a zsenialitás kötelez") értelmezte. A géniusz shopenhaueri fogalmára utalva megállapította, a tehetségtől abban különbözik a zseni, hogy olyan cél lebeg a szeme előtt, amit kortársai még csak nem is látnak. Liszt esetében a szólóest, az atonalitás, a mesterkurzus, a szimfonikus költemény, és a karmesteri reform említhető zseniális vízióként. Mint a tudós biográfus rámutatott, Liszt azt vallotta, a kapott tehetségből valamit vissza is kell adnia a zseninek. A pusztán a megélhetésért zenélő muzsikusokat Liszt mesterembereknek nevezte, maga pedig az ingyen tanítástól a jótékonysági célra felajánlott koncertek során át zenésztársaiért tett szolgálataiért számtalan önzetlen gesztussal igyekezett törleszteni.

Szegedy-Maszák Mihály, az összehasonlító irodalom- és kultúratudomány professzora „Liszt Ferenc irodalmi kánona" címmel tartott előadásában mindenekelőtt a Liszt és kortársai által nagyara tartott írok, festők, költők korabeli és jelenkori megítélése közötti eltérésre hívta fel a figyelmet. Hozzátette, a fordítások, amelyekből Liszt dolgozott, olyakor csak távolról emlékeztetnek a forrásnyelven megfogalmazott művekre. Szegedy-Maszák rámutatott arra is, hogy bár Liszt többnyelvű volt (olyannyira, hogy olykor mondaton belül váltott nyelvet), anyanyelvének a francia tekinthető - ezt mutatják a magyar, olasz, német szövegre írt dalainak prozódiai botlásai is. (Paul Merrick hozzászólásában némi iróniával megjegyezte, ezek szerint a legjobban latinul tudott Liszt.) A előadó emlékeztetett rá, hogy a Mazeppa-etűd, de más művek esetében is jóval előbb készült el a zene, és csak később talált/kapott Liszt hozzájuk (irodalmi) programot, melyekhez adott esetben utólag hozzá is igazította a kottát. Kiemelte Nike Wagner néhány hónapja Budapesten tartott előadásában is említett asszimilációs készségét, hozzátéve, hogy a zenében az „elsajátítás" lényegesen könnyebb, mint nyelvileg. Ennek megfelelően Szegedy-Maszák Mihály a társművészetek és a Liszt-művek közötti viszonyt inkább külsődlegesnek láttatta, melynek lényege a Faust-szimfónia alcíméül is szolgáló „Characterbilder", azaz jellemrajz kifejezés; Liszt társművészetekhez forduló gesztusát pedig intermediális fordításként értelmezte, mely esetében -összhangban a fordításelméletek XXI. századi állásával - nem a forrás, hanem a célmű, illetőleg a célmű mint a forrás értelmezése érdemes a figyelemre.

A Liszt-kutatók egyik „fenegyereke", Richard Taruskin „Liszt és a rossz ízlés" címmel tartott előadást. A Berkeley professzora abból indult ki, hogy alighanem Liszt az ízléstelenséggel legtöbbet vádolt zeneszerző. A Lisztet tanuló zongoristák fő feladata máig „nemesen" előadni a gyakran közhelyesnek titulált műveket, Liszt zongorázásának és kompozícióinak fogadtatása a XIX. században pedig egyenesen a jó ízlésről folytatott viták gyakori illusztrációja, sarokköve volt. Mint Taruskin rámutatott, a fő probléma Liszt zongorajátékával a virtuozitás volt, amennyiben a virtuóz a mű felett áll és fölényesen lenéz rá, nem pedig csodálva szolgálja a művet. Ez a fajta virtuozitás gyökeresen ellentmond a XVII. századból áthagyományozódott virtuoso, azaz nemes viselkedésformáknak, melyből a jó ízlés felvilágosodáskori fogalmát eredeztették. A jó ízlés feltételeként tekintették a származásbeli nemességet is, Liszt ennek a kritériumnak márpedig nem tudott megfelelni. A részben polgári tömegek előtt adott szólóestjeivel aratott népszerűsége miatt azzal vádolták, hogy az alacsonyabbrendű ízlés kiszolgálója, és közönséges hatásokkal csalogatja be a közönséget, kiszabadítva a zenét az udvar és a templom szűk, de minden tekintetben nemes köreiből. Egyik leginkább vitatott kompozíciója, a II. magyar rapaszódia népszerűségén Taruskin fejtegetései szerint már csak azért sem szabad csodálkoznunk, mivel eleve népszerű, mindenki által dúdolt, sőt elcsépelt dallamkincsből merített. Az amerikai kutató úgy véli, az ízlés(telenség) fogalmát történeti perspektívába helyezve megállapítható, Liszt műveivel az igazi probléma a szociológiai értelemben vett alantasság, közönségesség, a származásbéli nemesség hiánya volt, ennélfogva a korabeli fogadtatás mai értékítéletünket egyáltalán nem lenne szabad befolyásolja.

Dorothea Redepenning „Liszt és a képzőművészet - átfogó megfontolások" című előadásában Liszt átdolgozói viszonyulását terjesztette ki a zenemű-zenemű kapcsolatról a kép-(szobor-, stb.)zenemű kapcsolatra. Mint figyelmeztetett, a műalkotások által ihletett (vagy azokkal öszefüggésbe hozott) Liszt-művek esetében mindig van egy narratíva, egy anekdota, ami programként funkcionál. Számos esetben ez egyben valamely, a kép által ihletett irodalmi mű (Totentanz, Dante-szimfónia, Szent Erzsébet). A zene pedig - mint azt korábban Szegedy-Maszák Mihály is bemutatta - a kép mögötti történet érzelemvilágát jeleníti meg, persze nem hűen illusztrálva, hanem sokkal inkább továbbgondolva azt. A Prométheusz előszava (ahol Liszt az érzelem-ábrázolást megfogalmazza) arra is rámutat, hogy egy-egy konkrét műalkotás helyett inkább a témául választott mítoszok vagy legendák többféle művészi megfogalmazásból megragadott drámaiságát zenésítette meg Liszt. Redepenning felfogása szerint Liszt zenéje az ihletforrásul szolgáló műalkotást továbbgondolja, értelmezi, mintegy színre viszi.

A strasbourgi egyetemen tanító Grabócz Márta Liszt-kutatásait összegző előadásában (A „mal du siecle" két arca a 19. századi irodalomban és kettős hatása Liszt zongoraműveire) ezt az összes nagy zongoradarabra és a szimfonikus művekre többé-kevésbé alkalmazható narratív struktúrát írta le. A már az 1830-as években, az Obermann völgye első változatában megfigyelhető felépítés a következő: spleen (vagy bolyongás a sötétben) - pastorale amoroso - vihar - vallásos megnyugvás. Grabócz előadásának másik része a liszti recitativók, azaz ütemen és tempón kívüli kadenciális szakaszok lehetséges irodalmi és művészetelméleti párhuzamait elemezte. Ezekkel kapcsolatban hozzászólásban jegyezte meg Detlef Altenburg, hogy Liszt recitativói kapcsán nem szabad megfeledkezni azok gregorián zsoltár-recitálásra utaló jellegzetességeire, amennyiben felépítésük igen gyakran egy adott dallam és az azt körülíró melizma.

A weimari Liszt-zeneakadémia professzora saját „Liszt Ferenc és Weimar szellemisége" című előadásában azt mutatta be, miként igazodott Liszt 1848-as letelepedését követően a Goethe és Schiller nevével fémjelzett weimari klasszika irodalmi kánonához, az egyetemes hagyomány összegzésén alapuló világirodalom-felfogásához. Altenburg professzor arra is emlékeztetett, a német városba Liszt „uralkodása" idején nemcsak zongoristák és zeneszerzők érkeztek, hanem íróket és festőket is (Kaulbach, Andersen stb.) bűvkörébe vonzott.

Rena Charnin Mueller, a New York University tanára „Elöljáró beszédek, előszók és feliratok: a Liszt-kották nem-zenei szemüvegen át" című előadásában Liszt kéziratainak és nyomtatott műveinek kottafejeken kívüli részeit elemezte. A Liszt-kottákat kiválóan ismerő, számos kiadást gondozó kutató rámutatott, avázlatokban és a kottákban a sorok közé beszúrt szavaktól a külön címoldalra szedett szerzői magyarázatokig igen gyakran élt Liszt a szöveges kifejezés eszközeivel, s korántsem csak az előadói utasítások terén. Ezek alapos vizsgálata arra világíthat rá, miképp gondolkodott Liszt azon műveiről, amelyekhez a szöveges kiegészítéseket illesztette.

A konferencián elhangzott előadások döntő többsége egy-egy konkrét szimfonikus költemény vagy zongoramű elemzésére vállalkozott. Sajnálatos módon az oratóriumok, a dalok és a színházzal kapcsolatba hozható alkotások szinte alig merültek föl. Hasonlóképpen, Liszt művészetről és társművészetekről vallott nem zeneművei előszavaiban kifejtett nézetei kevés figyelmet kaptak, dacára annak, hogy a konferencia meghirdetett tematikáinak egyike épp e területet jelölte ki. Tanulmányai, levelei és más írásai alapján - még ha sok esetben megkérdőjelezhető is Liszt szerzősége - annál is inkább érdemes lehet(ett volna) Liszt művészetelméleti gondolataival foglalkozni, mivel ezek rendszeres összegzése ismereteink szerint mindmáig adóssága a Liszt-kutatásnak. Talán a következő kerek évfordulóra ezeket a hiányokat is sikerül pótolnia a Liszt Ferenc életművével foglalkozó nemzetközi tudósvilágnak. A Liszt-konferenciák sora mindenesetre addig is folytatódik: legközelebb december 3-án a Jezsuiták által szervezett A hit szerepe Liszt életművében című ülésszak keretében.

 A konferencián készült további fotók megtekinthetők a Liszt Év hivatalos honlapján, a www.liszt-2011.hu weboldalon.