Profán akarat

Jónás Tamás költő kapta az idei AEGON Művészeti Díjat, Társdíjasnak pedig Juhász Gábor zeneszerző-gitárost választotta. Az alábbiakban a költő laudációját tesszük közzé, ami elsőként az Élet és Irodalom október 22-i számában látott napvilágot.

Profán akarat

Ha - mondjuk így - komolyabb zenéről kell beszélnünk, hajlamosak
vagyunk azt hirdetni, hogy mi voltaképpen nem is értünk hozzá, vagy
ellenkezőleg: az átlagosnál finomabb érzékű szakértőnek gondoljuk
magunkat. Véleményünk mindenestre van, s bátran vállaljuk, hogy ez
vagy az a muzsika tetszik nekünk vagy sem. Bölcs ember, úgy gondolom,
nem ír, nem beszél zenéről. Én sem fogok. Én sem a zenéről. Mondhatni,
mellé fogok beszélni. A zene mellé.

A magatartás (anélkül, hogy etimológiailag feltörnénk ezt a szót)
annak az akaratnak a megtartása és működtetése, melyet pontosabb
megnevezés híján isteninek szokás hívni. Az alkotói magatartás,
folytatva ezt a gondolatot, Istennel szembeni toleranciánk. Az
örökölt, belénk kódolt teremtői készségnek működtetéséhez annak a
kiszolgáltatottságnak az elfogadása szükséges, amit emberi
kapcsolatainkban olyan ritkán és szinte sosem örökké viselünk el,
legyen az szerelem, barátság vagy gyermek és szülő viszonya.
Juhász Gábor alkotói magatartását példaértékűnek tartom.

Sokat emlegetett emberi tökéletlenségünket abban a szabadságban látom,
mely megengedi, hogy a felettünk (de mindenképpen rajtunk kívül) álló
hasznosságunk mellé rendeljük a magunkéit is. Másképpen pontatlanul:
életünk mélyértelmét nem érintő célokkal is megterhelhetjük sorsunkat.
Le kell számolni fontosságtudatunkkal: ezek a célok végül és általában
- teljesülve vagy teljesületlenül - lebomlanak a semmiben. Van
azonban - sajnálatos módon nem örökölt, de majdnem mindannyiunk
számára megszerezhető - reményünk arra, hogy apró céljaink közé
beemelhetjük azt a profán akaratot, mely képes betörni, s nyomot
hagyni az érinthetetlennek gondolt emberen túliba is. Arról a
félelmeken túli törekvésről beszélek, amit érdemes a legegyszerűbben
megfogalmazni: az ember akar nem meghalni. Úgy látom és remélem, hogy
Juhász Gábor retteg a haláltól.

Ha Juhász Gáborról beszélnek, szokás megemlíteni nagy - nem kizárólag
zenei - műveltségét, kísérletező kedvét, érzékenységét. Én ezek
mellett megemlítem nyugtalanságát, nyughatatlanságát is. Mintha nem
találná sehol és semmiben a helyét. És ez így van rendben. Ahol még
nincsenek utak, ott tévelyegni kell.

A zenei pálya, némi hetykeséggel szólva, a lehető leghálásabb karrier:
sikerbiztos. Jó pár védett év eltelik, mire megtanulja az ember a
zeneszerszámot uralni, szeretni: elhagyja, visszaszereti, megunja és
számtalanszor újra felfedezi. Ha ebben a nagy huzavonában elfárad,
akár örökre meg is pihenhet: immár profi zenészként biztosított
számára az életfogytiglani siker. Ez különösen igaz arra a zenére,
amit Juhász Gábor művel: a hangszeres virtuozitás, a tudományos
alapokon nyugvó iskolázottság szinte kínálja az akár improvizációs
rutinokat, megoldásokat, panelörömöket. Juhász Gábornál nem. Ő
folyamatosan próbára teszi magát újabb és újabb zenei formációkban,
dalokat ír, balladákat, indiai, balkán motívumokkal kísérletezik,
hölgyek örömére dolgozik (Herczku Ágnes, Szalóki Ági, Bognár Szilvia,
Palya Bea, Marozsán Erika nevét kell megemlítenem), látszólag távoli
dolgokat lát, zenél össze: szintetizál.

Vajon mit keres az a zenész, aki ennek a szabályosan szabálytalan,
kötötten kötetlen zenei pályának garantált sikereiről újra és újra
lemond, s próbára teszi magát? Kegyeket nem. Inkább valami (ne féljünk
ettől a szótól) szentet. Azt a nagyon fontos dolgot, amitől a jó
zenész előjel nélküli, azaz alkotó, szabad művésszé válik.
Ezt a művészt méltatom.

www.aegondij.hu