A pisztráng és a Szentháromság

"Milyen kár egy ilyen embert a zongorához ültetni!" - jegyezte meg egyszer őszinte sajnálkozással Lady Blessington Liszt 1840-es angliai látogatása kapcsán. Bár százhetven év távlatából a kifakadás könnyen tűnhet sértésnek, annak idején a jó társaság valamennyi tagja bon mot-nak tekintette e megjegyzést.

A grófnő ugyanis valóban annak szánta: Liszt nagyvonalú és erőteljes személyisége iránti elismerésnek, amely alkalmasnak minősült arra, hogy valamelyest ellensúlyozza a hírhedt virtuóz szerencsétlen foglalkozását. Zenésznek lenni ugyanis az angol arisztokrácia, valamint az egyre nagyobb gazdasági és társadalmi befolyásra szert tevő nagypolgárság szemében egyáltalán nem volt gentlemanlike. Persze nem csupán az angolok viszonyultak felemás módon az őket szórakoztató művészekhez. A közönség jelentős része Európa más részein sem feltétlenül azért látogatta az ismert előadók hangversenyeit, hogy a művészet misztériumába nyerjen beavatást a géniusz vezetése által. Az ünnepelt virtuózok koncertjein összegyűlt tömeget legalább olyan mértékben vonzotta a divat és a szenzáció, mint a zene iránti érdeklődés, és semmiért sem adták volna az élményt, hogy részesülhettek a lenyűgöző újdonságból, amelyet a játékmód technikai tökéletességének hátborzongató, ördögi bűvésztrükkjei jelentettek. Ez a szórakozásvágy ugyanakkor sokszor meglehetősen naiv szentimentalizmussal közelített a zenei ábrázolásmód összetett kérdéséhez, és ez időnként olyan kínos félreértésekhez vezetett, mint az a nevezetes marseille-i eset, amikor egy nyomdahiba következtében a hallgatóság áhítatos csöndben ülte végig Schubert Pisztrángjának (La Truite) zongoraátiratát, abban a hiszemben, hogy a darab a Szentháromságról (La Trinité) szól. Ha Liszt maga el nem kezdett volna magyarázkodni, mihelyt ráébredt a tévedésre, az értelmezés csődje valószínűleg ki sem derült volna, ő azonban nem az az ember volt, aki hajlandó lett volna játszadozni akár a zenei jelentés meghatározásának problémáival, akár a vallásos érzés művészi kifejezésével.

Hitét és művészi hivatását egyaránt a létezés szakrális titkaival való kapcsolattartás személyes módjaként élte meg. Rendíthetetlen vallásosságát még gyerekkorából hozta magával (alig húszéves apja annak idején a noviciátus éveit is letöltötte a Pozsony melletti Malacka ferences kolostorában), és erre az alapra épültek későbbi élményei, nem utolsósorban a renitens pap, Félicité de Lamennais abbé, La Chênaie "guruja" jóvoltából, aki felébresztette a fiatal zongoristában az új egyházzene elkötelezett harcosát. Mély vallásossága (1865-ben vette fel az alsóbb papi rendeket Rómában) ugyanarról a tőről fakadt, mint szenvedélyes művészi öntudata, és démoni virtuozitását, amelyet még pályatársai is önmagáért való csillogásnak, esetleg nagyszabású üzleti lehetőségnek láttak, ugyanúgy az Istennel való párbeszéd emberiséget szolgáló eszközének tekintette, mint időskori műveinek szikár, intellektuális merészségét. Mivel azonban ironikus humora megvédte attól, hogy túlságosan elmeszesedjen a prófétai hivatás súlya alatt, valószínűleg könnyen túltette magát Lady Blessington megjegyzésén.

A spirituális Liszt

2011. április 22. 19:00 Művészetek Palotája - Fesztivál Színház

Km.: Csalog Gábor, Kemenes András (zongora)

Liszt: Aux cypré s de la Villa d'Este; Schlaflos! Frage und Antwort; Pensée des morts; Sursum corda; Weinen, Klagen, Sorgen, Zagen - variációk; Via Crucis - kétzongorás változat