Fülek és hangszerek

Miss Susan Cushing, az idősödő vénkisasszony kínos rendben tartott, józan viktoriánus otthonába, amelyet lakója magányos tisztességénél fogva rendszerint a posta is messziről elkerült, egy napon csomag érkezett. Egy kartondoboz, benne két frissen levágott emberi füllel.

Miss Cushing természetesen nem tudta mire vélni a dolgot. Szerencséjére azonban nem is kellett túlságosan sokáig foglalkoznia a talánnyal, mivel Mr. Sherlock Holmes, a legendás detektív, aki számára még a legforróbb augusztusi napokon sem bírt semmiféle csáberővel sem a tengerpart, sem a vidéki pihenés, nem érezvén igazán otthonosan magát sehol máshol, csak egy ötmilliós világváros kellős közepén, éppen unatkozott a Baker Streeten, amikor a reggeli lapoknak ez az abszurd híre megragadta a figyelmét. A problémát természetesen még aznap délelőtt meg is oldotta, és ebéd közben már annak a részletes elbeszélésével szórakoztatta Watsont, hogyan tett szert egy legalább ötszáz guinea-t érő Stradivarira mindössze ötvenöt shillingért egy zsidó árusnál a Tottenham Court Roadon.

Bár a tény, hogy a zenei anekdotát éppen egy olyan novellába szőtte bele, amelyben a fülek alapvetően nem az esztétikai élvezet speciális receptoraiként jutnak főszerephez, Sir Arthur Conan Doyle fanyar humorérzékét is dicséri, a mesteri hangszer felbukkanása mégis sokkal fontosabb része az elbeszélésnek, hogysem pusztán szeszélyes hangulati elemként lehetne tekinteni rá. Holmes ugyanis, a morfinista hobbivegyész, aki a gumikerekek lenyomatainak listájától a cigarettahamu típusaiig mindenhez értett, köztudottan szenvedélyes hegedűjátékos is volt, de ahogyan semmi mással, ezzel sem foglalkozott professzionális elszántsággal. Mégpedig azért nem, mert a bűnüldözés zsenijeként, vagyis lényegében művészként szükségszerű kívülállásra ítéltetett, hogy a dedukció és a pozitivista igazságfelfogás bajnokaként megóvja a társadalmat a deviancia erkölcstelen megnyilvánulásaitól. Géniuszából fakadóan mintegy felmentést kapott az alól, hogy higgyen a polgári morálban, netán alá is vesse magát neki, arra azonban megbízhatóságának szilárdságához, az olvasó feltétlen szimpátiájának elnyeréséhez mindenképpen szüksége volt, hogy kétes jellemvonásainak sötétségét valamilyen nemes kötődés ellensúlyozza. Conan Doyle szerkezeti terveiben ezt a stratégiai helyet foglalja el Holmes zene iránti nemtörődöm, de annál mélyebb elkötelezettsége, a Stradivarija, ami a 19. század végének szellemi horizontján a tökéletesség szinonimájaként ragyogott, mindannak jelképeként, amit a "boldog békeidők" számára a hétköznapok szabályrendszerét legitimáló, ugyanakkor ezen szabályok által domesztikált és kordában tartott, erkölcsössé szelídített szépség jelentett.

Pedig a 17-18. században, amikor az újfajta vonós hangszerek készítése fantasztikus virágkorát élte, a szépségnek nem az volt a feladata, hogy a ködülte, szénporos dickensi sikátorok nyomorúsága és a Miss Cushingok csillogóan tiszta kínai porcelánjával felszolgált ötórai tea között megnyugtató egyensúlyt teremtsen. A Stradivarik, Amatik és Guarnerik kora, ha úgy tetszik, kockázatvállalóbb időszak volt, amelyben az emberi igazságérzettel felfoghatatlan szakadékokat az Úr szándéka szerint valónak tekintették. A kontrasztra a különböző affektusokat, reprezentatív érzelmi állapotokat kifejező tételtípusok a világ alapvető megjelenési formájaként mutattak rá, a kifejezés és előadásmód találékony kifinomultsága pedig fontos szövetségesre lelt az észak-itáliai mesterek csodálatos hangszereiben, amelyeknek híre hamar elterjedt egész Európában. A jól ismert bresciai és cremonai központokon kívül nagyszerű hangszerkészítő cégek jöttek létre Velencében is, Vivaldi és Casanova, a karneváli szezon, a zeneszerző-operavállalkozók, a zenei szempontból (is) kiapadhatatlan utánpótlást nyújtó leányárvaházak, az inkvizíciós cenzúra és a szerencsejáték örvénylően sokrétű, csupa ellentét városában, amelyet a kontinens egyik legjelentősebb kulturális centrumaként szinte minden arisztokrata és uralkodó felkeresett időről időre ekkoriban. Ebben a városban telepedett le az 1680-as években a dél-tiroli születésű Matteo Goffriller, kicsit később pedig a Lendinarából származó Domenico Montagnana is. Jóllehet sokféle vonós instrumentumot készítettek pályafutásuk során, mindketten csellóikról lettek igazán híresek, amelyek közül a fennmaradt példányok vagy rajongó gyűjtők tulajdonába kerültek, vagy folyamatosan cirkulálnak a világ hangversenytermeinek sztár-csellójátékosai, Mischa Maisky, Yo-Yo-Ma, Anner Bylsma vagy éppen Pablo Casals között. (A mindenható recepció sokszor tájékozatlanságból fakadó elfogultságára jellemző, hogy Goffriller hangszereit sokáig a Guarneri, a Bergonzi vagy éppen a Stradivari cég műveinek tartották egészen az 1920-as évekig. Eredetileg Casals Goffrillere is feltételezett Bergonzi-csellóként került a művész tulajdonába 1913-ban.)

Ez a kölcsönzések és öröklések láncából létrejött folyamat annál is érdekesebb, mivel minden hangszer elvitathatatlan és legyőzhetetlen egyedi tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek alkotójuk hozzáértésén és ízlésén kívül annak a kornak a zenei ideáljáról is árulkodnak, amelyben készültek. A mai hangversenyélet egyik legnevesebb csellistája, Gautier Capuçon egyszer úgy nyilatkozott a rendelkezésére bocsátott Goffriller-csellóról, hogy az más, mint egy Montagnana vagy egy Stradivari, olyan hangszer, amelyen "igazán tudni kell játszani", minden hangnál külön mérlegelve a vonó súlyának, sebességének vagy éppen a vibrato energiájának lehetőségeit, vagyis a hangszer a technikai tudás mellett biztos ízlést is igényel. Csakúgy, mint az eltérő esztétikai és poétikai igényeket megfogalmazó stíluskorszakok összehangolása, ugyanis Capuçon márciusban a Vivaldi-kor gordonkáján egy, a Sherlock Holmes által védelmezett polgárság ízlésének megfelelő, nosztalgikus dallamosság uralta Csajkovszkij-kompozíciót fog játszani. Ehhez pedig a nagyszerű hangszer mellett jó fülek is kellenek. Zenei értelemben.

Gautier Capucon (gordonka) és a Liszt Ferenc Kamarazenekar

2011. március 2. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sosztakovics: Kamaraszimfónia, op. 110
Csajkovszkij: Változatok egy rokokó témára, op. 33; C-dúr vonósszerenád, op. 48