Barokk stílusra tér át a Budapesti Fesztiválzenekar?

Aha! Megtaláltam:

http://www.papiruszportal.hu/site/index.php?f=3&p=9&n=10222

Lehotka Ildikó írása "Öt Bach" címmel a Papíruszportál internetes honlapon:

Október 1-jén mutatkozott be a közönségnek a Fesztiválzenekar eredeti hangszereken játszó barokk zenei együttese. Az Olasz Intézetben megtartott koncert karmestere az ismert régizenei együttest, az Ensemble Musica Antiqua Kölnt 1973-ban megalapító és 33 éven át koncertmesterként vezetõ Reinhard Göbel volt. A mûsor-összeállítás izgalmasnak ígérkezett, a Bach család zenéjébõl összeállított program egyetlen mû kivételével nem, vagy alig játszott darabokat tartalmazott, egy zenekari szvit, egy adagio és fúga, egy kantáta, végül három szimfónia hangzott el. A barokk korszakból nyíló, bécsi klasszikáig átvezetõ korszak zenéje jószerivel ismeretlen, hiszen a nagy Bach és Haydn, Mozart árnyékéban maradtak, a három szimfóniát hallva azonban elgondolkodhatott a hallgató, miért nem játsszák ezeket a viszonylag rövid darabokat, zenei anyaguk és kompozíciós megoldásaik nagyon jók. A koncert szimfóniákat felsorakoztató második része Johann Christoph Friedrich Bach d-moll szimfóniájával indult. A zeneszerzõ Bach második házasságából származik, mindössze 45 évet élt, a szimfóniák mellett oratóriumokat és kantátákat írt. Õ volt az egyetlen a Bach-fiúk közül, akinek gyermeke is a zenei pályát választotta. Vonósokra írt háromtételes d-moll szimfóniája (W.I/3.) két szélsõ tétele tüzes, helyenként viharos zene, nagyon izgalmas volt rácsodálkozni a III. és a következõ, Carl Philip Emanuel Bach-szimfónia I. tételének hasonlóságára. Az e-moll szimfónia nyitó tétele más érdekességet is rejtett, a Sturm und Drang eszköztárának jellemzõi is megjelentek. A darab lassú tételét játékosabbnak, kifejezõbbnek képzeltem. A befejezõ D-dúr szimfónia is Carl Philip Emanuel Bach mûve volt, inkább a barokk zene stílusjegyeit viselte, a pompát, a kisegyüttes váltakozását a nagyobbéval, de a harmóniafûzés nagyobb részt a klasszikus zene követelményei szerint készült. A gyorsra vett Andante tételben a fölfelé tartó rövid kromatikus szakaszok Mozartot juttatták a hallgató eszébe. A menõsebb tempót éppen ezek a kromatikus menetek nem tudták megerõsíteni, ahogy a csembalókíséretes pizzicato részek sem. A záró, talán 12/8-os tétel is bõven tartalmazta a pompázatos hangzást, a fúvósok jóvoltából. Az elsõ szimfónia elsõ tételének fúvósbakijait leszámítva – a korabeli hangszereknél ez természetes is lehet, és a bélhúrok szakadása, erre is volt példa – nagyszerû elõadásokat hallottunk. Az együttes ráérzett a korszak zenéjének ízére, az elõadásmódra, ez közelebb is áll a szimfonikus zenekarokéhoz, mint a nagy Bach szvitjei, a barokk zenére specializálódott együttesek átvették e mûveknek a tolmácsolását. A mûsort Johann Sebastian Bach III. (D-dúr) zenekari szvitje nyitotta, érezhetõen fesz ült volt az együttes. Új szerepükben most mutatkoztak be, új hangszerekkel, új játékmóddal, a régi telt hangzást, a félhanggal lejjebb való hangolást szokni kell. A szvit tételei szinte azonos érzésvilágot tartalmaztak, a tempók változatosságai sem hozták lázba a közönséget. Az Ouverture lassú és gyors részeinél volt a legfeltûnõbb a tempó hasonlósága, a nyitó (és ennek megfelelõ) szakasz apró ritmusai nem a stilizált mozdulatokat jelezték, hanem csak a kapkodást, nem volt ellentét, nem volt pompa, nem volt tagolás, alig volt dinamika, hosszú percek teltek el egy-egy pianóig, a fals fúvós hangok sem tettek jót a nyitánynak. Az Air tempója kellemesen gyors volt, bár a belsõ szólamok miatt egy kicsit visszafogottabban érdemes játszani a tételt, de lélegzett a zenei anyag. A Gavotte-nál már oldottabb játékot hallottunk, kecsest, a Bourrée-ban kár az óriási trombitabakiért. Wilhelm Friedemann Bach d-moll Adagiója és fúgája a kor polifonikus mûvészetét tárta elénk, kellemes elõadást hallottunk. És következett Johann Christian Bach La tempesta címû kantátája. Ilyen színvonalú szólókantáta nem egy született a barokkban, ami koncert legjobb elõadásává avatta, az az argentin kontratenor, Franco Fagioli szólója volt. Zene és látvány szorosan összekapcsolódott, Fagioli pompázatos ruhában vonult fel a pódiumra, autentikus, barokk gesztikával és mozgással fûszerezte színpadi jelenlétét. A belga Sigrid T’Hooft, a barokk elõadásmód nemzetközi szaktekintélye tanította be a gesztusokat, mozdulatokat. Frenetikus hatást keltett Fagioli megjelenése, ennél nagyobbat csak éneklése. Félelmetesen jó technikával énekelt, virtuózan, két oktávot ugrott gond nélkül, zeneileg rendkívül meggyõzõen. Reméljük, többször is szerepel majd nálunk, elõadásáról csak a legnagyobb szavakkal lehet beszélni. Úgy gondolom, hogy sokáig emlékezetes marad a kantáta, és a második rész. Azt est karmestere, mûsor-összeállítója, a nagyon informatív, érdekességekben bõvelkedõ kísérõfüzetet jegyzõ Reinhard Göbel nem kis feladatot vállalt azzal, hogy egy egészen más stílusba vezeti el a zenekart. Természetesen az elsõ elõadás több nehézséggel járt, de van helye egy ilyen együttesnek, különösen, ha más régizenei együttesben játszó hangszeresek is segítenek tapasztalatukkal, és élvonalbeli szólisták népszerûsítik a kor zenéjét.

Nekem tetszett, különösen a kantáta:)

Nincs írás a koncertről valahol?

Sok sikert a "barokkosodáshoz"! Eddig is sok szép koncertet  köszönhetünk annak az újító szellemnek, ami egy "szimfónikus" zenekart is képes barokk vizekre evezni.