PAPP LAJOS (1935—)
Debrecenben
született. A Zeneművészeti Főiskolát Szabó Ferenc növendékeként végezte.
1959-1968-ig a Fővárosi Zeneiskola Szervezet tanára volt, azóta kizárólag
komponálással foglalkozik. Első, feltűnést keltő műveivel (Zongoravariációk,
Három Trakl-dal) 1959—1960-ban jelentkezett, a tizenkétfokú technika és az
anyagszerű komponálás imponáló ismerőjeként.
GORDONKAVERSENY
(I.
Fantázia. Andantino [Allegretto]; II. Variáció. Andante [Allegretto]; III.
Szonáta. Allegro moderato)
A Mező
Lászlónak ajánlott gordonkaverseny 1964-ben készült a Magyar Rádió
megrendelésére. Hangversenyteremben 1965-ben mutatta be Mező László, Erdélyi
Miklós vezényletével. A szólóhangszer jellegzetes tónusának hatásosabb
kiemelése kedvéért a kísérő zenekarban Papp nem alkalmazott hegedűket.
Ugyancsak az anyagszerű komponálás elvétől vezérelve nyújtott a gordonkának
bőséges és hálás alkalmat a dallamos játékra. A versenymű három tételének
címeivel klasszikus formákra utal a zeneszerző. Ezek a tételek egymás között a
hallgató számára nem észlelhető kapcsolatban állnak:
A
finálé ritmikus dallam-képlete ugyanazokból a hangokból tevődik össze, mint
amelyek a bevezetés akkordjaiban hangzanak fel. A középső tétel címe
variációkra utal, a valóságban azonban ezek a változatok inkább metamorfózisok.
DIALOGO ZONGORÁRA
ÉS ZENEKARRA
(I.
Lento; II. Allegro — Lento; III. Largo)
A
címadással a zeneszerző arra utal, hogy műve nem a hagyományos értelemben vett
koncert: a zenekar és a szólóhangszer zenei anyaga nem azonos. Ezzel a
koncertforma amúgy is meglazult kötelékeit teljesen feloldja, mindamellett a
darab végső soron homogén benyomást kelt a hallgatóban, „valahol” mégis
összefügg egymással tutti és szóló mondanivalója: hiszen, ha a szerző
terminológiájánál maradunk is, végső soron a dialógusnak is határozott tárgya van,
a vita is „valami” körül zajlik!
A
lassú bevezető tétel zenei anyaga széles kifejezési skálája az ötletszerűen
odavetett gondolattól az összefüggő dallamképletig, a foltokban szétszórt
hangzás az expresszív és gondosan harmonizált menetekig terjed. Ezt attacca
követi a nagyszabású gyors tétel, amely határozottan közelebb áll a hagyományos
concerto-zenékhez, sőt még amazoknak kötött, motorikus ritmikáját is átveszi
helyenként. A befejező szakasz lassú, ide iktatta a zeneszerző a zongora
kadenciáját. Ismét megszakítás nélkül következik a Largo tempójelzésű
finálé, amely meglehetősen rövid, és főként a zongora csilingelő figurációi
alkotják zenei anyagát.
Az 1965-ben komponált művet 1966-ban a Magyar Rádióban mutatta be Szűcs Loránt, Erdélyi Miklós vezényletével. 1971-ben hangversenyteremben is előadták.
