MARIA LUIGI CHERUBINI (1760—1842)
Firenzében született, Velencében Sarti volt a mestere. Húsz éves korában írta első operáját. Hat évvel később Párizsban járt. ahol nemsokára letelepedett és az olasz operaház zenei vezetője lett. Itt aratta első kimagasló sikereit hangszerelésének meglepő hatásaival, harmóniáinak újszerű fordulataival és a drámai temperamentum szokatlan, sodró erejével. A zeneszerző a történelemnek ezekben a gyorsan változó, viharos éveiben is zavartalanul élvezte a társadalom megbecsülését: Napóleon a schönbrunni zenés parádék irányítását bízta rá, a Becsületrend lovagjává avatták, a francia Akadémia tagjául hívták meg, XVIII. Lajos pedig udvari zeneszerzővé nevezte ki. 1822-től haláláig igazgatta a Conservatoire-t.
MEDEA — NYITÁNY
A Medea c. operát 1797-ben mutatták be Párizsban. A mitológiai tárgyú dráma sötét szenvedélye és hősnőjének elvakult féltékenysége úgyszólván egyetlen személy ábrázolására koncentrálja az operaszerző érdeklődését. Ennek a végletes temperamentumú asszonynak jellemzését szolgálja a mű nyitánya is, amely formáját tekintve a hagyományos olasz sinfonia műfajához tartozik. Cherubini az opera szokatlanul heves szenvedélyektől fűtött légkörét a hangszereléssel is érzékelteti: a szokásos két kürt helyett négyet alkalmaz.
A VÍZHORDÓ — NYITÁNY
Cherubini 1800-ban, Párizsban bemutatott operájának eredeti címe: Les deux journées (Két nap). Tartalma és ennek zenei kifejezése az úgynevezett „szabadító operák” műfajának klasszikus példája: a szorongattatásból való megmenekülés, az önkényen diadalmaskodó igazság nemcsak a színpadi hőst szabadítja ki életveszélyes helyzetéből de a néző számára is az erkölcsi jóvátétel felszabadító érzelmeit interpretálja. Beethoven igen nagyra értékelte a Vízhordót, és nyilvánvaló, hogy a Fidelio komponálásánál sok szempontból mintaképének tekintette. A darab két legfontosabb hangulati szférája, a szorongattatás, illetve az abból való megmenekülés egyébként a nyitány lassú bevezetésében és gyors főrészében is adekvát kifejezést nyer.
ANAKREON — NYITÁNY
Az Anakreon című opera az 1803-as párizsi bemutatón nem aratott sikert, a nyitány értékeit azonban már ekkor is méltányolta a közvélemény. Bár az opera réges-rég eltűnt a nemzetközi repertoárról, nyitánya mindmáig népszerű és kedvelt hangversenydarab maradt. Míg a Medea nyitányát mindvégig a sötét szenvedély hatja át, a Vízhordó hangulatán pedig a feszültség uralkodik, az Anakreon-nyitány zenéje gondtalanul derűs, ünnepélyes és örömteli, s ez mind a témák jellegében, mind a hangszerelés fényes pompájában félreérthetetlenül kifejezésre jut.
D-DÚR SZIMFÓNIA
(I. Allegro giubilato; II. Larghetto cantabile; III. Menuetto. Allegro non tanto; IV. Allegro assai.)
Az operaszerző Cherubini egyetlen szimfóniát írt, 1815-ben, londoni vendégszereplése alkalmára, de ebből is kiderül, hogy a legelőkelőbb francia zenefőiskola, a párizsi Conservatoire szakfelügyelője, tanára, majd igazgatója, alapos ismerője volt a klasszikus hangszeres zenének, buzgón és értően tanulmányozhatta Haydn stílusát, és nem zárkózott el Beethoven forradalmian újszerű, személyes hangjának hatása elől sem. A mű legértékesebb vonásai ily módon: az első tétel gondos motivikus munkája; a lassú második tétel romantikus dallamvilága; a sajátos hangszíneket megcsillantó, már cseppet sem táncos karakterű menüett; és végül a drámai szenvedély sodrásával áradó finálé.
