GIOACCHINO ROSSINI (1792—1868)
Pesaróban született, muzsikus családban. Tizenhárom éves korában már apja mellett játszott színházi zenekarban, tizenöt éves volt mikor komponálni kezdett, és huszadik életévében országszerte ismert zeneszerző lett. Ám amilyen korán érett mesterré, olyan hamar ki is égett alkotói lángja: élete derekán felhagyott a komponálással és haláláig szinte teljes passzivitásban élt. Az olasz vígopera egyik legzseniálisabb mesteréből a párizsi társaság népszerű életművésze lett, operát azonban nem írt többé!
A hangversenyek műsorán gyakran hangzanak fel Rossini opera-nyitányai, és újabban néhány vonószenekari szonátája is otthonossá vált a kamarazenekarok repertoárjában.
A hat vonószenekari szonáta komponálása idején Rossini még gyermek volt. Apja — republikánus nézetei miatt — egy időre börtönbe jutott, kiszabadulása után pedig a család földönfutóvá vált. Így kerültek egy időre Ravennába, ahol a tizenkét esztendős Rossini két hegedűre, gordonkára és nagybőgőre szánt szonátáit írta. Ezeket a műveket a kortársak nem ismerték, de a közvetlen utódok sem tudtak róluk: 1951-ben jelentek meg első ízben nyomtatásban, Alfredo Casella gondozásában. Az elmúlt két évtized alatt azonban gyorsan népszerűvé váltak, és a világjáró kamarazenekarok repertoárjának hatásos számai lettek. A művek különleges effektusa nagyrészt a nagybőgő jelentős szerepének köszönhető: a gyermek Rossini ilyen módon kívánt kedvében járni ravennai jóakarójának, Triossi nagybőgővirtuóznak.
I. SZONÁTA, G-DÚR
(I. Moderato; II. Andantino; III. Allegro.)
A mindvégig csevegő hangú, szórakoztató és szellemes darab első tétele a klasszikus divertimentók stílusát követi, ugyancsak e korszak nagy mestereinek, Haydnnak, Mozartnak nyomán íródott a sziporkázóan vidám finálé, amely az olasz vígoperák áriáinak szóbőségét és áradó jókedvét idézi. E mozgalmas saroktételek között viszonylag kis terjedelmű, concerto-jellegű lassú tétel kapott helyet.
III. SZONÁTA, C-DÚR
(I. Allegro; II. Andante; III. Moderato.)
Ez a mű a hangszeres versenyművek formáját követi és érdekes bepillantást nyújt abba az alkotói műhelybe, ahol a későbbiek során Rossini kápráztató zenekari muzsikája megszületett. Mindhárom tétel a dallamosság jegyében fogant, és a zeneszerző olykor nem idegenkedett az érzelmes fordulatoktól sem. Ami az egyes tételek formai megoldását illeti, azokban a tizenkét esztendős Rossini széleskörű tájékozottságról és a klasszikus stílusban való jártasságról tesz tanúságot: az első tételt szonátaformában, a lassú másodikat háromszakaszos dalformában, a finálét variációs formában írta.
IV. SZONÁTA, B-DÚR
(I. Allegro vivace; II. Andantino; III. Allegretto.)
Ez a szonáta fokozottabban emlékeztet a hangszeres versenyművekre: a nagybőgőnek és gordonkának itt-ott juttatott dallamvivő szerep még nem emeli ezt a két hangszert (ill. hangszercsoportot) a kamaraegyüttes egyenrangú tagjainak szintjére, szerepük rendszerint a hegedűk dallamának homofon kíséretére szorítkozik. A mű mindhárom tétele a dallamosság jegyében fogant, bennünk már az operakomponista ambíciói csillannak meg.
A SELYEMLÉTRA — NYITÁNY
A selyemlétra című vígoperát 1812-ben mutatták be a velencei San Moise színházban. A nyitány — mint Rossini legtöbb nyitánya — nem függ össze a színpadi cselekménnyel (előfordult, hogy az idő sürgetésének engedve egy másik operája nyitányát adaptálta az éppen elkészült műhöz!), célja, akárcsak a barokk operasinfoniáknak, a hangulati előkészítés, virtuóz és kellemes zenebona a függöny felgördülése előtt, míg a nézők elfoglalják helyeiket.
A selyemlétra nyitánya az első hegedűk, majd a brácsák improvizációszerű skálameneteivel vezeti be a fúvósok rövid prelúdiumát: csak ezután indul meg a sistergő és szellemes terefere, a hangszerek ingerkedő kergetőzése, amely a melléktéma bemutatkozását megelőző, első nagy tetőponthoz vezet: ezek a mind több zenekari szólamot bekapcsoló impozáns dinamikai fokozások Rossini nyitányainak jellegzetes, nagyhatású momentumai.
A fokozást mesteri ökonómiával adagolja a zeneszerző a nyitány egyes formarészeinek megfelelően, természetesen a darab végére tartogatva a legnagyobb dinamikai effektust, a legpompásabb fényű hangzást. E formarészeken belül pedig mozgékony és kihegyezett dallam-fricskák és ritmus-grimaszok bűvölik el a hallgatót.
OLASZ NŐ ALGÍRBAN — NYITÁNY
Ezt a vígoperát ugyancsak Velencében, a San Benedetto színházban mutatták be, 1813-ban. Itt a fokozást már a lassú bevezetés során alkalmazza Rossini, a gyors tételben azonban nagyobb formai egységre törekszik, csipkefinom és elragadóan szellemes zenei anyagába szervesebben illeszti be a nagyszabású crescendót, mint egy évvel korábbi nyitányánál. Hangszerelése is áttörtebbé vált, a zenekar egyes hangszerei olykor rövid szólókkal szerepelnek. A befejezés itt is a ragyogó C-dúr hangzás harsogó diadalát zengi.
A SEVILLAI BORBÉLY — NYITÁNY
A legnépszerűbb Rossini-opera bemutatóját 1816-ban tartották a római Argentína színházban. Erről a bemutatóról köztudomású, hogy nem volt sikeres (a kudarchoz többek között a hasonló című opera nagytekintélyű és népszerű komponistájának, Paisiellónak párthívei is tevékenyen hozzájárultak), de már a második előadáson eldőlt a mű sorsa, világraszóló sikerét többé semmi sem gátolhatta meg. Az operát Rossini alig négy hét alatt írta, nyitánya azonban állítólag még a bemutató előtt elveszett. A zeneszerző az egy évvel korábban írt „Elisabetta” című opera nyitányát iktatta az új darab elé, amely mint önálló zenekari szám, talán még az operánál is népszerűbb, ismertebb lett.
A nyitány lassú bevezetése az eddigieknél gazdagabb, differenciáltabb kidolgozású, mind kamarazenei effektusokban, mind hálás hangszerszólókban bővelkedik, ugyanakkor hangulatos és érdeklődést keltő előjátéka a gyors szonátatételnek. Ez utóbbi ismét túlszárnyalja elődeit, ritmikai leleményében és jókedvre derítő temperamentumában egyaránt.
HAMUPIPŐKE — NYITÁNY
A Sevillai borbély bemutatója után egy évvel mutatták be a római Teatro Valle-ban a Hamupipőke című operát, amelynek szövege Perrault közismert meséje nyomán íródott. A csipkelődő szellemesség és gúny itt bizonyos mértékig háttérbe szorul a könnyfakasztó érzelmesség mögött: míg a Beaumarchais-féle komédiában a kapzsi vénember kudarcán derült a publikum, a Hamupipőke nézőterén édes könnyeket sír a meghatott közönség az erény győzelméért síkraszálló szegény, de becsületes árvaleány sorsán.
A Hamupipőke nyitánya ugyanazt a formai és szerkesztési elvet követi, mint általában Rossini nyitányai: lassú bevezetése ugyan jelentősebb és terjedelmesebb az átlagosnál, viszont a gyors tétel mozgalmas, bőven ömlő dallamossága, pregnáns ritmikája és főként a jellegzetes felfokozás a Rossini-stílus jól ismert vonásait mutatják.
A TOLVAJ SZARKA — NYITÁNY
Közvetlenül a Hamupipőke után, 1817-ben keletkezett A tolvaj szarka című vígopera, amelyet a milánói Scalában mutattak be. Míg azonban a Hamupipőke többek között a mi Operaházunknak is műsordarabja, A tolvaj szarka, úgy tetszik, végleg letűnt a nemzetközi repertoárról. Nyitánya ezzel szemben egyike a legismertebb Rossini-nyitányoknak, nemcsak hangneme és formája, hanem zenei megoldásának nagyszerűsége is a Sevillai borbély nyitánya mellé helyezi.
A lassú bevezetés helyét ezúttal méltóságteljes induló foglalja el a gyors főtétel előtt. A jellegzetes dinamikai fokozás effektusával ebben a művében Rossini még takarékosabban gazdálkodik: a darab legvégére hagyja.
SEMIRAMIS — NYITÁNY
A Semiramis című operát Voltaire szövege nyomán írt librettóra komponálta Rossini 1823-ban; a művet a velencei La Fenice színházban mutatták be. A nyitány az eddigieknél nagyobb terjedelmű, szimfonikus igényű zenekari darab, amelynek kidolgozására a zeneszerző, úgy tetszik, az eddigieknél nagyobb gondot fordított. Már maga a gyors főtételt megelőző bevezetés is komplikáltabb, mint a korábbi nyitányoknál: hosszan kitartott üstdob-trillára építi fel Rossini az első nagy crescendót a hangszerek zsongó morajából, egyre sűrűsödő motívum-foszlányaiból; ezután lassú, ábrándos melódiát szólaltatnak meg a kürtök és fagottok, illetve oboák és klarinétok, majd ismét az üstdob trillája ad jelt a már hallott fokozásra — s csak ezek nyomán. indul el a csipkefinom Allegro, amely azonban már egy szimfónia nyitó tételének is beillenék jelentőségét, mondanivalójának elrendezését és formai megoldását tekintve.
KORINTHOS OSTROMA — NYITÁNY
1820-ban írta Rossini II. Mahomet című operáját Voltaire nyomán készült szövegkönyvre. Hat évvel később Korinthos ostroma címmel átdolgozta a darabot, és ebben a formában Párizsban mutatták be. Ez a mű a francia nagyopera stílusát követi, de a kor divatjának megfelelően időszerű politikai utalásokat is tartalmaz. Miután az érdeklődés homlokterében a görögök szabadságharca állott, az opera nyitányának középrésze a „Görög gyászinduló” címet viseli. A gyors szakasz — és a bevezetés — főmotívuma az a négyhangú képlet, amely Mozart életművében oly jelentős szerepet játszik (többek között a Jupiter-szimfónia fúgatémája is e négy hangra épül!).
TELL VILMOS — NYITÁNY
A korán visszavonult zeneszerző utolsó színpadi remekművét 1829-ben mutatták be Párizsban. A Tell Vilmos nemcsak a francia nagyoperák klasszikus példája, hanem erős szálakkal kapcsolódik a forradalom idejének jellegzetes műfajához, az úgynevezett „szabadító opera” hagyományaihoz is. A gáláns társasági élcek virtuóza, a csipkelődő bohózatok mestere komoly témát választott hattyúdalául, a svájci szabadság hősének nemes és egyszerű alakját formálta meg, Schiller örökbecsű drámája alapján.
Nem a Rossini-vígoperák nyitányainak mértékével mérjük a Tell Vilmos című operához írt nyitányt sem. Ennek a zenének már jóval súlyosabb a mondanivalója, szükségképpen utalnia kell az opera tartalmára, sűrítetten ki kell fejeznie a „szabadítás” processzusát, egy hős nép békés és harcos életét kell érzékeltetnie. Mindezeknek a következményeknek a Tell Vilmos nyitánya bravúrosan és illúziót keltően felel meg. Első része öt gordonka költői kvintettjében kelti életre a svájci táj lenyűgöző fenségét; a reá következő Allegro a zenetörténet híres viharzenéinek egyike, megrázó természeti tabló; a harmadik rész — e miniatűr szimfónia harmadik tétele — a megbékélt természet idillje; a vérpezsdítő Finálé pedig harci induló forradalmi hívó szava: a dinamika nagyarányú felfokozása itt már nem öncélú játék, hanem a győzelem hirdetője.
