SÁRAI TIBOR (1919—)

Budapesten született. 1938—42 között Kadosa Páltól tanult zene­szerzést. 1949-ben a Népművelési Minisztérium, 1950—53-ig a Magyar Rádió zenei osztályvezetője volt; 1953—59-ig a Bartók Béla Zene­művészeti Szakiskolában tanított, 1959 óta a Zeneművészeti Főiskola tanára és a Magyar Zeneművészek Szövetségének főtitkára. 1959-ben Erkel-díjban részesült.

SZERENÁD VONÓSZENEKARRA

(I. Allegro; II. Allegro molto; III. Larghetto; IV. Presto.)

A hangulatos kompozíció keletkezésének éve 1946. Ez az évszám megmagyarázza a mű stílusának számos jellegzetességét — metrikus­-lapidáris dallam- és ritmusvilágát és módjával alkalmazott magyaros motivikáját —, amelyek ekkor még elég frissek voltak ahhoz, hogy érdekes és eredeti hatást keltsenek; az éppen kialakulóban levő köz­nyelv ekkor még-nem vált közhelyek tárává.

A rövid darab egyvégtében lejátszódó négy apró tételre tagolódik, tematikájuk arculata egységes. Az első tétel hangszerelése kamarazene­szerű; a másodikban változó ütemek teszik bonyolulttá az addig egy­értelmű ritmikát, ugyanitt szólisztikus részletek is felhangzanak: ennyiben utal a zeneszerző a szerenád eredeti műfajára; a harmadik helyen álló lassú tétel miniatűr dalforma. A már említett magyaros motívum a zárótételben jelenik meg. A mű befejezése szellemesen „le­épített” elfogyó dinamika és elhallgató szólamok jegyében cseng ki.

HAT JELENET A JÁNOS VITÉZ CÍMŰ TÁNCJÁTÉKBÓL

(I. Patak partján; II. Iluskáék kertje alatt; III. A zsiványok tánca; IV. Iluska sírjánál; V. Ebéd az óriásoknál; VI. Tündérországban.)

„Iluska ruhát mos, a bárányokat őrző Jancsi sóvárogva gyönyörködik kedvese mozgásában” — írja a zeneszerző a partitúra első lapján, az idillikus nyugalmú, lírai zene fölé. „Jancsi táncával ki akarja csalo­gatni Iluskát a patakból” — ez a következő felirat: dobbantós tánc szilaj ritmusaiból és bánatos lassú zenéből szőtt jelenet fejezi ki a tör­ténést, majd „A tánc boldog szerelmi kettősbe megy át”. Ily módon az első jelenet lírai epizódok sorának tekinthető, A második tabló: „Tikkadt nyári falusi éjszaka”, amelyben már rövid dráma játszódik le, a szerelmeseknek el kell válniuk egymástól. A Zsiványok tánca című kép mozgalmas, kifejezőerőben gazdag táncmuzsika, a zsiványok közé keveredett, és színleg velük tartó Jancsi, valamint újdonsült társai mulatozását, vetélkedéseit jeleníti meg. Mindennek hangulati kontrasztja játszódik le Iluska sírjánál, ahová egy leány vezeti el Jancsit, majd „a lány belekezd Iluska halála történetének eltáncolásába.” Jancsi felidézi emlékezetében a patakparti jelenetet, azonban „a látomás szertefosz­lik és Jancsi egyedül marad nagy fájdalmával.” Az óriásoknál elköl­tött ebéd groteszk és humoros effektusokban gazdag jelenet. „Az óriás király és udvara sziklákat eszik ebédre... Betoppan Jancsi. Az óriások királya meghívja Jancsit ebédre és megfenyegeti, hogy ha nem bírja a sziklát megenni, halál fia.” Jancsi azonban a sziklával agyonüti a királyt és az óriás népre is pusztulás vár, erre céloz a zenekarban felhangzó Dies irae-paródia. A Tündérországban című tétel nagy­szabású, színes finálé. A tóba dobott rózsa jeleneténél hegedűszóló csendül fel, majd a szerelmesek örömteljes találkozásának lehetünk tanúi.

Az 1957-ben komponált mű első ízben a Magyar Rádióban hang­zott el, hangversenytermi bemutatóját 1961-ben Lehel György vezé­nyelte.

I. SZIMFÓNIA

(I. Moderato; II. Larghetto; III. Allegro.)

1968-ban, a mű ősbemutatója alkalmával Sárai Tibor a Magyar Rádióban a következőket mondotta: „I. szimfóniámat a Rádió felké­résére 1965 júniusában kezdtem el komponálni és 1967 októberében húzhattam csak meg kéziratomon a befejezést jelző kettős vonalat. A szimfónia e — hogy úgy mondjam — személyi adatait hallván fel­merülhet Önökben a kérdés, hogy nem sok idő-e egy körülbelül 17—18 perces. háromtételes mű komponálására az a több mint két esztendő, amit erre fordítottam. De bizony sok. Még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy manapság már nem megy olyan tempóban a kompo­nálás, mint a XVIII. század végéig! Szimfóniám megírási ideje hosszú, de ennek különleges, a mű mondanivalóját is befolyásoló oka van.

A munka befejezéséhez közeledtem, amikor a sajnos ma is uralmon levő szélsőjobboldali katonai junta ragadta magához a hatalmat Görögországban, majd néhány hét múlva az illegalitásba vonult kitűnő zeneszerzőt és nagyszerű embert, Mikisz Theodorakiszt elfogták és fasiszta módszerekkel kínozták. Legbensőségesebben rázott meg ez az eseménysorozat, hiszen 1967 februárjában Theodorakisz még hivatali szobámban ült és egy 1968-ban Pireuszban megrendezendő magyar zenei hónap megszervezéséről tárgyaltunk. Így a Theodorakisz-ügy szá­momra nem egy volt a sajnálatosan oly sok hasonló ügy közül, hanem mint művészt is teljesen felkavaró eseményként hatott rám. Oly­annyira, hogy a munkában levő szimfóniámban kellett felindultságo­mat levezetnem. A befejezés előtt álló művet tehát teljesen át kellett alakítanom.”

E szavaknak megfelelően a mű ilymódon a lírai elmélkedés és a szikrázó indalatok sajátos találkozását foglalja magában. Előbbi az első két tétel, utóbbi a finálé hangját határozza meg. A szimfónia zene­szerzői kidolgozásmódja részben egyetlen — kisterc — hangköz motívum­alkotó szerepén, részben a hangrendszer tizenkét hangjának egyenlő igénybevételén alapul. A hangköz-motivika az első tételre, a tizenkét­hangúság a második és harmadik tételre jellemző. A finálé Zorba táncának stilizált idézetével utal Theodorakisz emberi és művészi je­lentőségére.

A szimfónia hangversenytermi bemutatóját 1968-ban Lehel György vezényelte.