SUGÁR REZSŐ (1919-)
Budapesten született. A Zeneművészeti Főiskolán Kodály Zoltán növendéke volt, 1942-ben fejezte be tanulmányait. 1943—46-ig középiskolában, 1946—49-ig a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában tanított, 1949—68-ig a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola, 1968 óta a Zeneművészeti Főiskola tanára. 1953-ban Erkel-díjjal, 1954-ben Kossuth-díjjal tüntették ki (Hősi ének című oratóriumáért).
DIVERTIMENTO VONÓSZENEKARRA
(I. Andante, calmo; II. Moderato, dolente; III. Vivace, robusto; IV Larghetto, cantando; V. Vivace, risoluto.)
A negyvenes és ötvenes évek fordulóján népszerű műfaj volt Magyarországon a divertimento. Sugár 1948-ból való kompozíciója e korszak értékes dokumentuma. Az egyes tételek élére, az előadási utasításban a zeneszerző rendre odaírta a tételek jellegére vonatkozó jelzőt is: ennek értelmében az első tétel nyugodt, a második fájdalmas, a harmadik erőteljes, a negyedik éneklő, az ötödik pedig határozott muzsika. Általában az egész művet — mint Sugár valamennyi szerzeményét — lírai karakter jellemzi, formai szempontból említésre méltó a zárótétel fúgát és rondót kombináló megoldása.
METAMORFOSI PER ORCHESTRA
(I. Andante; II. Tempo di marcia; III. Allegro feroce; IV. Stentando; V. Allegro scherzando; VI. Andante grazioso; VII. Vivace.)
Az alakváltozást, átalakulást jelentő metamorfózis gyakori műfaj korunk zenéjében. Így nevezik a zeneszerzők a variációsorozat átértelmezett tonnáját. A változat eredetileg egy hosszabb-rövidebb zenei gondolat, téma, esetleg témacsoport dallami vagy harmóniai variációját jelentette. A romantika létrehozta a karaktervariáció bonyolultabb, a formai összefüggésen túlmenő, belső kapcsolatra is utaló műfaját. A metamorfózis a karakterváltozat értelmében alakítja át a mű meghatározott részletét, a feldolgozás módja azonban még szabadabb, még kevésbé kötött mint ott, és az átalakulás során további témákat is feldolgoz a szerző.
A Metamorfózisokat Sugár nagyzenekarra írta 1964—65-ben, bemutatóját Komor Vilmos vezényelte 1966-ban. A mű hét tétele a technikai problémák és költői hangulatok finom és érdekes megoldásait vonultatja fel. Elsőnek a hagyományos passacaglia-formát mutatja be, majd feszes ritmikájú indulóba csap át; ezt szilaj tánctétel követi. A negyedik tétel lassú zene, az ötödik scherzo; az utolsó előtti tétel lírai pihenő, a finálé pedig visszatekintve ismét felidézi az eddig hallottakat, olymódon, hogy befejezésül a mű elején bemutatott passacaglia témáját halljuk ismét.
PARTITA VONÓSZENEKARRA
(I. Introduzione. Presto; II. Aria. Adagio; III. Drammatico. Con fuoco; IV. Nenia; V. Passacaglia. Vivace.)
Az 1967-ben írt Partita a műfaj barokk hagyományait egyezteti össze a Kodály-iskola stílusával. A darab abban különbözik Sugár eddigi kompozícióitól, hogy ezúttal a hangszínekre helyezett különös súlyt a zeneszerző. Ezeket a színeffektusokat a vonószenekar szakavatott kezelésével érte el, és általuk sikerült valamennyi tétel jellegzetes hangulatát megadnia. A tételek kidolgozása többnyire ellenpontozó, Sugár szokása szerint szívesen kombinálja a kontrapunktikus technikát a concerto grosso, illetve a szonáta formai megoldásával.
A művet 1968-ban a Magyar Kamarazenekar mutatta be (hangversenymester: Tátrai Vilmos).
