FELIX MENDELSSOHN-BARTHOLDY (1809—1847)
Hamburgban született, patinás nagypolgári családban, ahol nemzedékek óta otthon volt a művészet és a kultúra. 1811-ben Berlinbe költözött a család, és itt bontakozott ki a gyermek Mendelssohn rendkívüli tehetsége. Mestere Zelter volt, aki a muzikális kisfiút Goethének is bemutatta. A húszas évek elején már általános feltűnést keltett kompozícióival, és tizenhét esztendős korában megalkotta bámulatra méltó remekművét, a Szentivánéji álom nyitányát. Gyakran zongorázott és vezényelt a nyilvánosság előtt. Az ő elévülhetetlen zenetörténeti érdeme Bach Máté-passiójának előadása 1829-ben; innen számítjuk a remekmű reneszánszát. Ugyanabban az évben külföldön is járt Mendelssohn: Angliában, Skóciában, majd Bécsben, Pozsonyban, Itáliában, Párizsban. 1835-ben a lipcsei Gewandhaus zenekar vezetője lett, itt halt meg 1847-ben. Lipcsei évei alatt alkotta Paulus, majd Éliás című oratóriumát, a Szentivánéji álom kísérőzenéjét és versenyműveit. Mendelssohn zenéje a romantika érzelmes, idilli világképének harmonikus kifejezője, stílusa mértékadó és lekerekített, dallamvilága áradóan gazdag. A „szöveg nélküli dalok” instrumentális lírájának éppoly kulturált és ihletett mestere, mint amilyen avatott megszólaltatója a német erdők mesevilágának, koboldjai, tündérei, lidércei költészetének.
III. SZIMFÓNIA, A-MOLL, „SKÓT” OP. 56
(I. Andante con moto — Allegro un poco agitato; II. Vivace non troppo; III. Adagio; IV. Allegro vivacissimo.)
Az a-moll szimfónia több mint egy évtizeden át foglalkoztatta Mendelssohnt, aki első ízben húszéves korában járt Skóciában. A táj vad szépsége és a hozzá fűződő történelmi emlékek mély nyomot hagytak a fiatal muzsikus lelkében. Már ekkor — 1829-ben — kialakult benne a szimfónia néhány részlete, a teljes művet azonban csak a negyvenes évek elején írta meg és azt Viktória királynőnek ajánlotta.
A Skót szimfónia mesterien egyesíti magában a romantikus zeneszerző jellegzetes zenei nyelvét, nagylélegzetű dallamosságát és a természet zordon-fenséges tájaitól nyert ihletét.
Az első tétel alapgondolatát Mendelssohn — egyik levelének tanúsága szerint — 1829-ben vázolta fel, Stuart Mária sírjánál tett látogatásának hatása alatt. Ez az alapgondolat a komor és méltóságteljes bevezetés lassú ütemeiben nyeri első megfogalmazását, majd a tétel gyors főrészében és a visszatérő zárószakaszban ismét megjelenik. Nyilván a Skóciában hallott népdalok adhattak ösztönzést a táncos lüktetésű második tételhez is. Ez — akárcsak a szimfónia többi tétele — megszakítás nélkül, attacca kapcsolódik az előtte levő tételhez. A harmadik helyen álló lassú tétel érzelmes, „szívhez szóló” dallamosságából jellegzetes romantikus nosztalgia csendül ki, valami távoli, ismeretlen, elérhetetlen boldogság iránt. A finálé pontozott ritmusú száguldása mintegy átmenet a tánc és az induló között. A tétel másik témája a romantikus dalok szenvedélyes és ugyanakkor elfogódott hangját idézi elénk. Csodálatos a mű himnikus befejezése, amelynek meghitt varázsa a romantikus mesterek jellegzetes „otthon-hangjában” rejlik.
IV. SZIMFÓNIA, A-DÚR, „OLASZ” OP. 90
(I. Allegro vivace; II. Andante con moto; III. Con moto moderato; IV. Saltarello. Presto.)
Mendelssohn, akit a sors a zenei alkotó géniusz mellett kedvező életkörülményekkel is megajándékozott, gazdag és szerető családja körében valóban mindent megkapott, ami művészete kibontakozását elősegíthette. Így jutott osztályrészéül többek között az utazás, a világlátás lehetősége is. Huszonkét éves korában Olaszországban tett tanulmányutat. Ez az út Velencén, Firenzén, Rómán, Nápolyon és Milánón vitt keresztül, és Mendelssohn két évvel utóbb írt A-dúr szimfóniájában örökítette meg benyomásait.
A szimfónia első tétele azt a harmonikus életérzést sugározza, amely általában áthatja Mendelssohn muzsikáját. Ez a harmónia ezúttal a lendület, jókedv, mozgalmasság jegyében született meg. A második helyen lassú tétel áll. Hangját csendes szemlélődés jellemzi, de bizonyos nosztalgia is kicsendül belőle. Ez azonban nem azoknak a végtelenbe vesző tájaknak, nem annak az örökre elvesztett vagy soha nem ismert otthonnak szól, amely után Schubert egy életen át vágyódott. Mendelssohn konkrét, ismert, meghatározott otthonba vágyik haza, övéi szerető körébe, a maga dús és puha fészkébe. Innen az elvágyódásban is megőrzött harmónia, és innen e lassú zene intenzitásának korlátjai: nem hatol mélyebbre Mendelssohn poétikus és sima „Szöveg nélküli dalainál”. A rövid lassú tétel után következő harmadik tétel a scherzo szerepét tölti be: ez már valóságos német tánc, a honvágy meglelte kifejezését, a derűs muzsikában a szeretett honi táj látomása elevenedik meg. (Különös paradoxon ez: a romantikusok, de még elődeik is rendszerint délre vágyódtak, a zord északon is Itáliáról álmodoztak, míg Mendelssohnnak mind e szépség kellős közepén is hazajár a képzelete!) A finálé végül — mintegy felelve az első tétel várakozásteljes hangulatára — jókedvű, vérpezsdítő táncot zendít meg: Mendelssohn a Saltarello nevű nápolyi ugrótánc nagyszerű stilizálásával fejezi be Olasz szimfóniáját.
V. SZIMFÓNIA, D-DÚR, „REFORMÁCIÓ” OP. 107
(I. Andante — Allegro con fuoco; II. Allegro vivace; III. Andante; IV. Andante con moto — Allegro vivace.)
Az V. szimfónia fiatalkori alkotás, a huszonegy éves Mendelssohn műve. Megtévesztően magas opusz-számát azért kapta, mert több mint két évtizeddel a zeneszerző halála után jelent meg nyomtatásban. 1830-ban Mendelssohn már ismert zeneszerző és zongoraművész volt, aki mögött jelentős művészi tettek álltak. Tehát fiatal kora ellenére is érett, széles látókörű, lelkes gyakorlati muzsikusként írta — a vallásháborúk korából merítve ihletét — a Reformáció-szimfóniát. A reformáció harcait, szenvedélyes konfliktusait érzékletesen fejezi ki a mű első tétele, amely lassú bevezetéssel indul, majd mozgalmas, szokatlanul tömör hangszerelésű szakaszban folytatódik. A tétel végén ismét felhangzik a bevezetés lassú zenéje. A gyors ütemű második tétel nyilvánvalóan népi fogantatású: erre utal táncszerű kezdő- és zárószakasza, valamint az áhítatos hangulatú középrész. A harmadik tétel lassú zene, ám ezúttal nem Mendelssohn jellegzetes lírai ábrándozásának, hanem a hangszerek szenvedélyes deklamációjának kerete. Minden eddiginél világosabban utal a reformáció gondolatkörére a finálé, amely az Erős vár a mi Istenünk kezdetű korállal indul. A korál dallama hatja át a következő, gyors szakaszt és a tulajdonképpeni zárótétel lüktető zenéjét is. A mű befejezésénél olykor harci induló ünnepélyes hangjait is hallani véljük.
HEBRIDÁK — NYITÁNY, OP. 26
Mendelssohn 1829-ben tett angliai-skóciai utazásának az úgynevezett Skót szimfónia alapötlete mellett egyéb zenei impulzus ís köszönhető: e zordon romantikájú északi tájon fogant meg benne a Hebridák avagy Fingal barlangja című nyitány kompozíciós terve. A megvalósításra a harmincas évek elején került sor, a zeneszerző által oly kiválóan gyakorolt klasszikus szonátaformában.
MEERESSTILLE UND GLÜCKLICHE FAHRT (SZÉLCSEND ÉS SZERENCSÉS HAJÓZÁS) — NYITÁNY, OP. 27
Goethe hasonló című (Szélcsend és szerencsés hajózás) költeményét Mendelssohn 1832-ben dolgozta fel szimfonikus nyitány formájában. Aki ismeri a költeményt, tudja, hogy első versszakaiban — a szélcsendes tenger ábrázolásában — nem a természet idillikus varázsát, hanem a mozdulatlan vízen tehetetlenül vergődő hajós szorongását énekli meg a költő. Ezt a mozdulatlanságot és az életveszélytől rettegő ember balsejtelmeit mesterien érzékelteti a nyitány első része, míg második szakasza a szél jótékony megélénkülését, a hajó felszabadultan duzzadó vitorláit üdvözli. A szerencsés hajózás, a megmenekülés diadalmas himnusza a nyitány kódájában hangzik fel.
SZENTIVÁNÉJI ÁLOM — SZVIT
(Nyitány — Scherzo — Tündérek indulója — Dal és kórus — Intermezzo — Notturno — Nászinduló — Kézművesek tánca — Finálé.)
A Szentivánéji álom nyitányát Mendelssohn tizenhét éves korában írta; Shakespeare vígjátékának teljes kísérőzenéjét másfél évtizeddel későbben komponálta, s ezt 1843-ban mutatták be. A mű lényegét — a shakespeare-i tündérvilág illúziót keltő ábrázolását — már szinte gyermekként sikerült a zeneszerzőnek megragadnia: a remekmívű nyitány ezt a tündérvilágot valóban egyedülálló zenekari színekkel, gazdag ritmikus fantáziával kelti életre. De a kísérőzene többi részlete is — hangversenyeken tetszés szerint válogatnak a tételekből — pompásan eltalálja a mesevilág hangját. A szvit legnépszerűbb tétele a virtuóz Scherzo, amely ismét a tündérzenék Mendelssohn által megteremtett intonációját képviseli; de emlékezetes momentuma a kísérőzenének a holdvilágba borult erdő édesen vágyódó éji dala, a Notturno is; a Nászindulóhoz nem kell kommentár, Theseus és Hyppolita esküvőjén éppoly tökéletes hatást kelt, mint a valóságos házasságkötések alkalmával. A Kézművesek tánca című tétel a nyitányból ismert zenei anyagot használja fel ahhoz a bergamasca tánchoz, amelyet a komédia szereplői Pyramus és Thisbe jelenetének előadása után járnak. A kísérőzene két tételében női kar is megszólal, mindannyiszor a tündér-álomvilág érzékelőjeként.
