DURKÓ ZSOLT (1934—)

Szegeden született. A Zeneművészeti Főiskolán Farkas Ferenc növen­déke volt, majd két évig a római Santa Cecília Akadémián tanult Petrassinál. Műveit, a Boosey and Hawkes kiadócéggel való közös kiadás jóvoltából, Európa, Amerika és Ausztrália közönsége egyaránt ismeri. I. vonósnégyese 1967-ben a zeneszerzői verseny harmadik díját nyerte el a Jeunesses Musicales montreali kongresszusán, II. vonós­négyese az 1970-es budapesti Bartók-zeneszerzésverseny nyertese lett.

DÍSZÍTŐELEMEK (FIORITURE)

(I. Floridus 1.; II. Parte principale; III. Floridus 2.; IV. Aria; V. Parte concertante; VI. Cantus floridus; VII. Organum; VIII. La­mento.)

Durkó Zsolt művészete egyidejűleg nevezhető analitikus és szintetizáló művészetnek: a zene időtlen-ősi elemeit kutatja a tudós rendszerező logikájával, hogy ezekből az elemekből építse fel a maga sajátos hang­zású, öntörvényű muzsikáját. 1966-ban írt zenekari művében a régi magyar zene díszítőelemeiből szerkesztette nyolc — megszakítás nélkül következő — tételre osztott kompozícióját. A darab nem magyaros, hiszen az ősi „fioriturákat” (a siratók jellegzetes hangcsuszamlásait, a hangsúlyos előkéket, a rubato előadás cifrázatai stb.) eredeti kör­nyezetükből kiemelve, mint önálló és öncélú jelenséget elemzi és dolgozza fel a zeneszerző. A hangzást a zenekar hangszerein kívül szöveg nélkül éneklő alt-hangokkal gazdagítja. A feldolgozás során Durkó nem egy­szer utal az európai műzene hajnalára, így a dúsan ékesített „contra­punctus floridus” praxisára, vagy a barokk invenciók szerkesztésére, sőt, Organum című, hetedik tételében egyenesen a többszólamúság kezde­teire. A zárótételt a zeneszerző a mű keletkezésének évében elhunyt Tardos Béla emlékezetének szentelte.

A művet 1967-ben Lehel György mutatta be.

DARTMOUTH CONCERTO

Az egyesült államokbeli Dartmouthból kérték fel Durkót e darab megírására: a Hopkins Music Center vezetője, Mario di Bonaventura számára írta 1966-ban, és az ősbemutató is ott zajlott le. A kamara­együttesre és szopránhangra komponált mű négy egyvégtében felhangzó tételből áll. Az elsőt (Invokáció) kétféle anyagból szőtte a komponista, egyiket vonós hangszerek, másikat fúvósok szólaltatják meg. A második tétel Recitativo, amely előkészíti a harmadik tételben felhangzó Dalt. Ez John Masefield The Lemmings című, a százévente a tengerhez ván­dorló lemmingekről szóló költeményének egy részletére íródott. A strofikusan feldolgozott dal kánonformájú: az énekszólam indítja el, majd a hangszerek imitációi következnek. A befejező tétel címe a barokk szvit-sorozatokból kölcsönzött Douhle: helyenként valóban visszaidézi az első két tétel zenei anyagát.

A művet Magyarországon Mihály András vezényletével a Budapesti Kamaraegyüttes mutatta be 1968-ban.

ALTAMIRA

Az Altamira című zenekari mű Durkó újabb kísérlete arra, hogy az emberi kultúra legidősebb dokumentumai és a mai művészet között összefüggést teremtsen: az altamirai barlang falán reánk maradt, tör­ténelem-előtti korból származó festményre utal művének címe, tartalma pedig a szépségigény egyetemességét, időtlenségét fejezi ki. Az 1968-ban írt darabot kettős vonószenekar, fafúvós-együttes, két zongora, hárfa, cseleszta, vibrafon és tizenkét tagú kamarakórus szólaltatja meg. Zenei anyaga részben a vonalrajzot (dallamot), részben a színfoltokat juttatja érvényre.

A mű ősbemutatója a Magyar Rádióban volt 1968-ban, Lehel György vezényletével. A párizsi Tribune Internationale des Compositeurs fóruma előtt a darab hatodik helyezést ért el. Hangversenytermi bemutatója 1970-ben volt Bázelben az IGNM fesztiválján. Magyarországon Lukács Ervin vezényletével hangzott fel „élő” hangversenyen első ízben, 1970-ben.

CONCERTO

Az 1969-ben írt darab — akárcsak Bartók hasonló című műve — nem állít szembe az együttessel szólóhangszert vagy hangszercsoportot, ha­nem ezeket alkalmilag szerepelteti. A barokk versenyművek lassú és gyors tételeinek váltakozása négy egybekomponált szakasz során mutat­kozik meg. A mű zenei anyagát a korszerű zeneszerzői technikának megfelelően válogatta Durkó a hangfürtök és a felhangok hangzó effek­tusaiból. A hallgató mindebből kétféle élményt kap: a dallamok vonal­rajzát és a körvonal nélküli harmónia-foltok élményét, amit a zene­szerző az akusztika fizikai törvényeinek megfelelően rendezett el.

A konvertálás céljára kiemelt hangszereket három csoportba osztotta a zeneszerző: a fafúvósok, a vonósok, illetve a pengetett-billentyűs hang­szerek csoportjába. Ez utóbbiban a vibrafon—cseleszta—hárfa és zongora együttesét cimbalommal bővítette ki.

A Concertót 1970-ben Ferencsik János mutatta be.