ROBERT SCHUMANN (1810—1856)

Zwickauban szűletett. Apja könyvkereskedő volt, a család sokoldalú humán érdeklődése a gyermekben — a zenei tehetség mellett — elmélyült irodalmi, filológiai hajlam formájában mutatkozott meg. Tizenhat éves korában azonban pályát kellett választania, mivel apja elhunyt, és ez a pálya — anyja kívánságára — a joghoz, nem a művészethez kötötte. Lipcsében járt egyetemre, ugyanitt azonban zenét is tanult Friedrich Wieck-nél, a jeles zenepedagógusnál, akinek muzikális tehetséggel megáldott leányát, Clarát egy életre szólóan párjául választotta. A harmincas évek elején végleg a muzsikus pálya mellett döntött, de zongoraművészi karrierjét — egy szerencsétlen technikai gyakorlat következtében megbénult ujja miatt — a zeneszerzői pályával cserélte fel. Ugyanekkor mint zeneíró is a nyilvánosság elé lépett, és megalapította a mindmáig egyik legtekintélyesebb európai zenei szaklapot, a Neue Zeitschrift für Musik-ot, amelynek hasábjain olyan fiatal tehetségeket mutatott be a közönségnek, mint Chopin és Brahms, és olyan addig ismeretlen remekműveket, mint Schubert „nagy” C-dúr szimfóniája. A negyvenes évek elején végre magánélete is rendeződött, sikerült elnyernie Clara Wieck kezét. Eddig írt nagyszerű zongoraművei mellett helyet kapott életművében a dal műfaja is, amelyet mint Schubert méltó társa képvisel a zene történetében. Rövidesen áttért a szimfonikus művek komponálására, majd a kamarazenére, utóbb oratóriumot (Az Éden és a Péri, 1843) és operát (Genovéva 1848) is írt. 1844-ben elhagyta Lipcsét, és Drezdába költözött, előzőleg azonban hangversenykörutat tett Oroszországban. Ekkoriban mutatkoztak rajta végzetes betegsége, az elmebaj jelei. 1850-ben Düsseldorfban vállalt városi karmesteri állást, élete utolsó két esztendejét azonban már az endenichi ideggyógyintézetben töltötte.

„Életműve a XIX. sz.-i német romantikus zenében központi helyet foglal el” — írja Schumannról Kroó György — „Schubert és Mendelssohn örököse, Brahms stílusának, hangjának előkészítője és forrása. A maga idején, Weber, Spohr, Schubert, Mendelssohn után a német romantikus zene nagy úttörője, forradalmár. Berlioz programzenei irányzatát, Chopin teljesen eredeti nemzeti stílusát, Liszt és Wagner nyelv- és formaújítását figyelembe véve, Schumann teljes életműve mégis a német zenei romantika konzervatívabb, a klasszikus hagyományok megőrzésére is vállalkozó irányához tartozik…”

I. SZIMFÓNIA, B-DÚR, „TAVASZI” OP. 38

(I. Andante un poco maestoso — Allegro molto vivace; II. Larghetto; III. Scherzo. Motto vivace; IV. Allegro animato e grazioso.)

A szimfónia műfaja, e sokra kötelező klasszikus örökség, már fiatal éveiben foglalkoztatta Schumannt. 1832-ben komponált egy g-moll szimfóniát, amelynek első tételét nemcsak szülővárosában, Zwickauban, hanem Schneebergben is nagy sikerrel adtak elő. A szimfonikus alkotáshoz újabb ösztönző lendületet a későbbi esztendőkben a lipcsei Gewandhaus zenekar hangversenyei adtak, de ezen túlmenően, az I. szimfónia létrejöttében Mendelssohn személyes hatásának is jelentős szerepe volt.

A negyvenes évek elején Schumann művészetében főként a dal virágzott ki, e műfajban alkotta legcsodálatosabb remekműveit. Az ekkortájt alig négy nap alatt felvázolt és hamarosan meghangszerelt I. szimfónia a romantikus dalköltő kifejezésének spontaneitását, naiv báját éppúgy magában foglalja, mint a klasszikus mesterműveken iskolázott zeneszerző kulturált ízlését, megbízható formaérzékét.

Nem hiába nevezik ezt a művet Tavaszi szimfóniának: valóban az ifjúság öröme, az ébredő természet üdesége csendül meg benne. Ma már alig ismerjük azt a költőt — Böttgert — akinek egyik verssora a szimfónia ihletője volt: „Im Tale geht der Frühling auf” (A völgyben éled a tavasz). Ünnepélyes bevezető zene lassú ütemei után az ébredő föld vérpezsdítő ritmusai élénkítik a szimfónia első tételét. Dallamvilágát a felfelé törekvés merész lendülete jellemzi. Schumann egyik kiváló méltatója, Hermnnn Abert a mélyben megmozduló elemi erők felett cikázó pillangószárnyak képét társítja ehhez a muzsikához. A második tétel gondolatvilágát pedig úgy értelmezi, mint annak ábrázolását, miként hat az őt körülvevő csodás világ az álmodó emberre. A lassú tételhez megszakítás nélkül (attacca) kapcsolódik a scherzo, Schumann legféktelenebb, legfantasztikusabb lidérctáncainak egyike. A befejező tételt a komponista eredetileg a Tavasz búcsújának nevezte. Vidám és harmonikus muzsika, amelynek fényeit a középső szakaszban felbukkanó fenyegető árnyak — a három évvel korábban írt Kreisleriana című zongoramű fináléjának témája hangzik itt fel a zenekaron — csak ideig-óráig homályosítják el.

Az 1841 februárjában befejezett szimfóniát egy hónappal később Lipcsében mutatták be, Clara Schumann hangversenyén.

II. SZIMFÓNiA, C-DÚR, OP. 61

(I. Sostenuto assai — Allegro ma non troppo; II. Scherzo. Allegro vivace; III. Adagio espressivo; IV. Allegro molto vivace.)

A II. szimfóniát Schumann az 1845—46-os esztendőkben komponálta. Egy évvel előbb, 1844-ben, feleségével nagyszabású hangversenykörutat tett Oroszországban, hazatérve azonban egyre nyomasztóbb tünetekkel jelentkezett betegsége: idegesség, kedélybetegség, álmatlanság és kínzó halálfélelem gyötörte a zeneszerzőt ezekben a hónapokban, sőt, olykor fülbántalmak, hallási zavarok, hallucinációk is. A család azt remélte, ha Drezdába költöznek, a megváltozott környezet jó hatással lesz a betegre, panaszai azonban nem enyhültek itt sem.

Mindezek a körülmények érthetővé teszik a II. szimfónia alaphangulata mély pátoszát, amely pedig Schumann életművére általánosságban nem jellemző. Talán csak Beethoven Sors-szimfóniájának hatalmas elszántsága, győzni akarása hasonlítható e mű küzdelmet és emberfeletti erőfeszítést kifejező tartalmához. Nyilván ekkor még volt ereje az alkotónak, hogy szembeszálljon végzetével, megpróbáljon úrrá lenni testi és lelki szenvedésein.

Schumann-nak ez az alkotói korszaka azonban nemcsak a betegség fenyegető jegyeit viseli magán. Ezeket a műveket a géniusz fényével ragyogja be egy nagyszerű felfedezés: Johann Sebastian Bach művészi örökének birtokbavétele. Akárcsak nagy elődei, Mozart és Beethoven, Schumann is úgy talál rá Bach művészetére, hogy ezzel a maga életművének csúcsára érkezik el. Miután feleségével együtt hosszasan és behatóan elemezte Bach stílusát, sikerült a tanultakat harmonikusan beillesztenie a maga művészetébe. Ez a nagy jelentőségű fordulat többek között a C-dúr szimfónián is mély nyomot hagyott.

A gigászi küzdelmet és hősi erőfeszítést sugalló első tétel után Scherzo következik. Ez a tétel — a Magyar Televízió egykori Híradójának közismert főcímzenéje idézi első ütemeit! — mind formáját, mind kifejezésmódját tekintve Schumann szimfonikus alkotásáriak egyik remeke. A harmadik, lassú tétel költői szépsége a korai zongoraművek világát eleveníti fel, de ugyanakkor utal a Bach-tanulmányokra is: a Musikalisches Opfer reminiszcenciái tűnnek fel benne. Ezt a gondolatot a szenvedélyes és izzó zárótételben is megtaláljuk.

III. SZIMFÓNIA, ESZ-DÚR, „RAJNAI” OP. 97

(I. Lebhaft; II. Scherzo. Sehr müssig; III. Nicht schnell; IV. (Feierlich; V. Lebhaft.)

A Rajnai szimfónia — bár számozása szerint a harmadik helyen áll Schumann négy szimfóniája között — valójában a zeneszerző utolsó szimfóniája. 1850-ből való, abból az időből, amikor Schumann a Rajna melletti Düsseldorfba költözött. Mintha a nagy és áhítatos mondákkal övezett német folyó közelsége valóban hatott volna a szimfónia komponálására: a Rajna-menti táj természeti szépségei, a német népzene lírai mozzanatai át- meg átszövik a mű öt tételét. (Jellemző módon e tételek feliratának nyelve már nem a szokásos olasz, hanem német. Zongoraműveinek előadási utasításaiban is szívesebben élt Schumann a német jelzésekkel: ezek valóban pontosabban közelítik meg az ő sajátos költői világát, mint a közkeletű olasz előírások!) De a természeti benyomásokon kívül ösztönzően hatott a Rajnai szimfónia megalkotására a kölni dóm és a hozzá fűződő regényes mondavilág is.

Az első tétel nagyméretű, nagylélegzetű bevezetés, amelynek méltóságteljes hömpölygése valóban éppúgy lehet a monumentális székesegyház zenei ábrázolása, mint a hatalmas folyam közelségének élményéből fakadó természeti kép. A második tételt Schumann scherzónak nevezi, valójában azonban inkább megilletődött népdal csendül ki belőle, mint szilaj tánc. Ugyanilyen bensőséges meghatottság árad a harmadik tételből, amelyet ismét természet-élmény inspirálhatott. Míg a klasszikus szimfóniák általában négy tételesek, Schumann ezúttal még egy tétellel bővíti szimfóniáját oly módon, hogy a fináléhoz önálló előjátékot illeszt. A negyedik tétel régies hangzása és hagyományokra utaló technikája valószínűleg ismét a kölni dómra utal: egy ünnepélyes érseki beiktatás emlékét örökíti meg ezúttal Schumann. A befejező tétel ünnepi fényben ragyog. Hangulata „A költő szerelme” című, Heine verseire írott dalciklus utolsó előtti dalát idézi elénk: azt, amelyikben a költő ódon regékre emlékezik.

IV. SZIMFÓNIA, D-MOLL, OP. 120

(I. Ziemlich langsam — Lebhaft; II. Romanze. Ziemlich langsam; III. Scherzo. Lebhaft; IV. Langsam — Lebhaft.)

Ez a mű voltaképpen Schumann második szimfóniája: 1841-ben keletkezett. Schumann imádott feleségét, Clarát köszöntötte vele, születésnapján. 1841 decemberében Lipcsében be is mutatták a darabot, a zeneszerző azonban úgy döntött, hogy átdolgozza. Ezután több mint egy évtized telt el, míg a szimfónia végleges formájában elkészült és a szerző vezényletével Düsseldorfban felhangzott. Néhány hónappal később a rajnai zenei ünnepségen is előadták a művet, amelynek felelevenítéséről Schumann így írt egyik barátjának: „Arra, hogy régi szimfóniám, amelyre talán emlékszel még, ebből az alkalomból újra előkerül, nem is gondoltam volna annakidején, mikor Lipcsében hallottuk. Szinte akaratom ellenére adták most elő, de a bizottság, amely nemrég hallotta, olyan lelkesen vett rá, hogy nem ellenkezhettem. A szimfóniát egyébként teljesen áthangszereltem, természetesen sokkal jobban és hatásosabban, mint annakidején…”

A d-moll szimfónia alapkoncepciója az organikus egység. Erre vall a négy tétel tematikus összefüggése, valamint a zeneszerzőnek az az előírása, hogy a tételeket egyvégtében, megszakítás nélkül adják elő. A bevezető tétel lassú tempóban bontakozik ki egy rejtelmes hajnali derengés homályából. Ebben a bevezetésben már ott szól a szimfónia fő motívuma, amely félénk próbálkozásból fejlődik harsány és sodró erejű mottóvá. A nagyméretű tétel formai felépítésében jelentős szerepet kap a mind terjedelemben, mind tartalmában igen figyelemreméltó kóda, amely szilaj áradásával az első tétel befejezése, egyszersmind a második előkészítése. Ennek Románc a címe (a feliratok egyébként itt is német nyelvűek!). A rövid darab során bensőséges és gazdagon tagolt dallamot hallunk az oboa és gordonka kettősén. Ez keretezi a szélesebben áradó középrészt és vezet át a harmadik tételhez, az eleven lüktetésű scherzóhoz. Témája a már ismert motívum változata. A finálé nyíltan visszatér az első tétel anyagához, diadalmas dúr hangnemben oldva fel annak feszültségét és küzdelmességét.

MANFRED-NYTTÁNY, OP. 115

A romantikus zeneszerzők általában szívesen fordultak az irodalomhoz inspirációért, és fokozott mértékben tette ezt Schumann, aki pályája elején maga is írónak készült. Byron önéletrajzi jellegű Manfred című drámai költeménye különösen mélyen hatott a zeneköltőre — egyébként Lisztnek is szándékában állt a mű megzenésítése, Csajkovszkij pedig szimfóniát írt tárgyából. Schumann színpadi kísérőzenét komponált Byron költeményéhez az 1848—49-es években. A kísérőzene nyitánya mint önálló műsorszám gyakran hangzik fel hangversenyeken. Ez a nyitány a legszenvedélyesebb, legdrámaibb Schumann valamennyi zenéje között, megrázóan fejezi ki a költemény mély és bonyolult lélekrajzát. A Manfred-zenét Liszt mutatta be Weimarban 1852 júniusában; a nyitány azonban már márciusban elhangzott Lipcsében, Schumann vezényletével.