HECTOR BERLIOZ (1803—1869)
A Grenoble-környéki La Cote-Saint-André-ban született. Apja orvos volt, aki fiát is erre a pályára nevelte, és érettségi után Párizsba küldte az egyetemre (1821). Berlioz azonban inkább a zenéhez vonzódott és Lesueur tanítványa lett. Miután a Conservatoire-on több ízben pályázott sikertelenül a Római díjra, 1828-ban megrendezte első nyilvános szerzői estjét. 1830-ban (a Fantasztikus szimfónia befejezése után), Sardanapal utolsó éjszakája c. kantátájával végre elnyerte a Római díjat, Rómában azonban nem találta helyét, és félbeszakítva az ösztöndíj feltételéül szabott ott-tartózkodást, visszatért Párizsba. 1833-tól mint zeneíró és kritikus működött, és feleségül vette régi szerelmét. A házasság azonban nem sikerült, és Berlioz a 40-es évek elején Brüsszelbe, majd németországi hangversenykörútra menekült az otthoni gondok elől. Később újabb hangversenykörutat tett Közép-Európában, amelynek során Pesten is adott két nagysikerű hangversenyt 1846 februárjában. Párizsi ügyei csak 1852-ben rendeződtek valamennyire, ekkor nevezték ki a Conservatoire könyvtárosának. Családi körülményei azonban mindvégig rendezetlenek maradtak, első felesége halála után újból megnősült, de másodszor is özvegy lett, 1867-ben egyetlen fia is meghalt. 1869-ben Párizsban ért véget Berlioz mozgalmas, diszharmonikus, szomorú élete.
A művészetét alakító hatások egyik legfontosabbika a júliusi forradalom: leíró jellegű zenéjének bizarr látomásait a forradalom pátosza ihlette. Berlioz magas fokra fejlesztette a programzene művészetét, elevenné, meggyőzővé tette rendkívüli hangszín-érzékével, zseniális hangszerelő képességével azt a műfajt, amelyet mesterétől, Lesueurtől tanult. Ugyanakkor azonban — a bőség zavarában — nem válogatta meg kényes ízléssel a rendelkezésére álló zenei anyagot, és így legtöbb művében a zseniális és a triviális szinte átmenet nélkül váltakozik.
FANTASZTIKUS SZIMFÓNIA [EPIZÓDOK EGY MŰVÉSZ ÉLETÉBŐL] OP. 14
(I. Álmok, szenvedélyek. Largo — Allegro agitato e appassionato assai; II. Bál. Valse. Allegro non troppo; III. Jelenet a mezőn. Adagio; IV. Menet a vesztőhelyre. Allegretto non troppo; V. Boszorkányszombat. Larghetto — Allegro.)
Huszonhét éves fővel, zeneszerzői pályája biztató kezdetén mutatta be Berlioz Párizsban, 1830-ban Fantasztikus szimfóniáját. Nyilvánvalóan Beethoven Pastorale-szimfóniájának hatására alkotta meg a maga — ugyancsak öttételes — programzenei képsorozatát. Míg azonban Beethovent a természet ihlette, hogy művében „inkább az érzelmek kifejezését, mint festészetet” adjon, Berlioz szimfóniájának keletkezésében egy sorsdöntő szerelem játszott szerepet. Nem is annyira az érzelem ösztönözte, mint a parancsoló kényszer, hogy megszabaduljon a reménytelennek tűnő vágyakozás gyötrelmeitől. Zenében, sőt, tulajdonképpen egyetlen dallamban fejezte ki szenvedélyét és szenvedését. Ez az egyetlen dallam, a híres „idée fixe” az imádott nő alakját eleveníti meg különböző látomásokban. A szimfónia — valóban fantasztikus — történései köré Berlioz nem kevésbé bizarr keretet képzel: Egy ifjú művész szerelmi bánatában öngyilkosságot követ el, az ópiumtól várt halál helyett azonban csak az a kábulat következik be rajta, amit a méreg mámora okoz. Ebben a kábulatban éli át szerelmének sejtelmes-tragikus történetét, az imádott nő lényének — illetve a hozzá kapcsolódó dallamnak — megannyi átalakulását. A szimfóniához Berlioz részletes programot adott, ez segíti hozzá a hallgatót, hogy az önmagukban is érdekesen megformált részletek között összefüggést találjon.
Az első tételt („Álmok, szenvedélyek”) a múlt század első évtizedeiben divatos világfájdalom hatja át. Itt szólal meg első ízben a fixa idea dallama. A második tételben Berlioz a keringő hangjaival kelti életre annak a bálnak vidám és érzelmes képét, amelyen ismét feltűnik szerelmese arca, illetve már ismert zenei névjegye. A harmadik tétel utal a leghatározottabban a Pastorale szimfónia hatására („Jelenet a mezőn”). Berlioz azonban nem éri be az érzelmek kifejezésével, ő határozottan festői hatásra is törekszik természeti idilljében, amely a szimfóniában hagyományos lassú tétel funkcióját tölti be. A következő két tétel azonban már meghaladja a klasszikus szimfónia terjedelmét, de annak hangulati egyensúlyát is felborítja a démoni látomások kegyetlenül realisztikus megjelenítésével. A „Menet a vesztőhelyre” zord és fenyegető muzsikájában a fixa idea a halálraítélt utolsó gondolataként bukkant fel, majd a „Boszorkányszombat” fináléjában mint önmaga torzképe tűnik fel ismét. Berlioz ez alvilági tombolásba beleszőtte a Dies Irae gregorián dallamának jellegzetes képletét is. A rajongásig szeretett eszménykép és a hozzá fűződő nemes érzelem bukásával ér véget a Fantasztikus szimfónia.
HAROLD ITÁLIÁBAN, OP. 16
(I. Harold a hegyekben. A melankólia, boldogság és öröm jelenetei. Adagio — Allegro; II. Esti imájukat éneklő zarándokok menete. Allegretto; III. Az Abruzzók egy hegylakójának szerenádja kedveséhez. Allegro assai; IV. Rablók orgiája. Emlékezés letűnt jelenetekre. Allegro frenetico.)
A Harold Itáliában Berlioz fiatalkori alkotása: 1834-ből való. Különös műfajának ötletét — szimfónia brácsaszólóval — külső indíték adta: Paganini megrendelése. A zeneszerző ekkor már túl volt a Fantasztikus szimfónia komponálásán, és ennek mintájára tervezte újabb szimfonikus programzenéjét is.
A négytételes szimfónia Berlioz itáliai élményeit dolgozza fel. Az önvallomás azonban nem közvetlenül nyilatkozik meg a műben, hanem egy másik önvallomás álruhájában: a zeneköltő Byron Haroldjának alakja mögé rejtőzik el és a mélabús hős kalandjainak elbeszélésébe szövi bele saját élményeit. Byron Haroldját teszi meg a szimfónia főhősének, de közben önmagáról vall; Harold olasz útjának ürügyén a maga benyomásait mondja el az Abruzzókban megismert tájakról és emberekről. A Fantasztikus szimfóniában egyetlen motívummal jelképezte hősének szenvedélyes szerelmét; a Harold-szimfóniában a hős megjelenítését egyetlen hangszerre, a szólóbrácsára bízza. Ezt a technikát később Richard Strauss is kipróbálta néhány szimfonikus költeményében.
A Fantasztikus szimfónia útján halad Berlioz a mű epikus anyagának elrendezését illetően is. Ismerős a természeti idill és a fékevesztett orgia egy-egy zsánerképben való ábrázolása. A szimfónia befejező tételében — mint címe is jelzi — visszatérnek az előző tételek dallamai.
LEAR KIRÁLY — NYITÁNY, OP. 4
Berlioz 1831-ben — több sikertelen próbálkozás után — elnyerte a párizsi Conservatoire megtisztelő zeneszerzői kitüntetését, a Római díjat. Ahhoz azonban, hogy a feltételek értelmében hosszabb időt töltsön a római Medici villában, nem volt kedve, és hamarosan otthagyta e csodás környezetet, hogy visszatérjen Párizsba. Útja Nizzán keresztül vezetett, ahol — mint naplójában írja — élete legszebb húsz napját töltötte, és ahol a Lear király nyitányt írta. Ezzel a korai művével sikerült folytatnia a Beethoven által megteremtett drámai nyitány műfaját; a pompás hangszerelés és kifejező zenei anyag bepillantást nyújt Shakespeare tragédiájának világába.
BENVENUTO CELLINI — NYITÁNY, OP. 23
1838-ban fejezte be Berlioz Benvenuto Cellini című háromfelvonásos operáját, amelyből a párizsi bemutatón egyedül a nyitány aratott sikert. A zenekari műben két témát idéz az operából, amely a reneszánsz legendás hírű művészének és a pápai kincstárnok leányának kalandos szerelmi történetét dolgozza fel.
RÓMAI KARNEVÁL — NYITÁNY, OP. 9
A Római karnevál című nyitányt Berlioz 1844-ben komponálta. A darab eredetileg Benvenuto Cellini közzenéje volt. Felidézi az opera karneváli jelenetét és első felvonásának szerelmi kettősét. Egyébként ez a nyitány — a modern zenekari hangzás ragyogó példája — egyike Berlioz legegységesebb, művészi törekvéseiben legsikerültebb kompozícióinak.
BEATRIX ÉS BENEDICT — NYITÁNY
A Beatrix és Benedict című operát Berlioz élete végén Shakespeare Sok hűhó semmiért című vígjátéka nyomán írta. Ez volt utolsó alkotása, a partitúrát 1862-ben fejezte be. A nyitány az egész darab ötletgazdagságát, szellemességét, egyben érzelmi mélységét is magába sűríti.
RÓMEÓ ÉS JÚLIA, OP. 17
A Rómeó és Júlia című drámai szimfóniát — nagyzenekarra, énekkarra és szólóénekre — Berlioz, Shakespeare tragédiája nyomán Emile Deschamps szövegére írta. A művet keletkezése évében, 1839-ben ő maga vezényelte a párizsi bemutatón.
Berlioz még tanuló évei alatt lelkesen foglalkozott a zenés dráma olyan kiváló alkotásaival, mint Gluck Taurisi Iphigéniája, Spontini Vesztaszűze, Weber Bűvös vadásza. Az a körülmény azonban, hogy a maga első operája, a Benvenuto Cellini az 1838-as párizsi bemutatón megbukott, hosszú időre elvette a kedvét és bátorságát újabb opera írásától. Pedig a Rómeó és Júlia már esztendők óta dédelgetett zenei témája volt. A megvalósításhoz azonban meg kellett keresnie a legalkalmasabb kifejezési formát, amit végül a drámai szimfóniában talált meg. A mű előadása nagyzenekart, énekkart és énekes szólistákat vesz igénybe, a zeneszerző azonban a partitúra előszavában nyomatékosan kijelenti, hogy a darab nem hangversenyopera és nem kantáta. A Rómeó és Júlia zenéje valóban egyaránt él az opera, oratórium és szimfónia kifejezési eszközeivel. A zeneszerző legfontosabb mondanivalóját — a drámai megjelenítését és az érzelmek tolmácsolását — a zenekarra bízza. Énekszólamait főként a hallgató figyelmének ébren tartására használja.
A mű négy tételből, továbbá az ezek elé illesztett zenekari bevezetésből és vokális prológusból áll. Shakespeare tragédiájának eseménysorát Berlioz a következőképpen osztja fel a mű egyes részei között:
Zenekari bevezetésében az ellenséges Montague és Capulet házakat mutatja be. Verona hercege feloszlatja a verekedők csoportosulását, és halálbüntetést hirdet minden további rendbontóra. Ezután a prológ következik. A kórus elbeszélésébe Berlioz beleszövi az első tétel báli motívumát és a második tétel szerelmi jelenetének dallamát. Az altszóló strófikus dala a szerelem dicséretét zengi, majd Mercutio elbeszélése következik Mab álomtündérről (tenorszóló). A szimfónia első tétele lassú zene, Rómeó mélabús álmodozásait és Júliával való első találkozását énekli meg. A tétel Capuleték báljának mozgalmas forgatagával záródik. A második tétel éjjel játszódik, Capuleték kertjében, a bál után: a szerelmesek megindító kettősét és búcsúját foglalja magában. A harmadik tétel Mab királynő, az álomtündér varázslatos birodalmát ábrázolja. A scherzóba két közjáték ékelődik, Júlia temetésének és a visszatérő Rómeónak, valamint a szerelmesek halálának tragikus jelenetei. A szimfónia legnagyobb szabású darabja a zárótétel. Itt a zeneszerző az együttes hangzását impozánsan fokozza. A jelenet színhelye a kripta, ahol Lőrinc barát kibékíti a Montague és Capulet nemzetséeet és e1beszéli a fiatalok fájdalmas történetét. A két család békességet fogad egymásnak.
