LISZT FERENC (1811—1886)

A nyugat-magyarországi Doborjánban (Raiding) született. Apja, az Esterházy-uradalom gazdatisztje korán felismerte a gyermek kivételes zenei tehetségét, és minden lehetőséget megragadott kibontakoztatására. Liszt kilenc éves korában már nyilvánosság előtt zongorázott Sopronban és Pozsonyban, majd hamarosan műpártolók vállalták külföldi taníttatását. 1822-ben Bécsben mutatkozott be, ahol Beethoven is felfigyelt rá. Bécsben Czernytől és Salieritől tanult. Itt jelent meg nyomtatásban első műve, variációi ugyanarra a Diabelli-témára, amelyekre Beethoven híres zongoraművét írta. A következő évben Párizsban a Conservatoire-ra kérte felvételét, ezt azonban, külföldi lévén, a Cherubini igazgatása alatt működő nagyhírű intézményben megtagadták tőle. Zeneelméletet, ellenpontot magánúton tanult Paer és Reicha vezetésével, közben hangversenykörútra indult. Londoni bemutatkozását számos újabb meghívás követte Franciaországba, Svájcba, és ismét Angliába. Műsorán többnyire a népszerű operákra írt ábrándok, csillogó parafrázisok szerepeltek. Közben apja elhunyt, és a tizenhat éves Lisztnek egyedül kellett gondoskodnia magáról és édesanyjáról. 1827-ben egy időre Párizsban telepedett le, ahol, mint a társasági élet ünnepelt hőse, megismerkedett a szellemi élet kiválóságaival és ugyanakkor a forradalom tanaival is. Chopintől a zongorajáték árnyalatait tanulta el, Berlioztól a zenekari nyelvet és a programzene új vívmányait. Paganini hegedűtechnikájának bravúros eszközeit a maga zongorajátékában hasznosította. 1835—39 között romantikus szerelmével, D’Agoult grófnéval Svájcot és Olaszországot járta be: ezeknek a festői benyomásoknak emlékét őrzi Vándorévek című zongoraciklusa. A harmincas évek végén újabb hangversenykörutakra indult, bejárta egész Európát, Portugáliától Oroszországig. Az 1838-as pesti árvízkatasztrófa károsultjait Bécsben rendezett hangversenyeinek jövedelmével segítette meg. Ugyanilyen bőkezűen járult hozzá néhány évvel később a bonni Beethoven-emlékmű létrehozásához. Az oroszországi hangversenykörutak során megismerkedett a megújhodott orosz zene alkotóinak művészetével és az új szerelmet jelentő Carolyne Wittgenstein hercegnővel. A negyvenes évek elején Weimarban az udvari színház karmestere lett. Mint tevékeny és az újért lelkesedő, vezető posztot betöltő muzsikusnak, nemegyszer nyílt alkalma az ígéretes tehetségek felkarolására, ösztönző pártfogására. Bemutatta többek között Wagner három korai operáját (Lohengrin, Tannháuser, Bolygó hollandi) és Berlioz Benvenuto Cellini-jét. Közben Európa minden részéből zarándokoltak hozzá a zongoraművész-jelöltek, hogy tanítsa őket.

Liszt élete utolsó évtizedeit Weimar, Róma és Budapest között osztotta meg. A budapesti Zeneakadémia első éveiben készséggel segítette a magyar zenekultúra újonnan kialakuló központját, és szívesen vállalta, hogy az év néhány hónapjában itt tanítson.

Ő maga tulajdonképpen már a weimari letelepedés óta visszavonult a koncertezéstől, bár alkalmilag olykor még pódiumra lépett. Életcélját azonban végérvényesen a zeneszerzésben látta. A weimari évek alkotói termése jelentős mértékben eltér az egykori világjáró zongoravirtuóz műveinek stílusától. A tetszetős csillogás és ördöngös technika eltűnt ezekből a kompozíciókból, hogy helyet adjon az újat kereső — harmóniai szempontból egyre merészebb, formai szempontból egyre egyszerűbb, mondanivalóját tekintve egyre mélyebb — alkotásoknak. Az egy témára épült zongoraversenyek, a h-moll szonáta monumentális tömbje, a Haláltánc-változatok keserű hangja, a Faust-szimfónia drámai víziója egy-egy állomás e fejlődés útján. A kései zongoraművek: az utolsó Elfelejtett keringők, a végtelen magány ihletéből született vad és nyers Csárdások pedig egyre meredekebben ívelnek e muzsika kései örököse és folytatója, Bartók felé. Az a Liszt, aki 75 éves korában Bayreuthban elhunyt, valóban közvetlen előde volt Bartóknak.

AMIT A HEGYEN HALLANI

1833-ban, két évvel azután, hogy Liszt Párizsban meghallgatta Berlioz Fantasztikus szimfóniáját, maga is elkötelezte művészetét a szimfonikus költemény új műfaja, a programzene új kifejezési formája mellett. 1834-ben így írt Berlioz Harold-szimfóniájáról: „A lélek meghatározhatatlan benyomásait egy kitűzött terv, amelyet a fül éppúgy fogad magába, mint a szem egy képsort, határozott benyomásokká formálja. A művész, aki ennek a műfajnak művelőjévé válik, abban az előnyben részesül, hogy valamennyi érzelmet, amit a zenekar oly erőteljesen ki tud fejezni, egy bizonyos költői folyamathoz kapcsolhatja.”

Az úgynevezett Hegyi szimfóniát Victor Hugo Ce qu'on entend sur la montagne című költeménye nyomán komponálta Liszt, korábbi vázlatait 1849-ben hangszerelte meg, majd a bemutató után 1854-ben átdolgozta a művet. A zenemű programját Liszt így fogalmazta meg: „A költő két hangot hall: az egyik mérhetetlen pompával zengi az Úr dicséretét — a másik tompa, telve fájdalommal, sírással és átkozódással. Egyiket a természet mondta ki, másikat az emberiség! A két hang addig küzd egymással, keresztezi egymást és olvad egybe, míg végül mindkettő áhítatos szemlélődésben oldódik fel és cseng ki.”

A „két hang” a szimfonikus költemény két „vezérmotívuma”.

LES PRÉLUDES

Az „Előjátékok” című szimfonikus költemény a negyvenes évek végén keletkezett, bemutatója 1854-ben zajlott le. Ösztönzője Alphonse de Lamartine „Költői elmélkedések” című műve volt. A programot Liszt az alábbi szavakban fogalmazta meg: „Mi más az életünk, mint előjátékok sorozata ahhoz az ismeretlen énekhez, amelynek első ünnepélyes hangját a halál csendíti meg?” A szimfonikus költemény gondolatmenete ezután felsorakoztatja az emberi élet különféle szakaszait, a szerelem hajnalától a természet felemelő élményén keresztül a harci riadó szilaj mámoráig: megannyi érzelmi tetőpont, megannyi lázas akarat, az élet igenlésének és meghódításának hőskölteménye.

A darabhoz Liszt az előre mutató romantika valamennyi újítását felhasználja, a jellegüket változtató, ám eredendően azonos arculatú témáktól kezdve a dús és fényes hangszerelési és harmóniai effektusokig. Méltán egyike a zeneszerző legnépszerűbb zenekari műveinek.

TASSO

A Tasso, Panasz és Diadal című szimfonikus költemény megírására az 1849-es weimari ünnepségek — Goethe születésének századik évfordulója! — ösztönözték a zeneszerzőt. A weimari színház ebből az alkalomból előadta Goethe Tasso című drámáját. Liszt eredetileg ehhez a drámához kívánt nyitányt írni, a bevezetőzene azonban végül is nagyszabású, Byron nyomán készült szimfonikus költeménnyé nőtt, amely a tragikus sorsú költő-hős emberi és művészi sorsát énekli meg. A Lamento: a mesterművek megalkotásának időszaka, a félreismerés, az őrültnek vélt Tasso ferrarai éveinek kínjai az Este-család szolgálatában. A Trionfo: a költővé koszorúzás, a dicsőség és megdicsőülés Rómában. Ferrara és Róma mellett azonban Liszt arra a városra is emlékezik, ahol Tasso művészete elevenen él a nép lelkében évszázadokkal a költő halála után is: Velencére. A velencei halászok úgy éneklik a Megszabadított Jeruzsálem sorait, mint a népdalt, és ez a dallam, amely nemzedékeken át élt, eljutott Liszthez is: velencei hajósének lett a Tasso című szimfonikus költemény fő motívuma. Ezzel fejezi ki Liszt a Ferrarában sínylődő poéta bánatát, lázadását, az Este-udvar lovagi előkelőségét, de ugyanezt a dallamot alkalmazza a megdicsőülés hatalmassá fejlesztett tetőpontján is. Liszt maga így ír a szimfonikus költemény előszavában: „Tasso Ferrarában szeretett és szenvedett, Rómában megdicsőült, Velencében pedig mindmáig él a nép dalaiban.”

PROMETHEUSZ

1850-ben Liszt nyitányt és több kórustételt komponált Herder A láncaitól megszabadított Prometheusz című drámájának előadásához. Utóbb a nyitányt mint önálló szimfonikus költeményt adta ki. A műhöz adott programjában Beethoven programzenei esztétikájával rokon nézeteket vall, mikor úgy véli: elegendő, ha a zene hangulatokat érzékeltet. A mű zenei anyagában több karakterisztikus témával jelzi ezeket: Prometheusz erőteljes és dacos motívuma mellett hangot kap a panasz és megváltás témája, majd egy fugatóban feldolgozott téma, amely a hős belső átváltozását, jellemének fejlődését szimbolizálja.

MAZEPPA

A tragikus sorsú kozák hadvezér már a fiatal Liszt képzeletét foglalkoztatta: op. 1-ként megjelent tizenkét zongoratanulmánya között (1827) megtalálható a Mazeppa című zongoraetűd (1840) eredeti verziója is. A témából 1851-ben szimfonikus költeményt alkotott, amelynek irodalmi forrása Victor Hugo Mazeppa című költeménye volt. Ebben Liszt bizonyos mértékig túlmegy Beethoven „mehr Ausdruck der Empfindung als Malerei” elvén és nem tud ellenállni az illusztratív ábrázolás csábításainak. A lóhoz kötözött Mazeppa tehetetlen vergődését, a megvadult állat iszonyú rohanását, végül a csodával határos megmenekülést és diadalt a szimfonikus költemény zenéje realisztikusan és igen hatásosan ábrázolja.

ORFEUSZ

Az Orfeusz, a negyedik Liszt tizenkét szimfonikus költeményének sorában, 1853—54-ből való. Megalkotására részben Gluck remekműve inspirálta a zeneszerzőt, részben egy etruszk váza, amelyet a Louvreban látott, és amelynek díszítése az ókori görög mondavilág híres dalnokát ábrázolta. Lisztet az Orfeusz-témában nem az alvilágot meghódító pásztor-félisten tragédiája ragadta meg, hanem az Orfeusz alakjában testet öltött jelkép: a művészet eszméje. A zene hatalmát, a halál törvényén is diadalmaskodó erejét és egyben a művész elhivatottságát, eszméiért vívott harcát kívánta ebben a szimfonikus költeményében kifejezni.

HUNGÁRIA

Az 1854-ben írt Hungária című szimfonikus költemény nem konkrét program alapján íródott. Tartalma nyilvánvalóan Liszt hazafias magyar érzése, amelyet élete folyamán mindig és mindenütt hangsúlyozott. A mű dallamvilága, ritmikája, színes hangszerelése a zongorára írt Magyar Rapszódiák mellett jelentősen hozzájárult Liszt magyarországi népszerűségéhez. A mű egyébként Vörösmarty Liszthez írt ódájának viszonzása.

FAUST-SZIMFÓNIA

(I. Faust. Lento assai — Allegro impetuoso; II. Gretchen. Andante soave; III. Mephistopheles. Allegro vivace, ironico; IV. Andante mistico.)

A Faust-szimfónia Liszt egyik legjelentősebb, a legtávolabbi jövőbe mutató nagyzenekari alkotása. Goethe Faustjának problematikája régóta foglalkoztatta a zeneszerzőt, de a kérdés filozófiai mélységét csak akkor próbálhatta meg zenében kifejezni, mikor már túljutott ifjúkorának kísérletező korszakán; mikor életét végérvényesen az alkotó munkának szentelve, bátran nyúlt új eszközökhöz, és olyan formát teremtett, amely alkalmas lehetett a Faust-téma feldolgozására. Liszt Faust-ábrázolása nem éri be a programzenei ábrázolások lehetőségeivel. Ő nem Faust regényes életútjának megjelenítésére vállalkozik, hanem az alkotó, küzdő ember belső vívódásainak kifejezését tekinti művészi céljának. Így kovácsolódik megbonthatatlan egységgé a kompozíció három — mint Liszt nevezte —„jellemképe”. Az első tétel címe: Faust. Lassú bevezetés mutatja be a hős két alapvető jellemvonását, a töprengő magábamélyedést és a tettre való eltökéltséget. Ez utóbbiban szöveg nélkül is mindenki számára nyilvánvalóan tolmácsolja Goethe szavait: „Im Anfang war die Tat” (Kezdetben volt a tett). A tétel főrésze drámai összecsapásoktól mozgalmas, végső kicsengése a diadalé és elszánásé. A lassú tétel címe: Gretchen. Nemesen daloló muzsikája Bellini törékeny finomságú belcantóját idézi. A Mefisztóról elnevezett harmadik tételben Faust arcvonásait eltorzítva, szinte darabokra törve idézi elénk a zeneszerző. A korábban hősünket jellemző dallamok arányai eltolódtak, kifejezésüket megmásította a sátán gúnyos kacaja, démoni tagadása. Csak Margit lénye állhat ellen ennek, az ő profilja töretlen marad a harmadik tétel során is.

Az 1854-ben komponált szimfóniához Liszt három évvel később énekkari finálét illesztett. Akárcsak Beethoven IX. szimfóniájában, a Faust-szimfónia befejezésében is az emberi hang nemes szárnyalása uralkodik, amely Margit dallamából szőtt költői tenorszólót vesz körül megbékítő, humánus zengéssel.

DANTE-SZIMFÓNIA

(I. A Pokol; II. A Purgatórium; III. Magnificat.)

Dante trilógiájával Liszt első ízben akkor foglalkozott, amikor a Vándorévek című zongora-sorozat Olaszország című második kötetének fantázia-szonátáját („Dante olvasása után”) megírta. Több mint tizenöt év elteltével másodszor is visszatért az Isteni színjáték témájához, ezúttal háromrészes zenekari műben dolgozta fel. Az első rész (A Pokol) zenéjéhez a Pokol kapujának felirata („Énrajtam jutsz a kínnal telt hazába”) adta az ösztönzést, de belekomponálta Liszt a zenekarba a költemény e részletének másik híres sorát is („Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”). Ez a mottó a tétel befejezésénél is visszatér, előbb azonban megelevenedik a hallgató előtt az örök kárhozatra ítélt szerelmesek, Paolo és Francesca alakja.

A második rész (A Purgatórium) a tisztítótűzben üdvösségükre váró lelkek vergődésének panaszos muzsikáját szólaltatja meg. A tétel tetőpontján nagyszabású fúga hangzik fel.

A szimfónia harmadik része, A Paradicsom, nem készült el. Helyette Liszt női karra és zenekarra írt Magnificat-tal fejezte be a megdicsőülés költeményét.

KÉT EPIZÓD LENAU FAUSTJÁBÓL

Liszt ezt a művét 1860-ban írta. Néhány évvel korábban már foglalkozott a Faust-témával: akkor Goethe drámai költeménye ihlette szimfónia komponálására. Ezúttal nem a tragédia filozófiai mondanivalójának zenei kifejezésére vállalkozott, hanem két karakterisztikus jelenetet örökített meg. Az első jelenet címe: Éji menet. A darab határozott programot jelenít meg, Faust éjszakai találkozását a zarándokok csoportjával. A második epizód (Tánc a falusi kocsmában) Mefisztó keringő címen mint zongoradarab vált népszerűvé. A falusi kocsmában lezajló táncmulatság inkább hátborzongató, mint vidám jelenete ennek a muzsikának. Faust, aki Mefisztóval együtt betér a falusi ivóba, megpillantja egy leány bájos alakját és beleszeret. Mefisztó hegedűjén megbabonázó keringőt játszik, és a mit sem sejtő leányt démoni bűvöletébe ejti.