RICHARD WAGNER (1813—1883)

Lipcsében született. Első maradandó zenei élményei Drezdához és Lipcséhez fűződtek: Weber, illetve Beethoven műveit ismerte meg ezekben a városokban. Lipcsében egy ideig a Nicolai Schule növendéke volt, majd az egyetemre is beiratkozott. 1833-ban színházi karmester lett. Rövid idő alatt jó néhány német színpadot megismert és tapasztalatait későbbi alkotói pályáján értékesítette. Első operái (Rienzi, 1838—40; A bolygó hollandi, 1841.) e kalandos vándorélet tanulságait egyesítették a francia nagyoperai stílussal, amelyet Párizsban sajátított el. Az itt töltött időszak Meyerbeer és Berlioz hatásának nyomait hagyta Wagner művészetén: Meyerbeertől a nagyszabású színpadi jeleneteket, Berlioztól a hangszerek kifejező, festői effektusait sajátította el. A Tannhäuser (1843—44) már Wagner egyéni útját jelzi, amelynek a Grál-mondát feldolgozó Lohengrin (1846—48) a folytatása. 1842-ben drezdai udvari karmester lett, az 1849-es forradalmi megmozdulások alkalmával azonban kompromittálta magát a hatóságok előtt, s menekülnie kellett. Svájcban telepedett le. A ötvenes évek elején elméleti írásokkal foglalkozott, miközben — szerelmi bonyodalmak és családi viszályok között — a Nibelung-monda feldolgozásának tervét megérlelte. Mathilde Wesendonkhoz fűződő heves és boldogtalan szerelmét a Trisztán és Izolda című operában tette halhatatlanná (1857—59). Majd felesége halála után újabb érzelmi konfliktusba bonyolódott azzal, hogy megszerette és utóbb nőül vette Cosimát, Liszt Ferenc leányát, Bülow feleségét. Ezúttal ismét egy remekműben „vezette le” az érzelmek viharát, ez azonban már nem a reménytelenség és halál költői megfogalmazása, hanem az érett bölcsességé és egyben a német nemzet öntudaté: A nürnbergi mesterdalnokok (1862—67) Wagner legragyogóbb, legszellemesebb operája, amelyben nemcsak a derűs ifjúi szerelem és a bölcs öregkori rezignáció kap hangot, hanem a maradiság, vaskalapos gáncsoskodás kíméletlen karikatúrája is.

Ebben az időben már tisztán látta, hogy élete célja a Nibelung-sorozat méltó előadására rendeltetett színház létrehozása. Ehhez a nagyratörő tervhez hatékony segítséget kapott a bajor királytól, akiben Wagner rajongó és bőkezű pártfogóra lelt. Az ő támogatásával épülhetett fel a bayreuthi Festspielhaus, a német mitológia e roppant ciklusának temploma, a wagneri életműnek szentelt zarándokhely. A színházat, melynek alapkövét maga Wagner helyezte el ünnepélyes külsőségek között, 1876-ban nem kevesebb fénnyel avatták fel.

Utoljára a keresztény mitológia köréből merített Parsifal-témát dolgozta fel Wagner, ezt a művet élete utolsó előtti esztendejében mutatták be. 1883-ban Velencében halt meg a zenés dráma egyik legnagyobb alakja.

RIENZI — NYITÁNY

Rienzi című operáját — két kudarcot vallott színpadi kísérlet után — E. L. Bulwer regénye nyomán komponálta Wagner 1838—40-ben. A történelmi tárgyú mű az utolsó római tribun tragikus életét beszéli el, kiválóan alkalmas téma látványos, fordulatos, érdekfeszítő nagyopera komponálására. A szonátaformájú nyitány az opera jellegzetes témáit dolgozza fel.

A Rienzi valóban „nemzetközi” pályát futott be, mindjárt keletkezése idején: Wagner Rigában kezdett hozzá az opera írásához, Párizsban fejezte be, és végül is Drezdában mutatta be 1842-ben, óriási sikerrel.

FAUST — NYITÁNY

Már Mozart életrajzából jól ismerjük a Párizsban szerencsét próbáló német muzsikus kálváriáját, aki a világ fővárosának csillogó és rideg nagyvonalúságában fájdalmas eszméléssel ébred a maga német-voltának tudatára. Párizs, amely befogadta és naggyá tette Gluckot, Meyerbeert, Offenbachot, szórakozottan fordult el Mozarttól és közömbös maradt Wagner iránt. A Párizsban töltött 1840-es esztendő anyagi gondjai, hiábavaló törekvései és megaláztatásai között Wagner a Faust-nyitánnyal (Eine Faust-Ouverture) tesz hitet első ízben tudatosan vallott németsége mellett. A mű mottójául Goethe Faustjának néhány sorát választotta, az ördöggel szövetségre készülő hős kétségbeesett monológjának egy részletét:

„Der Gott, der mir im Busen wohnt,

Kann tief mein Innerstes erregen;

Der über allen meinen Kräften thront,

Er kann nach aussen nichts bewegen;

Und so ist mir das Dasein eine Last,

Der Tod erwünscht, das Leben mir verhasst.”

Isten, ki lelkemben lakik,

Meg tudja bensőmet ragadni,

Minden erőmön ő uralkodik,

S kifelé nem tud mégse hatni;

És így a lét gyűlölt teher nekem,

Már csak halni kívánok, élni nem.

(Sárközy György fordítása)

A Faust-nyitány tulajdonképpen egy töredékben maradt szimfónia első tétele, amelyet 15 évvel később, Svájcban újból átdolgozott Wagner. A mű magvát — a későbbi Liszt-féle Faust-koncepcióhoz hasonlóan egy központi gondolat képezi. Gretchen alakját ugyan a második tételben szándékozott megmintázni Wagner, mégis, a szelíd és bájos nőalak dallama már itt is feltűnik, gyengéd lírával derítve fel a mű magányba vesző, mélyen kétségbeesett hangját. A Faust-nyitány középutat jelent a korai Wagner-művek francia nagyoperai stílusa és az érett alkotások zenei nyelve között. Nemes romantikájának pátosza minden bizonnyal hatott Liszt hasonló tárgyú kompozíciójára.

A BOLYGÓ HOLLANDI — NYITÁNY

1839 nyarán Wagner menekülésszerűen távozott Rigából. Útja a tengeren át vezetett vitorláshajóval Londonba, innen Párizsba. A viszontagságos tengeri utazás egy életre szóló félelmetes élményt jelentett a zeneszerzőnek. A hajósoktól hallotta a bolygó hollandi mondáját, amely a viharos tengeren megelevenedett képzeletében. Utóbb Heine novellája alapján formálta meg operájának hősét, a tengerek boldogtalan, elátkozott hajósát. A mű bemutatója 1843-ban volt Drezdában.

A nyitány a dráma történésének lényegét sűríti, és egy-egy motívummal szereplőinek jellemét is megrajzolja. Mint az egész darabon, ezen a zenekari szonátatételen is mindvégig érezzük a tenger iszonyú hatalmát, amellyel a zeneszerző az áldozatos szerelem „megváltás”-dallamát állítja szembe.

TANNHÄUSER — NYITÁNY

A Tannhäuser-témával Wagner már párizsi tartózkodása idején, 1841-ben foglalkozott. A következő évben Vénusz-hegy címen megírta a szövegkönyv első vázlatát; 1845-ben, mint drezdai udvari karmester fejezte be az opera komponálását. Ugyanebben az évben be is mutatta a művet.

Az opera nyitánya a mű alapvető témáiból épült fel. A zarándokok kórusának és a Vénusz-hegy jellegzetes motívumainak ellentéte támasztja a darab konfliktusát, amelyből a zarándok-téma, illetve az általa jelképezett erkölcsi magasrendűség kerül ki győztesen.

LOHENGRIN — ELŐJÁTÉK

A Tannhäuser mondával egyidejűleg ébredt fel Wagner érdeklődése a Lohengrin-mítosz iránt is. A Lohengrin című operát 1848-ban fejezte be, Wagnernek azonban a közbejött forradalmi eseményekben vállalt szerepe következtében el kellett hagynia Németországot. A Lohengrint 1850-ben Liszt mutatta be Weimarban, a zeneszerző távollétében. Nem merő formaság, hogy a mű elé írt zenekari darabot Wagner nem nyitánynak, hanem előjátéknak nevezi. Ezt részben a darab redukált terjedelme, részben zenei anyagának egy bizonyos témakörre való korlátozottsága indokolja. A Lohengrin-előzene nem az opera jelentősebb témáit felsoroló potpourri-nyitány többé, hanem a cselekmény egyetlen momentuma, a Szent Grál zenei szimbóluma áll a középpontjában. A zeneszerző ezúttal lemondott arról, hogy egy-egy lényeges motívummal jellemezze a dráma szereplőit, és ehelyett a mű eszmei mondanivalóját próbálja előlegezve röviden összefoglalni. Földöntúli világról, dicsfénytől sugárzó, anyagtalan boldogságról muzsikál ez az előjáték, amelynek formáját szimmetrikusan, a bevezetésnek és a befejezésnek azonos képletével oldotta meg Wagner.

TRISZTÁN ÉS IZOLDA — ELŐJATÉK ÉS lZOLDA SZERELMI HALÁLA

1854-ben kezdett hozzá Wagner a Trisztán és Izolda szövegkönyvének írásához, az operát (vagy mint a partitúra felirata nevezi: a „cselekményt”) 1859-ben fejezte be. A művet 1865-ben Münchenben mutatták be.

A Trisztán szerzője már túl volt a Nibelung-sorozat első darabjainak komponálásán: a Rajna kincsét és a Walkürt megírta már, a Siegfried kompozícióját azonban félbehagyta, hogy eleget tegyen egy dél-amerikai megrendelésnek, amely „könnyen előadható” művet kért. A belső kényszer, hogy „kiírja magából” a Wesendonk asszonyhoz fűződő reménytelen szenvedélyt, munka közben úrrá lett az alkalmi megrendelés feltételein. Wagner a zenetörténet korszakos remekművét, a romantikát végleteiben és egyben felbomlásának küszöbén reprezentáló zenéjét alkotta meg a régi kelta monda feldolgozásában.

Az előjáték a dráma legjelentősebb részletét emeli ki: a varázsital megízlelésének jelenetét. Ennek a zenének önmagából sarjadó, végtelen fokozása mindmáig utánozhatatlan (bár valósággal egész iskolát teremtett utánzóinak szándéka!) hatást kelt, olyan titkokat árul el, amelyeket a lélektan vaskos kötetekben próbál elemezni.

Végtelenül kígyózik az a dallam is, amely Izolda szerelmi halálát a varázsital előre látható tragikus következményét, a szerelmesek felmagasztosult elbukását jeleníti meg. Trisztán holtteste mellett Izolda számára is a halál hozza el ennek az érzelemnek egyetlen lehetséges megoldását.

A NÜRNBERGI MESTERDALNOKOK — ELŐJÁTÉK

Az 1862—67-ben írt Nürnbergi mesterdalnokok nagyszabású előjátékához maga a zeneszerző írta a következőket: „A mesterdalnokok ünnepélyes menetben vonulnak fel Nürnberg népe előtt; magukkal hordozzák azokat a ’leges tabulaturae’-kat, amelyeknek tartalma — a gondosan megőrzött, régi törvényekkel óvott költői forma mögött — réges-rég semmivé vált már. A hárfázó Dávid királyt ábrázoló lobogó után következik az egyetlen valóságos népi alak, Hans Sachs: az ő dalait énekli üdvözlésére a nép. De a nép köréből szerelmi sóhajt is hallunk, az után a kislány után, aki az egyik mester lánykája. Minthogy őt tűzték ki a dalosverseny jutalmául, ünnepi díszben, de aggódva és vágyakozóan küldi pillantásait szerelmese felé, aki, bár költő, de nem mesterdalnok. Az ifjú utat tör magának a tömegen keresztül. Pillantása, hangja az örök ifjúság régi szerelmi dalát suttogja. Közben a buzgó inasok gyermeteg fontoskodással zavarják meg a szerelmi vallomást. Kavarodás és zűrzavar támad. Ekkor Hans Sachs, aki megértette a szerelmi dalt, közbelép, segítő kezet nyújt a dalnoknak, és helyet csinál számára maga és a leányka között, a mesterek ünnepi menetének élén. A nép hangosan köszönti őket; a szerelmi dal a mesterek dallamára csendül fel: aggályoskodás és költészet kibékültek. »Éljen Hans Sachs!« zeng a kiáltás.”

SIEGFRIED — IDILL

Siegfried című operájának néhány motívumát dolgozta fel Wagner abban a zenekari művében, amelyet 1870-ben a maga Siegfriedjének, fiának születésekor írt. A zenemű voltaképpen szerenád Cosima asszonyhoz, aki a családi boldogság régóta áhított idilljével ajándékozta meg svájci, Triebschen-beli otthonában a zeneszerzőt. A kis zenekarra hangszerelt darabot házuk kertjében, Cosima ablaka alatt játszatta el meglepetésként — Wagner.