GUSTAV MAHLER (1860—1911)

A csehországi Kalist-ban született. A bécsi konzervatóriumban tanult, egy ideig az egyetemet is látogatta. 1880-tól kezdve mint karmester működött a monarchia kisebb-nagyobb városaiban, és ebben az évben írta első kimagasló művét (Das klagende Lied). 1888-tól 1891-ig a budapesti Operaház igazgatója volt, majd 1897-ig a hamburgi városi színház első karnagya. Működésének további állomásai: 1897—1907 Bécs, 1907—1910 New York. Bécsben halt meg.

I. SZIMFÓNIA, D-DÚR

(I. Langsam, schleppend. Im Anfang sehr gemächlich. — II. Kräftig bewegt, doch nicht zu schnell. — III. Feierlich und gemessen, ohne zu schleppen. — IV. Stürmisch bewegt.)

Az 1888-ban írt szimfónia ösztönzője Jean Paul, romantikus költő A titán című költeménye volt. E költeménynek megfelelően osztotta a zeneszerző művét két részre. Az első rész (az első két tétel) címe: „Az ifjúkor napjaiból, erények, gyümölcsök és tüskék.” A második rész (harmadik és negyedik tétel) címe „Commedia umana”. A szimfóniát 1889-ben Budapesten mutatták be a Filharmonikusok, Mahler vezényletével.

A szimfónia vallomásszerűen személyes hangját azok az utalások teszik még hitelesebbé, amelyek az 1883-ban írt Vándorlegény dalai-hoz fűződnek. E dalciklus természetélményből fakadó, megkapóan egyszerű és a népdal kevésszavú drámai feszültségét hordozó hangulatvilága hatja át az első tételt, amely a német romantikusok jellegzetes vándorló kedvét és ugyanakkor az otthon iránt érzett nosztalgiáját fejezi ki. A második tétel vaskos humorú scherzója a szilaj népi mulatságok remekmívű szimfonikus ábrázolása, amit hatásosan egészít ki az álmodozó hangú középrész. A harmadik tételben a zeneszerző eredeti humora csillan meg: a tétel fődallama a közismert „János bácsi keljen fel” kezdetű nótából került a szimfóniába, ebből kerekedik az erdő vadjainak parodisztikus gyászindulója is. Ez a részlet a giccs erőteljes korai kigúnyolása, „A vadász temetése” című egykorú metszet „méltó” kommentárja.

A finálé viharos és mozgalmas tabló, a későromantika minden hangszerelésbeli gazdagságát felhasználja. Befejezése egyben visszapillantás is: mielőtt a zeneszerző búcsút venne, még egyszer felidézi a szimfónia zenei anyagát, majd a tétel nyugtalanul cikázó fényei egyetlen ragyogó ívben hunynak ki.

II. SZIMFÓNIA, C-MOLL

(I. Allegro maestoso. Mit durchaus ernstem und feierlichem Ausdruck; II. Andante moderato. Sehr gemächlich; III. In ruhig fliessender Bewegung; IV. „Urlicht” [aus „Des Knaben Wunderhorn”]. Sehr feierlich, aber schlicht; V. Im Tempo des Scherzo's. Wild herausfahrend.)

Mahler művészetének a délnémet-osztrák későromantika bensőséges líráján, bőven ömlő szimfonikus pátoszán kívül sajátos jellemzője a népköltészethez való vonzódás. Ez nemcsak dalkompozícióira nyomja rá bélyegét, hanem nagyzenekari alkotásaira is. Mahler szimfóniái bizonyos értelemben a népdalok nyelvét beszélik, erre utalnak a gyakori idézetek: egy-egy szimfóniatétel burkoltan vagy nyíltan céloz népi ihletésű dalokra vagy népdalfeldolgozásokra.

Mahler II. szimfóniája 1894-ben keletkezett, néhány évvel azután, hogy szerzője megvált a budapesti Operaháztól. A szimfónia hangjának őszintesége, egyszerűsége a természet közelségére mutat. A szimfónia különös kettőssége ez: egyfelől a naiv keresetlenség, másfelől a monumentális mívesség mutatkozik meg rajta — ez a kettősség egyébként Mahler egész művészetére jellemző.

A c-moll szimfóniában a zeneszerző elveti a klasszikus négytételes koncepciót. Az öttételes mű előadását rendszerint két részletben valósítják meg, az első tétel után tartva nagyobb szünetet. Az első tételt Mahler egyik méltatója olyan freskók sorozatához hasonlítja, amely előtt gyorsan haladunk el! A második tétel egyszerű és vidám tánctétel, a német Ländler népszerű formája, amelyet viharos középrész szakít félbe. A harmadik tételben Mahler egy régebbi dalára utal: a „Des Knaben Wunderhorn” népköltészeti gyűjteményből vett szövegre írott sorozata hatodik dalát (Páduai Szent Antal prédikál a halaknak) szőtte bele a szimfóniába. Ezt megszakítás nélkül (attacca) követi a negyedik tétel, amely a fenti gyűjtemény utolsó dalának címét viseli: Urlicht (ősfény). A dalt alt-szólista adja elő, mintegy közjáték gyanánt készítve elő a finálét. Ez a tétel a hatalmas mű nem kevésbé impozáns befejezése. Válogatott hangzási effektusokkal éri el a zeneszerző a kívánt hatást (például azzal, hogy a négy trombitát négy különböző helyen elhelyezett muzsikus szólaltatja meg), általában a legaprólékosabb előírásokkal ügyel a hangszínek árnyalataira. A befejezés előtt énekkar is felhangzik, bölcselkedő-vigasztaló, igazi későromantikus harmóniákban gazdag éneke mintegy dicsfényt von a sugárzó finálé köré.

III. SZIMFÓNIA, D-MOLL

(I. Kräftig. Entschieden. II. Tempo di Menuetto. Sehr müssig; III. Comodo. Scherzando. Ohne Hast; IV. Sehr langsam. Misterioso; V. Lustig im Tempo und keck im Ausdruck; VI. Langsam. Ruhevoll. Empfunden.)

A század utolsó éveiben Mahler szimfóniái megszakítás nélkül követik egymást. A II. szimfónia után alig egy évvel, 1896-ban elkészült a III., amelyet ugyanez év decemberében Hamburgban mutattak be. A zenekarhoz itt már altszóló, fiú- és női kar is járul; a tételek száma ismét megnövekedett eggyel az előző szimfóniához képest. Az első tétel az eddigieknél is terjedelmesebb, egymaga kiteszi egy klasszikus szimfónia teljes játékidejét (több mint 40 perc!). Mahler programja szerint „Pán isten ébredését, a nyár bevonulását” ábrázolja. A tétel valóban indulózene, meglehetősen heterogén elemekből összeállítva. A második tétel menüett, amely a hátralevő tételekkel együtt arról muzsikál, „amit a virágok a mezőn, az állatok az erdőben, az emberek, az angyalok és a szeretet mesélnek” a zeneszerzőnek.

Ebből a tágan értelmezhető programból a menüettre nyilvánvalóan a virágok jutnak, az idillikus tétel középrészében azonban vihar dúl a természetben. A harmadik tétel az állatok idillje: itt Mahler az Ablösung im Sommer című, korai dalából idéz. A komor negyedik tétel mondja el azt, „amit az ember mesél”. Az altszóló Nietzsche Zarathustrájának szavait idézi, de a zene az első tétel motívumait is visszahozza. Az üde hangzású, élénk ötödik tételben az angyalok meséjét halljuk, a női kar a fiúkórussal váltakozva énekli a Wunderhorn-gyűjtemény közismert dalát: „Es sungen drei Engel ein süssen Gesang.” A finálé a szeretet meséjét mondja el, végérvényes következtetést levonva az egész műről.

IV. SZIMFÓNIA, G-DÚR

(I. Recht gemächlich; II. In gemächlicher Bewegung. Ohne Hast; III. Ruhevoll; IV. Sehr behaglicht.)

A IV. szimfónia 1900 körül, Mahler bécsi operaigazgató-éveiben keletkezett. 1901-ben ő maga vezényelte a mű bemutatóját Münchenben. A természetélmény és a népdal-inspiráció mellett itt felfigyelhetünk a bécsi klasszikus szimfóniák nyilvánvaló hatására is. A mű hangulata mindvégig derűs, terjedelme és zenekari apparátusa Mahler többi szimfóniájához képest kisebb, formálása tömörebb. A tételek rendje Beethoven IX. szimfóniájára utal, nemcsak azzal, hogy a scherzo — illetve az ennek megfelelő Ländler — a második helyre került és a zárótételben énekhang csendül fel, hanem azzal is, hogy a leglényegesebb, legszélesebben kibontott mondanivalót a harmadik helyen álló lassú tétel hordozza. Míg azonban Beethoven szimfóniájának fináléjában nagyszabású énekes együttes szerepel, addig Mahler szopránhangra írt zenekari dallal fejezi be művét. Ez a dal — mint több más alkalommal is — a Des Knaben Wunderhorn című gyűjteményből való, a mennyei élet boldogságát zengi.

IX. SZIMFÓNIA D-DÚR

(I. Andante; II. Tempo eines gemächlichen Ländlers. Etwas tüppisch und sehr derb; III. Rondo — Burleske — Allegro assai; IV. Adagio.)

Ez Mahler utolsó befejezett szimfóniája; a zeneszerző kevéssel halála előtt írta. A mű bemutatóját már nem élte meg, a szimfónia első ízben 1912-ben hangzott fel.

Mahler kísérletező szelleme, újra törekvő elképzelései nem egy szimfóniájában bontották meg a klasszikus formát, elsősorban az énekhang alkalmazásával. Az 1909-ben komponált D-dúr szimfónia nem él hasonló formabontási lehetőségekkel: négy tételes, tisztán zenekari összeállítású mű. A külső keret megtartása azonban nem jelent egyidejű visszatérést a hagyományokhoz. A szimfónia tételeinek sorrendjével, tempójával és hangszerelésével Mahler ismét új úton jár, sajátos kifejezésmódra törekszik. Míg a klasszikus és romantikus szimfóniák saroktételei rendszerint gyors zenék, addig Mahler IX. szimfóniája kényelmes menetű Andante tétellel indul, amely csak helyenként gyorsul fel, a mondanivaló belső sodrásától hajtva. A szimfónia-nyitó tételek hagyományos drámaisága helyett ez inkább lírai jellegű, amelyben a dallamok kibontását a hegedűkre bízta a zeneszerző. A klasszikus szimfónia mozgalmas, feszes ritmusú scherzo-tétele helyén Mahler nem egy ízben alkalmaz stilizált Ländler táncot, amelynek kedélyes-érzelmes hangulata az osztrák nép és táj életét tükrözi. A harmadik tétel gyors rondójának a zeneszerző a Burleszk címet adta. Ez a nagyszabású, bővérű és lendületes darab tulajdonképpen zárótételnek illenék be (Mahler az V. szimfóniához írt hasonló finálét). A formabontó IX. szimfónia azonban lassú tétellel fejeződik be. Az Adagio terjedelmes indításánál csak vonóskart alkalmaz a zeneszerző, fokozatosan vonva be a muzsikálásba az együttes többi hangszerét. A befejezés ismét a vonósokon cseng ki, távolba veszően, halkan.

X. SZIMFÓNIA

(Adagio — Scherzo — Purgatorio)

Mahler tragikus előérzetektől gyötörve számolt azzal, hogy élete a IX. szimfóniával véget ér. „A X. szimfónia alapérzése a halál bizonyossága, a halál fájdalma, a halál kigúnyolása…” — írja Mahler özvegye a szimfónia fennmaradt vázlatainak előszavában, amely facsimile-kiadvány formájában jelent meg 1924-ben. Ebben az évben mutatták be a Bécsi Filharmonikusok a mű Adagio és Scherzo tételeit. Ez utóbbin Ernst Krenek végezte el a szükséges kiegészítéseket. Az öt tételre tervezett szimfónia hatalmas Adagiója méltán képviseli alkotóját, annak áradó szenvedélyét, pátoszát, igazi romantikus líráját. Akkor is megindító vallomás erejével hat, ha nem ismerjük a megrázó szavakat, amelyeket Mahler a vázlatok közé írt és amelyekkel egész életművétől búcsúzott: „Isten veled hárfám!”

DAL A FÖLDRŐL (DAS LIED VON DER ERDE) — SZIMFÓNIA

(Das Trinklied vom Jammer der Erde. Allegro pesante; II. Der Einsame im Herbst. Etwas schleichend. Ermüdet; III. Von der Jugend. Behaglich heiter; IV. Von der Schönheit. Comodo. Dolcissimo; V. Der Trunkene im Frühling. Allegro: VI. Der Abschied. Schwer.)

1908-ban fejezte be Mahler Dal a földről című szimfóniáját, amelyet halála évében, 1911-ben mutattak be. Ezt megelőzően nyolc szimfóniát írt már, de a kilencedik megírásától babonás félelem, a halál előérzete tartotta vissza: ezért, mintegy kitérve a végzet elől, adta ennek a szimfóniának számozás helyett a programatikus címet. A nagy apparátust súlyosan megterhelő, tömény VIII. szimfóniához képest érdekes változatosságot jelent ez a mű: hangszerelése áttetsző, szerkesztésére inkább a latinos világosság jellemző, mint a későromantikus szimfóniák túlzsúfolt hangzása. Ez a feloldódás azonban nem jelenti a zeneszerzői mondanivaló fellazulását: ennek mélysége, kifejezésének intenzitása változatlan.

A Dal a földről című szimfónia Hans Bethge Die chinesische Flöte (A kínai fuvola) című gyűjteményének hat költeményét zenésíti meg. A költemények természeti képeket jelenítenek meg, mondanivalójuk bölcselkedő, az élet lényeges kérdéseit, sőt, a lét végső célját érinti. Nyilvánvaló, hogy ez a mondanivaló foglalkoztatta Mahlert, és nem a versek tartalmának külsőséges, zsánerszerű megjelenítése. Az első dal: Bordal a föld nyomorúságáról. A keserű hangú költeményt tenorszóló adja elő. Vissza-visszatérő mottója: „Sötét az élet, sötét a halál!” A második dal címe Magányosan az őszben. Alt- vagy baritonszóló énekli. Az őszi táj ábrázolása mellett nyilvánvalóan a szomorú, társtalan ember érzelmeinek kifejezésére törekedett a zeneszerző. A harmadik tétel: Az ifjúságról, tenorszólóra íródott. Vidám hangulat, stilizált keleties hangzás jellemzi ezt a mozgalmas darabot. A szimfónia szerkezetében a scherzónak felel meg. Ellágyult, lírikus közjáték a negyedik tétel, amely alt-, vagy baritonszóló hangján szólal meg, címe: A szépségről. A zene itt is megőrzött valamit a költemény kínai miliőjéből, üde csapongás és fátyolos mélabú váltakozik a költői szépségű darabban. Az ötödik tétel ismét bölcselkedő jellegű: Részeg a tavaszban. Bordal és karakterkép mesteri ötvözete, tenorszóló énekli. A befejező tétel címe: Búcsú. Nagyszabású finálé, amelynek mondanivalója — búcsú az élet minden szépségétől — kétszeresen megrendít, ha arra gondolunk, hogy Mahler öntudatlanul is önmagát búcsúztatta. „Örökké… örökké…” hangzik az énekszóló a tétel végén, úgy kondulva, mint a végzet harangszava.

EGY VÁNDORLEGÉNY DALAI

(1. Wenn mein Schatz Hochzeit macht; 2. Ging heut’ morgen übers Feld; 3. Ich hab’ ein glühend Messer; 4. Die zwei blauen Augen.)

A Vándorlegény dalait Mahler saját szövegére írta 1884-ben, huszonnégy esztendős korában. Az első dalt klarinétok ritornellszerű motívuma vezeti be, amely a szöveg egyes részletei közben vissza-visszatér. „Mikor a babám gyűrűt vált” — így szól a melankolikus vers. A sorozat második dalát Mahler utóbb felhasználta I. szimfóniájának megnyitó tételében is. Tempós, kényelmesen lépkedő dallam énekli meg a természet hajnali szépségét: „Réten jártam hajnalkor, füvön, lombon harmat ring...” A harmadik dalt viharos szenvedély kavarja fel. „Szívemben izzó kés van, egy kés szúr szívemen át...” Valóságos kis dráma játszódik le, a zenekar hangszereinek izgatott közreműködésével. A befejező, negyedik dal alapgondolata ismét felhangzik az I. szimfóniában (III. tétel). A dal tartalma egyesíteni látszik magában az eddigi strófák gondolatvilágát: szerelmi bánatában vándorútra kel az ifjú magányában csak a természet osztozik. „Az a drága szempár, az égi kék, a messzi távolba, idegenbe űz…” Megkapó a dal távolba vesző, álomszerű befejezése, amelyben minden feszültség feloldódik. A dalciklus szövegét László Zsigmond fordította magyarra.