GEORGES BIZET (1838—1875)
Párizsban született, szülei is muzsikusok voltak. 1848-ban lett a Conservatoire növendéke, ahol 1857-ben elnyerte a Római díjat. Ekkor már megjelent néhány kompozíciója. Kortársai azonban idegenkedve fogadták színpadi kísérleteit és drámai zenéjének szokatlan, realisztikus hangját. Élete főművének, a Carmen-nek kudarca jelentős mértékben hozzájárult a zeneszerző korai halálához.
C-DÚR SZIMFÓNIA
(I. Allegro vivo; II. Adagio; III. Allegro vivace; IV. Allegro vivace.)
1855-ben, konzervatóriumi tanulmányainak idején komponálta Bizet egyetlen szimfóniáját; benne a tizenhét esztendős zeneszerző nagyszerű szakmai felkészültségről és ragyogó invencióról tett tanúságot. Természetesen megmutatkozik darabján a „tananyag”: Mozart, Haydn, Beethoven, Rossini hatása, de meglepő módon közel áll Schubert zenéjéhez is, amit pedig — legalábbis a nagy szimfóniákat — Bizet nemigen ismerhetett. A lassú tétel oboán megjelenő főtémája még több ízben visszatér Bizet életművében (a Gyöngyhalászok című operában és Az arles-i lány című szvitben). De jellegzetes komponense marad Bizet stílusának a tétel keleties kódája is. A zárótétel már a Carmen csíráit hordozza magában.
A darab csak keletkezése után nyolcvan évvel, 1935-ben jelent meg nyomtatásban. Ugyanebben az évben mutatta be Bázelben Felix Weingartner.
AZ ARLES-I LÁNY — I. SZVIT
(I. Prélude. Allegro deciso [Tempo di marcia] — Andantino — Andante molto; II. Minuetto. Allegro giocoso; III. Adagietto. Adagio; IV. Carillon. Allegretto moderato — Andantino.)
Léon Carvalho, a párizsi Vaudeville-színház igazgatója megbízta Bizet-t, hogy írjon színpadi kísérőzenét Alphonse Daudet L’Arlésienne című dramatizált elbeszéléséhez. A színház szűkös anyagi helyzete nem tette lehetővé nagyobb együttes alkalmazását, így a zeneszerzőnek be kellett érnie huszonhat muzsikussal. Bizet ezt a minimális együttest mesteri ökonómiával használta fel művéhez. A bemutató után (1872) azonban nyomban hozzálátott, hogy a darabot nagyzenekarra áthangszerelje. Így keletkezett négy tételből álló szvitje, amely mint hangversenydarab hatalmas sikert aratott. Ezt a sorozatot általában I. szvitként jelölik, hogy ily módon megkülönböztethető legyen attól a „II. szvit”-től, amit a zeneszerző halála után Ernest Guiraud, Bizet barátja állított össze a kísérőzene többi részletéből.
Az első tétel (Prélude) két részből áll: egy provence-i karácsonyi énekből — amely öt alkalommal tér vissza a hangszerelés és harmonizálás lenyűgöző változatosságával — és a szerelmi dráma tragikus sorsú hőseinek motívumaiból. A második tétel menüett, amelyet Daudet drámájának 3. és 4. felvonása között játszottak. Az Adagietto című harmadik tétel a 4. felvonás megrázó találkozását festi alá, amely az évtizedek óta egymástól távol élő anya és fia között lezajlik. A befejező Carillon a színpadi zene két részletét foglalja magában; hangversenytermi használatra azonban Bizet hatásos befejezéssel látta el a finálét.
