CAMILLE SAINT-SAËNS (1835—1921)
Párizsban született. Zeneszerzést a párizsi Conservatoire-ban Halévy osztályában tanult. 1853-tól mint templomi orgonista és egyházzenei tanár működött. Sokat köszönhetett Lisztnek, aki példaképe és ösztönzője volt (a Sámson és Delila c. operát Liszt mutatta be Weimarban 1877-ben). Igen nagy társadalmi és művészi megbecsülésben részesült, többek között a Becsületrend lovagja volt. Bár műveit a mai hallgató számára inkább a klasszikus fegyelem és mértéktartás jellemzi, mint a hagyomány korlátjainak szétvetése, Saint-Saëns a maga idején mégis a modern zene szenvedélyes híve volt, aki részt vett a haladó irányzatokat támogató Société Nationale de Musique megalapításában. Sokoldalú tájékozottsága és kifinomult ízlése a francia hangszeres zene egyik kimagasló egyéniségévé avatja. Mint virtuóz zongorista és jeles orgonaművész a gyakorlati zenéléssel is mindvégig eleven kapcsolatban állott. Nyolcvanhat éves korában Algírban halt meg.
HALÁLTÁNC
Az 1874-ben, Henri Caralis költeménye nyomán írt nagyzenekari szimfonikus költemény eredeti koncepciójában dal volt, holott ebben a műben elsősorban a hangszerelés leleménye ragadja meg a hallgatót. A sírokból kikelő csontvázak éjféli mulatozása középkori téma, amit számos zeneszerző dolgozott fel. Saint-Saëns baljós hangú keringőt táncoltat kísérteteivel, a zenéhez elhangolt szólóhegedű üres húrjainak hátborzongató kettősfogásai adják annak a hangulatnak torz karikatúráját, amelyet általában a mulatságokon a hangoló zenészek felajzó nekikészülődése teremt meg. A zordon dáridó a kakas kukorékolásával ér véget, amelyet oboa szólaltat meg. Erre a kérlelhetetlen takarodóra eltűnnek a táncosok…
III. SZIMFÓNIA, C-MOLL, OP. 78
(I. Adagio — Allegro moderato; II. Allegro moderato — Presto.)
Az 1886-ban írt c-moll szimfóniát szerzője a nemrég elhunyt jóbarát, Liszt Ferenc emlékének ajánlotta. A kéttételes mű előadói apparátusában helyet kapott az orgona, továbbá két zongora is. A szimfónia lassú bevezetéssel indul. A gyors főtétel ritmikájában klasszikus fegyelem mutatkozik meg. Ez a ritmika következetes velejárója ugyanannak a motivikus képletnek az egész gyors tétel során: lendületét a vonóskar egyöntetű mozgása szabja meg. A befejezésnél lelassul a tempó, megtörik az egyenletes ritmus. A vonósok áttört, csaknem kamarazenei hangszerelése készíti elő a tétel távolba vesző kicsengését.
A szimfónia második tétele scherzo, amelynek 6/8-os ütemeit jellegzetesen markáns ritmika mintázza. A gyors középrész után visszatérő eredeti képletben a két zongora kap jelentős szerepet. Fugato készíti elő a szimfónia nagyszabású befejezését, a kód diadalmasan kivilágosodó színeit, a C-dúr hangzás apoteózisát.
ÁLLATOK FARSANGJA — ZOOLÓGIAI FANTÁZIA
(1. Bevezetés és az oroszlán királyi indulója. Andante maestoso; 2. Tyúkok és kakasok. Allegro moderato; 3. Kulánok, Presto furioso; 4. Teknősbékák. Andante maestoso; 5. Az elefánt. Allegretto pomposo; 6. Kenguruk. Moderato; 7. Akvárium. Andantino; 8. Hosszúfülűek. 9. Kakukk az erdő mélyén. Andante; 10. Madárröpde. Moderato grazioso; 11. Zongorások. Allegro moderato; 12. Ásatagok. Allegro ridicolo; 13. A hattyú. Andantino grazioso; 14. Finálé. Molto allegro.)
A kamarazenekarra és két zongorára írt humoros fantáziát Saint-Saëns 1886-ban írta, valóban farsangi meglepetésként egy gordonkaművész hangversenye alkalmából. Az egyik zongora mellett maga a szerző ült. A darab nagy sikerének híre az éppen Párizsban tartózkodó Liszthez is eljutott, akinek kérésére magántársaságban megismételték előadását.
A kamarazenekari hangszerelést a zeneszerző egyénien oldotta meg: a vonósokon kívül fuvolákat, klarinétokat, harmonikát és xilofont alkalmaz. A mű kétszeres persziflázs: az egyes állatfajták mögött jól felismerhetőek a megfelelő emberi tulajdonságok, másrészt az ezeket ábrázoló dallamok olykor önmagukért beszélnek, mint közismert zenei idézetek. A Teknősbékák című tétel például Offenbach Orfeusz az alvilágban című operettjének híres kánkánját használja fel parodizáló lassú tempóban; az Elefánt humoros nagybőgő-szólója nem más, mint a Szilfek tánca Berlioz Faust elkárhozása című drámai oratóriumából; az Ásatagok Rossini Sevillai borbélyából idéz. De nem kegyelmez a zeneszerző annak a sajátságos állatfajnak sem, amely mint Zongorások, a zoológiában nem szerepel ugyan, de az emberi társadalom közismert species-e: ezeket a korabeli zongoraiskolások stílusában ábrázolja a könyörtelen karikaturista.
