ACHILLE CLAUDE DEBUSSY (1862—1918)

Sain-Germain-en-Laye-ben született, apja porcelánkereskedő volt. Zenei tehetségére Verlaine anyósa hívta fel a család figyelmét. 1873-ban lett a párizsi Conservatoire növendéke, 1884-ben elnyerte a Római díjat A tékozló fiú című kantátájával. A nyolcvanas évek elején kapcsolatba került Nagyezsda Meck asszonnyal, Csajkovszkij legendás hírű pártfogónőjével, akinek gyermekeit tanította. Meck asszony vitte magával Svájcba, Olaszországba és Moszkvába. 1887-ben végleg Párizsban telepedett le, kizárólag a komponálásnak szentelte életét. Ugyanebben az évben Bécsben megismerkedett Brahmssal, és Londonban is járt, a következő években Bayreuthban Wagner műveit hallotta. Az 1889-es párizsi világkiállításon mély hatást gyakorolt rá a jávai gamelán zene. 1908-ban ismét Londonban járt, 1910-ben Bécsben és Budapesten játszotta műveit. A század első éveitől kezdve mint író is működött. Párizsban halt meg.

Életműve új színt hozott a muzsikának csaknem valamennyi műfajába. Az irodalmi és képzőművészeti inspiráció mellett az ő zenéjében különös jelentőséget kap a pillanat futó benyomása, egy napszak, egy illat megannyi gondolattársítása. Mindehhez Debussy maga hozta létre sajátságos eszközeit: rendkívül finom hatásokra építő, meglepő hangzásait, keleties-modális harmóniavilágát, érzékeny és differenciált ritmikáját, dallamainak karcsún ívelő, bájos és finom vonalát.

PRINTEMPS (TAVASZ)

(I. Trés modéré; II. Modéré.)

A Római díj nyerteseként Debussy egy időre „száműzetésbe” került a Medici villába, ahonnan négy kompozíciót küldött haza Párizsba. Ezek között első helyen áll a Tavasz című szimfonikus szvit, 1887-ből. A francia zenei élet illetékesei méltán hökkentek meg a mű újdonságra törekvő, szokatlan hangján, a színek túlburjánzásán, amely — úgy vélték — a forma világosságát és a pontosságot veszélyezteti. Valóban, a megszokott dúr és moll hangnemeken kívül álló dallamok, különös hangközök sértették az egykorú hallgató fülét ebben a merész kompozícióban. A mű alapgondolatát Botticelli Primavera című festménye adta a zeneszerzőnek. Nem próbálta a zene nyelvére lefordítani a festmény hangulatát, hanem arra törekedett, hogy — mint ő maga mondta — „kifejezésre juttassa az élőlények és a természet világának lassú, fájdalmas keletkezését, majd örömteli kivirulását, új életre születését….”

A Tavaszt 1913-ban mutatták be Párizsban.

EGY FAUN DÉLUTÁNJA (PRÉLUDE Á L'APRÉS-MIDI D'UN FAUNE)

A zenekari költeményt Mallarmé verse ihlette. Debussy a költemény illusztrálására eredetileg háromtételes szimfóniát tervezett. A múlt század kilencvenes éveinek elején fogant terve azonban egészében nem valósult meg. A három tételből (amelynek Prélude, Interlude et Paraphrase lett volna a címe), csak az első, a Prélude készült el. 1894-ben mutatták be Párizsban, hatalmas sikerrel.

A Faun partitúráján Debussy rendkívüli gonddal dolgozott. A zenekari próbák már javában folytak, mikor még egyre javítgatott művén. Hozzájárult a kompozíció lassú kialakulásához az is, hogy a zenekari játékosokat eleinte megdöbbentette az idegenszerű hangzás; fokozatosan, szinte ütemről-ütemre kellett megszokniuk Debussy merőben újszerű zenekari nyelvét. A fáradság azonban nem volt hiábavaló: a bemutatón a közönség nyomban megismételtette a darabot.

Minden nagyhangú előkészítés, bevezetés nélkül indul a muzsika a szólófuvola kromatikusan kígyózó, lustán elterpeszkedő dallamával, amely a fűben heverésző, kéjes álmait szövő faun alakját állítja elénk. Ez a téma határozza meg a mű egész költői mondanivalóját, át- meg átszőve a zene szövetét változatos ritmusképleteivel és hangszíneinek gazdagságával. A második téma az oboán szólal meg, az elsőnél szabályosabb, dinamikusabb, így is mondhatnánk: klasszikusabb. A mű harmadik témája olyan nagy érzelmi telítettségű, hogy már az egész zenekart igénybe veszi megszólaltatása. Ez a három zenei gondolat tölti ki a művet, amelynek igénye távolról sem az, hogy Mallarmé költeményét naturalisztikusan zenébe ültesse át. A bemutató műsorára Debussy a következő ismertetést nyomatta: „A Prélude zenéje teljesen szabad illusztrációja Mallarmé költeményének. Inkább ama hangulatképek egymásutánja, amelyek a faun vágyait a rekkenő délutáni hőségben felébresztik. Majd, kimerülve a megriadt nimfák üldözésében, átadja magát a zsongító álomnak, kielégülve az ábrándokban és annak tudatában, hogy övé a természet mindensége.”

A kompozíció Mallarmét is kellemesen lepte meg. A bemutató után így írt a költő a muzsikusnak: „...Az Ön illusztrációja a zene finomságával, komolyságával és gazdagságával felülmúlja az én költeményem minden vágyódását és ragyogását….”

HÁROM NOCTURNE

(1. Felhők. Modéré; 2. Ünnepek. Animé et trés rythmé; 3. Szirének. Modérément animé.)

A Noktürnök 1893—99-ben íródtak. Először a két első darabot mutatták be 1900-ban, majd egy évvel később a teljes sorozatot. A hangversenyek gyakorlatában azonban manapság is főként a Nuages és a Fétes szerepel a műsoron; a Sirénes ritkábban hangzik fel — talán azért, mert ennek hangzását női karral kombinálja a zeneszerző.

A Noktürnök Whistler hasonló című impresszionista festményeire utalnak. Debussy ezen túlmenően is konkrét programot adott a ciklushoz, amit a bemutató közönsége nyomtatásban kézhez kapott. Ez a program a következő:

„A Noktürnök elnevezés ezúttal általánosabb, elsősorban dekoratívabb jelentésében értendő. Tehát nem a nocturne megszokott formájáról van itt szó, hanem mindarról, amit ez a szó sajátos benyomásokban és megvilágításokban magában foglal. Felhők: az ég mozdulatlan képe a felhők lassú és melankolikus vonulásával, amely halvány, fehéres szürkében hal el. Ünnepek: a mozgás, a levegő táncoló ritmusa, rikító fények fellángolásával; ugyanakkor egy felvonulás epizódja (vakító, kísérteties látomás), amely az ünnepség közepette zajlik le, abban elvész, és miközben a háttér mozdulatlan marad, tovább zajlik az ünnepség, minden mozgalmasságával, zenével és táncoló fényeivel, mindent átfogó ritmusával. Szirének: a tenger, végtelen ritmusával; a holdfényben ezüstösen ragyogó hullámokból a szirének titokzatos éneke csendül ki, kacag, majd elhal.”

De adott a zeneszerző egyéb támpontot is e művére vonatkozóan. Egy barátjának mondotta el, hogy a Szajna egyik hídján érte az a benyomás — viharos szél, szirénázó hajó —, amely a Felhőket ihlette. Az Ünnepekhez viszont egy népi mulatság, a Bois de Boulogne-ban adott ösztönzést.

A TENGER — HÁROM SZIMFONIKUS VÁZLAT

(I. Hajnaltól délig a tengeren. Trés lent; II. Hullámok játéka. Allegro; III. A tenger és a szél párbeszéde. Animé et tumultueux.)

A La Mer páratlan remeke Debussy érett alkotói korszakának. 1905 októberében hangzott fel először a párizsi Lamoureux-hangversenyek egyikén. A bemutatót hosszas munka előzte meg. A Pelléas és Mélisande című opera befejezése után Debussy három évig dolgozott a La Mer-en. Három képet, három tengeri benyomást, élményt fűz egybe ez a mű, a programzene legnemesebb és legközvetlenebbül a képzelethez szóló eszközeivel. Mindhárom kép olyan érzékletes, hogy a hallgatót szinte megcsapja a tenger fűszeres illata, ébredő, majd teljes mozgalmasságában pompázó látványának lenyűgöző varázsa. Ennek ellenére nem merül ki valamennyi művészi értéke a természeti tünemény realisztikus ábrázolásában, még akkor sem, ha ez a valóság költői pátosszal szól a hallgatóhoz. Debussy a század eleji zeneszerzés mélyen átélt, korszerűségét azóta sem elvesztett eszközeivel teremtette meg a modern nagyzenekari ciklikus műfajt, amelyre méltán illik a szimfónia elnevezés. A tenger című három szimfonikus vázlat a programatikus tartalomnál fogva szorosan összetartozik ugyan, de nem kevésbé szoros e tételek zenei összefüggése sem. Elsősorban a tematikus rokonság kovácsolja eggyé őket, zenei anyaguk szerves egysége, dallamaik és motívumaik egymásra utaló kapcsolata. De egységes a zeneszerző kidolgozásmódja, stílusa is e három tétel során. A tenger zeneköltője már nem forradalmi újító többé, hanem lehiggadt, klasszikussá nemesedett, érett alkotó; mindaz, amit Debussy ebben a művében kifejez, személyes kinyilatkoztatás és nagy jelentőségű művészi hitvallás is egyben. Az impresszionizmus jellegzetes stílusjegyei, a hangzatok foltszerű elmosódottsága, a dallamok villanásszerűen odavetett, futó benyomást megörökítő tüneménye e kései remekműben megfontolt és alaposan átgondolt művészi terv szilárd pilléreinek árnyékába kerül. A tenger dallamainak körvonalai tiszták és világosak, e dallamok nagylélegzetűek és beszédesen kifejezőek; a mű ritmikája határozott, harmóniai rendje logikus, szólamainak szövevénye gazdag és sűrű. Zenekara dús hangzásával, mesteri hangszín-kombinációival, a tenger színeitől és hangjaitól ihletett új hanghatásokkal lepi meg a hallgatót.

Annál különösebb, hogy a bemutatón a mű nem keltett nagy hatást, sem a közönség, sem a kritika körében. Három évvel később, 1908-ban Debussy vezényletével adták elő, de ez az interpretáció is legfeljebb csak arra volt jó, hogy Debussy hívei és ellenségei parázs vitában csapjanak össze. A darab valódi szépségeit csak később Toscanini ismertette meg a hallgatósággal.

IMAGES POUR ORCHESTRE (ZENEKARI KÉPEK)

(Gigues. Modéré; Ibéria. I. Par les rues et par les chemins. Assez animé; II. Les parfums de la nuit. Lent et réveur; III. Le matin d’un jour de féte. Dans un rythme de Marche lointaine, alerte et joyeuse; Rondes de Printemps. Modérément animé.)

Debussy nem szívesen komponált megbízásra. Ez volt az oka annak, hogy a Zenekari képek sorozatát — Durand kiadó kérésére — hosszú éveken át, mint kínos kötelességet vonszolta magával, anélkül, hogy befejezéséhez eljutott volna: ez végül is tanítványára, André Capletre hárult. Az 1906—1912 között alkotott három zenekari kép különféle népzenék elemeit dolgozza fel. A Gigues angol, az Ibéria spanyol, a Tavaszi körtánc francia folklórt alkalmaz. Debussy legtöbb kedvvel az Ibérián dolgozott, ezt fejezte be elsőnek. Bár maga alig valamivel lépte túl a spanyol határt (San Sebastianig jutott el), ennek az országnak romantikus tájai és eredeti népművészete igen közel állt hozzá. Az 1889-es világkiállításon többek között ennek bemutatását is nagy érdeklődéssel figyelte. Albeniz muzsikája különösen mély benyomást gyakorolt rá. A mű első tételében (Az utcákon és utakon) kasztanyetták és baszk dobok segítségével idézi fel a sevillana jellegzetes ritmusát. A második tétel (Az éjszaka illatai) habanera-ritmust alkalmaz, hasonlóképpen a harmadik tétel, amelynek címe: Ünnepnapok reggele. Az egész mű hangszerelése rendkívül érdekes.

A tavaszi körtánc ezzel szemben soha nem aratott igazi sikert, és Debussy ellenségei nyomatékosan céloztak a mester alkotói vénájának kimerülésére. A darab mottója régi toszkánai népünnepély májusi dalának kezdő sorait idézi. Zenei anyaga a közismert „Nous n’irons plus au bois” kezdetű dalocskát dolgozza fel míves gonddal. A sorozat első darabja látott utoljára napvilágot, eredetileg Gigues tristes címmel. Az 1909-ben elkezdett művet 1912-ben André Caplet fejezte be, a hangszerelés is az ő műve. Egy évvel később Caplet vezényletével hangzott fel első ízben. Ritkán hallható kompozíció, részben azért, mert az együttesében előírt oboa d'amorét ma már alig használják, részben, mert a mű rendkívül nehezen előadható. Két ellentétes elemből épült fel, vágyódó, mélabús dallamokból és tomboló táncból.

JEUX — TÁNCKÖLTEMÉNY

A Játékok című tánckölteményt Debussy 1912-ben írta Nizsinszkij balettegyüttese számára. A darab témája egy elveszett teniszlabda körül végbemenő fantasztikus játék, amelyet egy fiatalember és két fiatal lány a labda keresése közben űznek az alkonyi kertben. Debussynek ebben a művében már megmutatkozik az ifjú Stravinsky hatása (a hatás egyébként kölcsönös!): a Jeux-vel csaknem egy időben mutatták be Párizsban óriási feltűnést keltve a Sacre du Printemps-t. Az itt megdöbbentő effektust keltő politonalitás nyomai a Játékokban is fellelhetők.

Ez egyébként utolsó nagyszabású szimfonikus alkotása a zeneköltőnek. Az első világháború és végzetes betegsége következtében már nem volt rá módja, hogy a Jeux-vel megkezdett új utat végigjárhassa.